DSCN1277Embertelen hőség, kínzó szomjúság, kopár táj, végeláthatatlan egyenesek, gyötrő, forró szél – ez vár arra, aki kerékpárral indul neki a sivatagnak.

Három magyar bringás (Cseke Ferenc, Nagy Tamás, Puskás Zoltán) mégis megpróbálta. 2013 nyarán átkeltek Észak-Amerika legkegyetlenebb, legforróbb tájékán, a hírhedt Mojave-sivatagon.

550 kilométer szélességben húzódik az USA délnyugati részén négy állam – Kalifornia, Nevada, Arizona és Utah – területén. Nevét a mojave indián törzsről kapta. Nyugat felől a Sierra Nevada-hegység négyezres vonulata határolja és válassza el a Csendes-óceántól. Keletre pedig további, magasabban fekvő kopár, sziklás vidékek határolják egészen a Sziklás-hegységig.

Augusztus 7-én az Utah's Dixie becenévre hallgató St. George városából indultunk neki az hatnapos erőltetett menetnek. Itt már 39°C-ot mutatott a hőmérő árnyékban. Szinte megolvadt az aszfalt. A város hosszú, egyenes utcái felett vibrált a felszálló forró levegő. Ahogy magunk mögött hagytuk a város négyzethálós utcarendszerét és kitekertünk a kopár hegyekkel körülvett vad pusztába, minket is megcsapott a „Mojave-feeling". Itt már tényleg bent voltunk a sivatagban! Egyre kietlenebb, egyre sziklásabb, egyre növénytelenebb és egyre embertelenebb tájékra vitt minket az autópálya. Más út ugyanis nem vezet a sziklás, kopár kanyonokban, így a legmagasabb rendű úton is engedélyezték a bringás közlekedést. Persze rajtunk kívül senki más nem próbálta így átszelni a sivatagot a nyár közepén. Hosszú, monoton út várt ránk innen, Utah állam délnyugati csücskétől, át ezen a hatalmas hegyláncokkal szabdalt, pokoli vidéken. Egy olyan szakaszon, ahol minden eddig megszerzett túrakerékpáros tapasztalatunkra, kitartásunkra, testi és lelki erőnlétünkre szükségünk lesz.

 DSCN1095

Hiszen ez a kietlen vidék – enyhén szólva – nem a legideálisabb terep egy bringás számára. Egyrészt itt vannak ezek a kerékpáros szemmel nézve irdatlanul nagy távolságok. Minden napra egy-két valamirevaló település jut. Közöttük a nagy-nagy semmivel. Ezt nemcsak fizikailag, hanem főképp lélekben kell áthidalnunk magunkban.

Másrészt a forróság és a száraz levegő végett rövid idő alatt nagyon sok folyadékot veszíthetünk úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Ha kiszárad a testünk, akkor már nem képes szabályozni a belső hőmérsékletünket. Ez nagyon gyorsan túlmelegedéshez vezethet, melynek következtében fizikai állapotunk percről percre kritikussá válhat. Ezt mindannyian tudtuk, mielőtt betettük a lábunkat erre a kegyetlen küzdőtérre. De ha egyszer belekezdtünk, tudtuk, hogy már nincs visszaút. Nincs menekvés, csak a túlsó vége jó félezer kilométer múlva.

Küzdelmes napunk volt a szélesen elterülő, osztott pályás kétszer két sávos autópálya leállósávján. Egész nap toltuk magunk előtt a forró levegőt. Első este még a Virgin-folyó mellett aludtunk egy kopár sziklakanyonban. A kiszáradt völgyet szukkulens növények, pozsgás kaktuszfélék borították, s teljesen sivár vöröses, sárgás színű hegyek vettek körül minket. Megjelent a Mojave jellegzetes növénye is, a Joshua fa. Los Angeles közelében, a sivatag túlsó felén, egy nemzeti park is erről a növényről kapta nevét. Ebédidőben szerencsére „elénk ugrott" egy benzinkút, így a pokoli, negyven fok feletti napszakot nem az úton kellett átvészelnünk. Bár délután négy órakor sem volt sokkal hidegebb, s a szél továbbra is hatalmas erővel fújt, indulnunk kellett tovább. Ha másnapra Vegasban szeretnénk lenni, nincs más választásunk. Csak a küzdelem. Aznap 136 kilométert „szobabicikliztünk" az unalmas, szembeszeles autópályán. Közben elértük Nevada államot.

 DSCN1097

A sivatagi bringázáshoz, akárcsak a magashegyihez rendkívüli akklimatizáció szükségeltetik. Az emberi szervezet bámulatos „gépezet", szinte mindenhez tud alkalmazkodni. A Nap gyilkos sugaraihoz éppúgy, mint a száraz, forró, pára nélküli klímához. Csak elegendő időt kell hagyni neki. Ha tisztában vagyunk fizikai lehetőségeinkkel és határainkkal, csak akkor vállalkozzunk egy ilyen jellegű útra!

A sivatagot átszelő kerékpárosnak ritkán adatik meg, hogy kiszakadhasson ebből a kietlen világból. A hosszú, gyötrelmes egyenesek hatalmas teret engednek a tekintetnek, ugyanakkor az útszéli táblák tudatosítják az utazóval, hogy mindez hiú remény, hiszen a lakott települések távolsága így is sokkalta nagyobb, mint ameddig a szemünk ellát.

Azonban így is voltak olyan pillanataink, melyek örökre emlékezetesek maradnak. Ilyen volt a második napon Las Vegas elérése is. A világhírű kaszinóvárost itt, a Mojave kellős közepén építették fel. A puszta után nagyon erős váltás pálmafás utcáin, csobogó mesterséges tavai, vízesései mellett sétálgatni. Itt egy pillanatra elfelejtődik, hol is vagyunk valójában. A világhírű Strip csillogó-villogó világában a kopár síkság egy kósza emlék csupán. De reggel új nap kezdődött, s tudtuk, hogy a neheze még hátravan!

 DSCN1208

A Mojave igazi kihívása nemcsak a klímában, hanem a körülményekben rejlik. Területén ugyanis északi-déli irányban több hatalmas, kopár hegylánc húzódik, melyet mi mint keresztbe kaptunk utunk során, így mínusz 67 és 1651 méter között ingadozott az útvonal.

Harmadik nap elhagytuk a „bűn városát". Innen hosszan emelkedett az út. Kezdetként ezer méter szintkülönbséget kellett legyőznünk a pokoli, 40°C körüli kánikulában. 1651 méteren Mountain Springben már kellemes idő fogadott. Itt töltöttünk az éjszakát. Nem számított, hogy csak hatvan kilométert mentünk, a hűvös most többet ért.

Negyedik nap egy végtelennek tűnő, nyílegyenes szakaszon gurultunk le Pahrump városába. Ez volt az utolsó hely, ahol élelmiszert tudtunk vételezni az út során, s egyben itt kezdődött a túra legkeményebb, legkegyetlenebb szakasza. Itt léptünk be Kalifornia államba.

Ötödik nap reggel a Halál-völgy tengerszint-alatti fenekére ereszkedtünk le. Itt található Furnance Creek falucska, mely arról híres, hogy itt mérték eddig a Földön a legmelegebb hőmérsékletet, 56,7°C-ot. Augusztus közepén, ott jártunkkor ennél valamivel hűvösebb, 46°C-os hőmérséklet várt ránk azon a pokoli 36 kilométeren, melyet a tenger szintje alatt tekertünk végig. A forró szél szinte perzselte bőrünket, az aszfalt alattunk 70-80°C-ra melegedett fel, s útközben még egy defektet is meg kellett javítanunk. A művelet során a legnehezebb feladat a bringa megfordítása volt, ugyanis fekete vázához hőálló kesztyű nélkül nem volt túl kellemes érzés hozzányúlni. A gumival már nem volt gond. Olyan lágy volt hogy, szinte lefolyt a felniről. Az esti órákban kezdtük meg a túra talán legkeményebb, harminc kilométeres kaptatóját, mely a tengerszint alól egészen az 1511 méter magas Towne Pass hágóig tartott. Félúton éjszakáztunk egy kicsiny, ingyenes kempingben, így szerencsére az esti és a kora hajnali órákban haladhattunk.

 DSCN1234

A hatodik napon kijutottunk a völgyből, de még mindig volt feladat bőven. A hágó után legurultunk a Halál-völgy „kistestvérébe", a Panamint-völgybe, mely hasonló földrajzi adottságokkal rendelkezik, ám feneke jóval magasabban, 470 méteren van. Ez a völgy arról híres, hogy az Amerikai Légierő alacsony magasságban végrehajtott kiképzési helyszínéül szolgál. Így nem nagyon csodálkoztunk rajta, amikkor elhasított alig párszáz méterrel a fejünk felett egy-két F16-os vadászgép. Ám a napnak és a sivatagnak még itt sem volt vége. Újabb hosszú kaptató következett a Darwin-platóig (1604 m), melynek tetején már feltűntek előttünk a Sierra Nevada hófehér csúcsai jelezvén, hogy hamarosan elérjük a sivatag túlsó szélét.

A Halál-völgye és Sierra Nevada-hegység között húzódó, hosszú egyenesekkel és kemény szerpentinekkel szabdalt útvonal több szempontból is híres. Egyrészt ez köti össze az USA legmélyebb és legmagasabb pontját, melyek – az ország méretéhez képest – elhanyagolható, mindössze 235 kilométer távolságban találhatók egymástól. Másrészt rendkívüli terepviszonyáról: 170 kilométeren, majdnem háromezer méter szintemelkedés vár arra, aki teljesíteni kívánja ezt a túrát. Egy pokolian forró hullámvasút.

 DSCN1264

Lone Pine városában mintha elvágták volna, úgy ért véget a Mojave-sivatag. A városon túl már a Sierra Nevada-hegység négyezres csúcsai magasodnak, oldalában hatalmas zöld fenyőerdőkkel. Egy új, az eddigitől eltérő, másfajta kihívásokkal rendelkező csodálatos világ.

Sokan bizonyára értelmetlen őrültségnek és önkínzásnak tartják vállalkozásunkat. Pedig nem volt az. Társaim nevében is elmondhatom, hogy kifejezetten élveztük a túrát. Bár emlékszem, amikor először megpillantottam, még teljesen más érzésekkel töltött el. Akkor még kietlennek, kegyetlennek és jellegtelennek írtam le magamban a sivatagot. Egy olyan vidéknek, melyet jobb minél előbb magunk mögött hagyni. Aztán, ahogy teltek a napok, sok minden megváltozott bennem. Több mint 500 kilométert gyűrtünk le ebben a sziklás, forró világban. Először megtanított arra, hogyan kell túlélni a meleget, a vízhiányt és ezeket az eszméletlen távolságokat. Menni kell, folyamatosan! Ez volt a legnehezebb. Ötven–hatvan, sőt néha akár hetven kilométert is megállás nélkül! Mert nincs miért megállni! Nincs lehetőség pihenni! Aztán egyszer csak a semmiből ott terem egy kis falu, vagy egy elhagyatott, koszos, útszéli benzinkút. Itt lehet vizet tölteni, erőt gyűjteni a következő kíméletlen, kopár szakaszra!

Szervezetünk bámulatosan alkalmazkodott a körülményekhez. 36-40°C, az meleg? Á, dehogy! Ebben a száraz, szinte pára nélküli klímában legalábbis ilyennek éreztük. Kellemesnek. Gyomrunk gyorsan megszokta a vizet. Nem „morgott," ha egy litert húzóra beküldünk. Tudta mi a dolga. Legyűrte még akkor is, ha meleg, vagy ha mellékíze volt. Napi 8–9 liter simán lement. Vesénk azonban ebből nem sokat látott. Nagy része a bőrünkön keresztül távozott a temérdek ásványi sóval.

 DSCN1284

Azt mondják, hogy a sivatag semmit sem kínál, de mindent elfogad. Bármit is keresünk benne, megtalálhatjuk. S nekünk szerencsére volt erőnk, s türelmünk saját magunkon kívül mással is foglalkozni. Ezzel a hatalmas, csendes, nyugodt vidékkel, ami körülvett minket. Az égbe meredő kopár sziklákkal és a tetejükről feltáruló eszméletlen látótávolságokkal. A sivataggal, mely nem legyőzni, elpusztítani akart minket, hanem megtanítani arra, hogy ami az életben tényleg fontos, azt soha nem készen kapjuk! Azért minden esetben nekünk kell megküzdeni!