Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

Jajj KULLANCS!!! Mit csináljak?
A kullancs talán a legközismertebb "rovarok" egyike, amelyet tévhitek öveznek.
Gravel túra a Velencei tó körül.
  Egy szuper 70 km-es karika a térségben.
Képriport a Budai-hegység MTB kerékpáros körtúráról
  Egy vagány útvonalon fedeztem fel a Buda környéki hegyeket.
Kerékpárlánc waxolása 3. rész
  Hogyan kell bánni a waxolt lánccal.
Képriport a Naprendszer túráról
  Avagy a sülysápi karika.
prev
next

Tartalomjegyzék

 kerekpartura izlandon 03 08

Kényszerű vendégeskedés Akureyriben

A sziget északi részén visszatérve az egyes útra tovább küzdöttünk az elemekkel. Sajnos egy ponton kicsúszott a kezünkből az irányítás, így két napot Akureyri városában kellett eltöltenünk. Itt másféle erőpróbák vártak ránk mint a Kjölur Highway-en, de a város biztonságából mégis visszavágytunk a szeles, zord pusztaságokba.

4. nap Váratlan fejlemények 2021. június 30.

Reggel arra ébredtünk, hogy az egész éjszaka tomboló szél, elemi erővel tépi a fejünk felett a sátrat. Egyedüli pozitív gondolatként az alig 40 kilométerre található aszfaltos országút képe fogalmazódott meg bennem. Már profi módon alkalmazkodtunk a helyi körülményekhez, a sátrat is ebben a szellemben bontottuk, a cövekeket csak akkor húztuk ki, mikor már a földön feküdt a ponyva és nem tudott belekapni a szél. Kezdtük megtanulni, hogy itt ami könnyű, és egy másodpercig nincs rögzítve annak rövid úton búcsút inthetünk.

A meleg hálózsák után elég kegyetlen volt kimenni a metsző, hideg szélbe, de nem volt nagyon más választásunk. Szerencsére az út egyre jobb lett, s találtunk mellette néhány hatalmas zsákot tele kaviccsal, ahol le tudtuk támasztani a gépeket, s fedezékében némileg védve a széltől el tudtuk fogyasztani a reggelinket. Innen már alig 3 órás döcögésre volt az első aszfaltos mellékút, mely rövid szakasz után beletorkollt az 1-es számú főútba. A sziget északi részén is hatalmas, hóval borított hegységrendszerek húzódnak, köztük mély, zöld színben pompázó folyóvölgyekkel, és kristálytiszta, rohanó folyókkal. Már hosszú ideje tekertünk a természet páratlan „díszletei” között, de mégis minden nap tudott valami újat mutatni.

 kerekpartura izlandon 03 01

A Kjölur Highway utolsó 40 kilométerén. Ez volt a legalkalmasabb hely a reggelizésre.

Az egyes főút itt, a sziget északi részén már csak egy sima, s elég rossz minőségű, kanyargós, hepehupás 2 sávos aszfaltcsík, csak annyiban különbözik a többitől, hogy jóval nagyobb rajta a forgalom. Személyautók, kisbuszok, lakóautók, kamionok egyaránt használják, hiszen az északi régióba szinte csak rajta keresztül lehet eljutni. Még a reptéri „bike pit” konténerben azt írták, hogy a helyi sofőrök a vikingek leszármazottjaihoz méltóan, igen vadul vezetnek, de ez szerencsére nem bizonyult igaznak. Eddig nem volt semmi centizgetős előzés, ledudálás, kormányrárántás, az autósok mindig nagy figyelemmel és óvatossággal kerültek ki minket. S – bár az aszfalton sokkal jobban tapadtak a bringák – így is bőven kellett a hely, hogy az úton tudjuk tartani őket a továbbra is erősen tomboló oldalszélben.

 kerekpartura izlandon 03 02

Újra aszfalton, már a sziget északi részén.

Megkezdtük az első domb kimászását, pörögtek a pedálok, fogyott az erő, a lendület, s szép lassan alánk került a zöldellő völgy, majd rövid vízszintes – melyet nem igazán tudtunk értékelni a fent még sokkal jobban tomboló szélben – s jött a gurulás. Az út enyhén balra ívelt, így hátunk mögé került a szél, s alig ötven méteren 60 km/h fölé gyorsította a gépet. Behúztam az út közepe felé a bringát, hogy ha jön egy lökés ne tolhasson le az útról, s rá is nyúltam a fékekre, mert éreztem ez nem lesz így jó. Vissza is lassultam 40 km/h köré, ívelt a jobb, kanyar, újra oldalra fordult a szél, dőltem rá hogy megtartsam az egyenúlyt, s ekkor megtörtént a baj. Egy rövid elfojtott sikítást és egy hatalmas puffanást hallottam mögöttem. Egyszerre tudtam, mi történt! Aliz elesett! Nem láttam semmit, mégis azt éreztem, hogy nagy a baj! Lerántottam a bringát az árokba, s gyalog rohantam visszafelé. Alig 20 méterre feküdt mögöttem társam, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, míg odaértem. A félelem és az aggodalom együttes erővel tört rám, s próbáltam minden eshetőségre felkészülni. Rossz jel volt, hogy ezalatt az alig 20-30 másodperc alatt, míg ideértem Aliz nem mozdult. Pár autós már megállt, izlandi arcok ijedt tekintetek. Ők valószínű látták mi történt. De ha el tudták volna mondani nekem, akkor sem nagyon érdekelt volna. „Call Emergency!” – üvöltöttem rá az első nőre, majd Alizhoz rohantam.

Valójában több rossz előjel utalt már a balesetre, melyeket sajnos nem vettünk elég komolyan. Aliz az elmúlt, szeles földutas napokon egyre jobban kimerült, egyre kevésbé uralta a bringáját. A fáradtság szinte mindig figyelmetlenséggel párosul, elért is repült el polifoam-unk a tegnapi nap délutánján. Könnyű bringája, könnyebb, de ugyanakkora felületű poggyásza, s az enyémnél nagyjából 20 kilóval könnyebb testsúlya miatt egyre kevésbé tudta felvenni a harcot az izlandi elemekkel. Éreztem én végig, nem lesz ez így jó, mégis küzdöttünk, mentünk előre. Mert mindketten ilyenek vagyunk, ezt már az évek során kitapasztaltuk, ha a körülmények keményebbek lesznek, akkor mi igyekszünk még jobban azok lenni. Ritkán van olyan pillanat, hogy meghátrálunk, alapvetően a küzdelem a lételemünk. De most sajnos legyőztek minket ezek a gigantikus erők, megtörtént az, amitől minden túrakerékpáros nagyon fél, bekövetkezett a baleset.

Aliz! Aliz! – üvöltöttem az arcába, de nem mertem megmozdítani. Az eldőlt bringája bal oldalán feküdt, bal sarka még kicsit be is volt szorulva a bringa alá. Bal oldali csomagja leszakadt, szemüvege is pár méterrel odébb hevert az aszfalton, de én most csak rá koncentrálhattam. Fejét óvatosan megemelte, zavart volt a tekintete, de eszméleténél volt. Elsőként kezét és lábát szorítottam meg – „Érzed?” – nagyon zavartan, de igennel válaszolt. Fejét is óvatosan megtapogattam, koponyája bal oldala és bal füle vérzett, de szerencsére nem éreztem tapintható sérülést, törést rajta. „Talán csak egy agyrázkódás” – reménykedtem. Tudtam, hogy a semmi közepén vagyunk, ide nem öt perc alatt fog kiérni a mentő, így – mivel súlyos vérzése nem volt – legfőbb célom az lehetett, hogy szóval tartsam, nehogy elveszítse az eszméletét. Folyamatosan beszéltem hozzá, kérdezgettem, s tartottam benne a lelket. Ahogy térdeltem mellette a hideg aszfalton észre sem vettem, mindazt ami körülöttünk történik. Az izlandi autósok példamutatóan viselkedtek: az egyik keresztbe állt az autójával, teljesen lezárta a sávunkat, így védve Alizt, többen ruhákat hordtak ki, méregdrága kabátokat, hogy megvédjék a kihűléstől. Ólomlábakon vánszorogtak a percek, eltelt tíz perc, negyed óra, de mentőnek még nyoma sem volt. Aliznak nem voltak látható fájdalmai, de ezt nem tekintettem jó jelnek. Azt tanultam, hogy egy balesetnél mindig a leghalkabb emberekre kell koncentrálni, ők vannak igazi bajban. Aki üvölt a fájdalomtól, az valószínű túl fogja élni az egészet. Aggasztott, hogy Aliz teljesen zavart volt. Fogalma sem volt mi történt vele, hogy került az útra. Folyamatosan kérdezgettem: tudta, hogy Izlandon van, hogy bringatúrán vagyunk, s még a tegnapi nap történéseire is emlékezett, de azt nem tudta, hogy hogyan veszítette el az uralmát a bringája felett és hogy mi történt azóta.

A várakozás hosszú perceiben azért engem is utolért a kilátástalanság keserű érzése. Nem a túra miatt aggódtam, ennél már sokkal nagyobb volt a tét. Több, mint öt éve egyengetem Aliz életét, felelősnek érzem magam, hiszen valójában én tehetek arról, hogy ilyen fanatikus túrázó lett belőle. Ahol mások meghátráltak, ő mindig előre lépett: tapasztalatlan hegymászóként igent mondott a nyári via ferrata túrákra, az első nagyobb visegrádi-hegységi meghalós bringatúrák után egyre komolyabban tekert a Kaukázus, majd a Pamir Highway földútjain. Ahol mások fájdalmat és nélkülözést láttak ott kereste ő a kihívást. Belenézett, a fájdalom, az éhezés és a fáradság különböző magasabb fokozatainak az arcába, des eddig semmi sem tudta eltántorítani. Nagyon féltem, hogy a mai nappal mindez örökre megváltozik benne!

„Jöhetne már ez a mentő” – nézettem folyamatosan a látóhatárt minden irányban. Már majdnem fél óra telt el a baleset óta, Aliz egyre jobban fázott. Hiába volt rajta már legalább tíz kabát, a hideg aszfalt, alulról hűtötte a testét, s bár gerinctörésre semmilyen jel nem utalt, nem mertük megmozdítani, hogy alulról is kibéleljük. Közben megnéztem végtagjait: bal térdén volt egy nagy seb, ugyanezen oldalon a keze is a teste alá szorult, amíg ki nem szabadítottam. Kézfején itt is mély sebek voltak. Fején is látszottak az ütések arca mindkét oldalán és orrán is. S most először iszonyatosan bántuk, hogy nem volt rajta sisak. Ma már teljesen természetes túrabringások körében is ez a biztonsági eszköz, de én még sajnos nem vele szocializálódtam. Letekertem már több, mint 30 évet nélküle, s egyszer sem ütöttem be a fejem, pedig párszor én is már bringám alá kerültem, s sajnos a rossz példa is ragadós. Ezt most már nem tudjuk jóvá tenni!

Nagyjából fél óra után végre megjelentek a mentőautó villogó kék fényei. Hatalmas kő esett le a szívemről! Aliz a hideg országútról gyorsan a fűtött utastérbe került, megtudtam, hogy Akureyri kórháza a célpont jó 120 km-rel előttünk. Annak örültem, hogy legalább nem visszafelé kell mennünk. Egy derék viking – aki szintén ebbe a városba tartott – önként vállalta a bringák szállítását utánfutóján. Én helyet kaptam a mentőautó vezetőfülkéjében, így továbbra is Aliz mellett maradhattam. Megköszöntem az út embereinek segítségét, a következő pillanatban pedig már 120 km/h-val száguldottunk a szirénázó mentőautóval. Kívülről már sokszor láttam ilyet, de belülről most volt először módom átélni. Gyerekként mindig lenyűgözött, hogy vidéken hogyan menekülnek az autósok egy ilyen szirénázó járgány elől az úton, majd Pestre kerülve megdöbbentett, hogy ott ez mennyire nem divat. Az izlandi egyes főűt viszont minden otthoni tapasztalataimat felülmúlta, soha nem láttam még azt, hogy ennyire tisztelik és segítik az autósok a szirénázó mentőt. Volt például, hogy meg kellett állnunk egy random helyen, hogy Aliz vénájába bevezethessék a tűt, nagyjából öt percig várakoztunk egyhelyben az úton, mögöttünk a torlódó forgalom ugyanezt tette. Egy autósnak sem jutott még véletlenül sem eszébe, hogy megelőzze a szirénázó, de az úton álló mentőautót, még akkor sem, amikor senki sem jött szembe. Izlandon nem dívik a gyorshajtás, itt mindenki 80-90-nel megy, de a nagy forgalom ellenére egyszer sem fordult elő az Akureyribe vezető 120 kilométeren, hogy a mentőnek akár egy picit változtatni kellett volna a 120 km/h-s utazósebességén.

S – bár a vezető folyamatosan próbált nyugtatni: „nem lesz baj, pár nap és mehetünk tovább” – az előző másfél óra feszültsége most jött ki rajtam. Mikor már lekerült a felelősség ólomsúlya, mikor már azt éreztem, hogy szakértő kezek közé került, nálam is elszakadt a cérna.

Akureyri – a sziget északi fővárosa – valójában egy 18 ezres lakosú kisváros. Izlandi viszonylatban viszont ez a negyedik helyre elég a szigeten. Skandináv léptékkel mérve egy ekkora hely már igazi „metropolisznak” számít, van például reptere napi több közvetlen járattal a fővárosba, s számos egyéb városhoz méltó intézménye, így természetesen kórháza is. Nem is akármilyen. Elég volt belépnem a sürgősségi osztály piciny várójába, rögtön szembejött az az igényesség, amivel mi magyarok csak a fizetős magánkórházi szférában találkozhatunk. Idegőrlő volt a várakozás, de legalább most már tudtam, Aliz jó kezekben, igazi orvosok közt van. A diagnózis miatt azért persze továbbra is volt okom aggodalomra.

Közben viking barátunk is megérkezett a bringáinkkal, megköszöntem neki a segítséget, miközben lepakoltuk az utánfutóról a megrakott gépeket és a csomagokat, de ő érezte megtisztelve magát, hogy segíthetett. Az effajta hozzáállást már Amerikában is többször volt módon megtapasztalni, igazán átragadhatna egy kicsi belőle hozzánk is.

„Jó napot kívánok!” – ez a rövid magyar köszönés már ismét a váróhelyiségben hangzott el, s – ahogy számítani lehetett rá – az itt tartózkodó nagyjából három ember közül csak én kaptam fel a fejemet. Aliz kezelőorvosa köszönt rám magyarul, majd röviden ecsetelte, hogy magyar felmenőkkel rendelkezik és a Debreceni Egyetemen tanult, de ő is tudta, hogy engem most nem igazán ez érdekel, sokkal inkább a diagnózis. Sajnos nem volt túl sok jó híre, Aliz koponyacsonttörést szenvedett és bal dobhártyája is elszakadt. Az éjszakát az intenzív osztályon fogja tölteni és 2-3 napig biztosan bent tartják megfigyelésre.

Nagyjából fél órára még beengedtek hozzá, de a fájdalomcsillapítók hatása alatt szerintem nem sok mindenre emlékezett jelenlétemből. Elég megrázó látvány volt sebes, meggyötört arca és a mindkét karjába bevezetett infúzió, mögötte pedig a kórházas filmekből is jól ismert pittyegő monitor, melyen Aliz legfontosabb életfunkciói voltak láthatóak. Eljött az ideje az otthoniak tájékoztatásának is, ezt sem halaszthattuk már tovább, majd nem volt mit tennem, kitekertem a csípős, hűvös, de napos izlandi éjszakába. Gondolataim természetesen nem hagytak nyugodni, elég feldúlt állapotban voltam, így – hogy egy kicsit megnyugodjak – tétován kerekeztem össze-vissza a városban. Egy túrán számomra mindig nagy krízis, ha megborul az előre eltervezett rend. Többször volt már, hogy valaki ilyen-olyan előre tervezett, vagy tervezettlen okok miatt kiszállt a csapatból, vagy nem sikerült teljesíteni az előírt útvonalat, de ilyet – ami a mai nap történt – még soha nem éltem át és nem is kívánnám az ellenségemnek sem. Végül a kitekertem a fjord partjára és egy elhagyatott partszakaszon állítottam fel a sátrat. Ahogy levettem bringás nadrágomat, hogy megfürödjek a sós vízben láttam, hogy mindkét térdem koromfekete lett. Hiába mostam, szappanoztam, nem jött le a folt. Félő hogy még napokig emlékeztetni fog életem egyik legszörnyűbb 30 percére amikor ott térdeltem a ragadós aszfalton félholt társam mellett, s próbáltam benne tartani a lelket a mentők kiérkezéséig.

A folt szerencsére azóta már lekopott, de ennek a szörnyű napnak az emléke még mindig élénen él bennem.

5. nap Egy napra akureyri lakos lettem 2021. július 1.

Keveset és nyugtalanul aludtam, s már hajnali hatkor csörgött a telefonom. Aliz anyukája hívott, s érdeklődött, de nem tudtam igazándiból bővebb információval szolgálni neki. Azt gondoltam tök felesleges hajnalban beállítani a kórházba, így csak reggeli után 9 óra környékén érkeztem vissza az épületbe. Alizt már nem találtam az intenzíven, ott ahol tegnap elbúcsúztam tőle, már a fekvőbeteg osztályra vitték, s meglehetősen elemében volt. Valószínű ez még a tegnap beadott temérdek nyugtató és fájdalomcsillapító utóhatásaként meglehetősen jól volt és kipihentnek tűnt, s szíve szerint akár már most elhagyta volna a kórházat. Egy fiatal izlandi orvos, név szerint Lidur Ölafson vezette az az osztályt, melyen feküdt. Mivel az alig 300 ezer fős ország nem rendelkezik saját orvosi egyetemmel, így itt szinte mindenki Közép-Európában szerezte meg a diplomát, sokuk pont nálunk a Debreceni Egyetemen. Ő – ennek ellenére – már sajnos nem tudott magyarul, de megtudtuk tőle, hogy a második CT vizsgálat biztató eredménnyel zárult, ennek ellenére még a mai és a holnapi napot biztosan itt töltjük Akureyriben. Kettőnk közül most én voltam a nyugodtabb, Aliz bűntudatot érzett amiatt, hogy „elrontja a túrámat”, s nehezen viselte most azt a „börtönt”, amit ennek az egyébként minden jóval felszerelt kórház falai jelentettek számára. Mert hiába volt itt kellemes és egyenletes meleg, hiába kapott reggel-délben-este normális és változatos ételt, hiába volt TV és WiFi a szobában, ő is visszavágyott oda a szeles, fagyos és kietlen pusztaságba. Oda, ahol még mi irányítottuk ezt a történetet.

Két óra után, kimentem a városba, hagytam pihenni egy kicsit. Nagy élet volt mindenfele, Izland a kezdeti kegyetlen bemutatkozás után az egyik legbarátságosabb arcát mutatta, kellemes, napos idővel és 16-18 fokos csúcshőmérséklettel. Jó volt látni a mennyi fiatal él itt a városban, rengetegen bringáztak, fociztak, bandáztak. Bevásároltam, megebédeltem, s egymagamban sokat tanakodtam azon, hogy vajon miért történt meg ez a baleset, és hogy lehetett volna elkerülni?

Ma reggel már végre érdemben tudtam Alizzal beszélgetni, s neki is egy kicsit tisztult a kép a fejében, így megtudtam néhány fontos információt a baleset körülményeiről. Mivel a hátam mögött történt a baleset, kezdetben úgy véltem, hogy Alizt az oldalszél taszította le az útpadkára, ahonnan megpróbálta visszahozni a járgányt. Az ilyen esetek többsége, pláne ekkora sebességnél szinte mindig eséssel végződik. Aliz viszont ma reggel azt mondta, hogy nem hagyta el az aszfaltot, s ezt az is bizonyítja, hogy bringája a sáv közepén feküdt a baleset után. Ő is érezte a gyorsulást, majd mikor elkezdte fékezni a bringáját egy kellemetlen rázkódás futott végig a vázon, mely további fékezésre kontrollálhatatlanná vált, s ez vágta földhöz őt a bringájával együtt. Bevallom lassabb sebességnél is tapasztaltam már ilyen berezgést cro-mo vázas bringánál, de a térdemmel eddig mindig stabilizálni tudtam a gépet. Aliz viszonylag könnyű súlya, szemben az oldalszéllel erre már sajnos nem volt képes, elveszítette uralmát a jármű felett, s szabályosan eldőlt. Sajnos nem a jó irányba. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de annyit leszűrtem az esetből, s ezt már ott Aliznak is elmondtam, hogy szerintem egyrészt a súlypontot kellett volna mélyebbre rakni olyan formán, hogy az oldalsó zsákokba kerüljenek a nehéz dolgok, másrészt pedig magát a táskát kellett volna kicsit előbbre hozni, hogy az oldalszél ne tudja belengetni a merev, alumínium csomagtartót, mely aztán valószínűleg átadta ezt az oldalirányú rezgést az egész bringának. S végső soron pedig sokkal lassabban kellett volna ilyen időjárási körülmények között gurulni. Mindketten hibáztunk az esetnél, de azzal, hogy felismerjük és feltárjuk a hibák okát, reményeink szerint elkerüljük azt, hogy ez az eset bármikor bármelyik társunkkal újra megtörténjen.

 kerekpartura izlandon 03 03

Fiatal hölgy jellegzetes izlandi vonásokkal.

A falatnyi belváros sétálóutcáján, ha nem is hömpölygött a tömeg, de egész sokan korzóztak, üldögéltek a helyi bárokban. Ahogy én is próbáltam egy kicsit elengedni az elmúlt napok nyomasztó élményeit, egy egészen különös és furcsa dologra lettem figyelmes. Néhány hófehér ruhába öltöztetett, vadvirágokkal és egyéb zöld növényekkel díszített ruhájú fiatal lány egy hatalmas guruló fürdőkádat húzott maga után, benne egy fürdőző társukkal. Egy mobil hangfalból sejtelmes zene áradt, így pillanatok alatt a tekintetek kereszttüzében találták magukat. Valószínű valamilyen bizarr nyári fesztivál zajlott a szemem előtt: a kádban lévő lányt tejeskannákból, tejjel locsolták a szárazon lévő hölgyek miközben egy egyszerű koreográfia táncát lejtették. Mire a kicsiny főtérre érkeztek, már több mint száz fős tömeg vette őket körbe (ez itteni viszonylatban már hatalmas közönségnek számít), s megkezdődött a zárótánc. A lányok pezsgős poharakkal merték ki a vizet a kádból, melyet néhány elegáns mozdulat keretében az utcára löttyintették. Valójában a mai napig nem sikerült rájönnöm arra, pontosan mi is zajlott ezekben az órákban Akureyri központjában, de mégis nagyon érdekes és különös élmény volt most itt lenni.

 kerekpartura izlandon 03 04

Egy különös rendezvény Akureyri főutcáján. Mintha egy szürreális álomba csöppentem volna.

Késő délután már lelkendezve meséltem Aliznak az eseményről még videót is mutattam. Egyrészt azért, hogy felvidítsam, másrészt pedig, hogy lássa, annyira nem tette tönkre a túrámat, hiszen így is feltalálom magam. Végre ő is jó hírrel szolgált: holnap reggel már ő is a saját szemével fedezheti fel Akureyrit, ha a reggeli viziten rendben találják az eredményeit.

Este 8 óra körül visszatekertem a fjord partjára a tegnapi helyemre. Ma már sokkal bizakodóbb, és kiegyensúlyozottabb voltam, mint az első itt töltött világos éjszakámon, még hosszasan figyeltem az alkonyi napfény aranysárga sugarait a víztükrön, s csodáltam a környék, hóval borított ezres hegycsúcsait, melyek igazi alpesi hangulatot kölcsönöztek ennek a kicsiny, de mégis igencsak élhető kisvárosnak. Akureyri gyorsan a szívemhez nőtt, bár alig egy napja vagyok itt, mégis már most otthon éreztem magam benne.

6. nap Hogyan tovább? 2021. július 2.

Ma már sokkal jobban esett a reggeli felkelés a fjord partján. Bár szokásosan hűvös, csípős volt a reggel, ma is felhőtlen, kék égről sütött le rám a napsugár. Ismét magára hagytam a sirályokat és vadkacsákat, összerámoltam a sátrat, s elindultam a város túlsó felén található kórház irányába. Akureyriben – Izlandi viszonylatokhoz képest – elég nagy a forgalom, a főbb utcák többsávosak, s nagyjából 500 méterenként szívecske formájú piros lámpák szabályozzák az áthaladást. De ezek mentén főleg bringaúton haladtam, csupán a kórház előtti combos kaptatót kell egy szűkebb utcán megmásznom.