3. nap (július 2.) Mygero Menedékház – Psziloritisz-csúcs (gyalog) – Livadia – Rethimno – Asi Gonia

Reggel egyszerűen bezártuk cuccainkat a menedékházba, s gyalog indultunk Kréta legmagasabb csúcsának, a 2456 méteres Timios Stravosnak a meghódítására. Az útvonal könnyed gyalogtúrás volt, látszik, hogy évente sokan járnak fel ide. A csúcson egy helyi kőből épült szentély és csúcsharang fogadott. Hármasban ünnepeltük a mászást egy görög fickóval, aki kísértetiesen hasonlított rám külsőleg, még Aliznak is komoly gondot okozott, hogy megkülönböztessen minket egymástól. A csúcsról csodás körpanoráma fogadott, meg is lepett, hogy innen a sziget déli fele már közelebb van, mint északi, ahonnan érkeztünk. Nyugati irányban a távolban felsejlettek a másik hegyóriásnak a Lefka orinak (Fehér-hegyek) sziluettjei. Pár nap múlva közelebbi ismeretséget kötünk majd egymással.

Kréta legmagasabb pontján

A déli órákban már ismét gépeink nyergében száguldoztunk vissza az északi part irányába. Ebédre sajnos nem sikerült elérni a hőn áhított tengert, melyben még ezidáig nem sikerült megfürödnünk a szigeten, csak a délutáni órákban pillanthattuk meg Rétymno végtelen homokos partját egy szokatlanul sík és forgalmas szakasz után.

Izzottak a fékek lefelé

Valahol itt vesztettem el rokonszenvemet a homokos, s egyébként csodálatosan szép „igazi” tengerparttal. A homok a bringásoknak eleve nagy ellensége, de így 36 fokban a talpaink sem szeretik túlságosan, az árnyék pedig sehol sincs ingyen, azért fizetni kell napernyő-bérlés formájában. Mivel a fürdést és a sziesztát nem igazán akartuk elengedni, kompromisszumot kellett kötnünk. Egy régi vaskeretre a sátorponyva segítségével eszkábáltam egy rögtönzött napernyőt, így nem ugrott kútba a fürdés sem.

"Sztenderd" parti sétány Réthymno-ban

Késő délután persze találtunk magunknak újabb dombokat, ahol izzadhatunk. Világvégi kis falucskákon át vezetett az út, jó időre búcsút intettünk a sziget „papíron” sík partvidékének, s megkezdtük az átkelést a Líbiai-tengerhez. A kellemetlen, hullámos terep és a kritikán aluli útminőség arról árulkodott, hogy nem sikerült éppen a legjobb útvonalat kiválasztanom. Persze, ha hetek vannak útvonaltervezni, Google térképen, és streetview-en végignézni az összes szakaszt, akkor nem vét az ember ilyen hibákat, de legalább megismerhette Aliz is, hogy milyen volt az a feeling, mikor még 15 évvel ezelőtt papírtérképről, pontos ismeretek nélkül terveztük a túrákat.

Újra a hegyek között

4. nap (július 3.) Asi Gonia – Kallikratis – Hora Szfakion – Agios Ioannis

Amíg tegnap laza napunk volt, hiszen „csak legurultunk a tengerhez” (700 méter szintet gyűjtve), addig ma újból fel van adva a lecke: egy ezres hágó, majd tengerpartról még egy 800-as domb formájában.

Kréta néptelen, vad vidékein gurult a bringa, bár többnyire csak akkor, ha kőkeményen tapostuk a pedálokat. A kis falvakban megállt az idő, emberekkel elvétve, kecskékkel annál gyakrabban találkoztunk. Néhány faluban kereszttel ellátott plakáton öreg nénik és bácsik néztek ránk lemondó tekintettel. Szerintem halotti tájékoztatók lehettek, Aliz szerint inkább a következő „papválasztás” indulói. Az igazságra sajnos nem derülhetett fény, hiába ismertük napról-napra egyre jobban a görög kalligráfiát.

Hegyekből ma sem volt hiány

Bosszantó volt ez az ezres domb, mert – bár egy ötszázkanyaros hágón keresztül nagyjából 700 méteren átkeltünk a sziget vízválasztóján – hiába láttuk ott lent csillogni a déltengert, oda le nem vezetett egy út sem, csak egy újabb jókora kaptató révén. De innen már végre feltárult előttünk a Fehér-hegység hatalmas sziklatömege. Tíz éve már szemeztünk egymással, akkor még csak alulról méregettem, holnap kiderül, hogy sikerül-e feljutni a tetejére.

A hágó után rögvest feltűnt a Fehér-hegyek masszív vonulata

Hora Szfakion kicsi üdülővárosa ugyanazzal a végtelen nyugalommal köszöntött, mint anno tíz éve. Nagyon megkedveltük ezt a környéket, a csodálatos és elhagyatott öblöket, a kristálytiszta és csillogóan kék tengert és azt a szinte felfoghatatlan sziklatömeget, ahogy Kréta egy határozott, de folyamatos mozdulattal kiemelkedik belőle.

Az útikönyv szerint a városka nyugalmát csak napjában egyszer zavarja meg a Szamária-szurkdokon önként végigvonuló tömeg, az esti órákban, amikor kompjuk kiköt, s buszra szállnak, hogy visszatérjenek az északi nagyvárosokban található szállodájukba. Nos, ez a gyakorlatban szinte nem is érvényesül, ugyanis a komp, s buszparkoló rémesen közel van egymástól. S mivel manapság mindenki siet, így ennek a népvándorlásnak a helyi éttermesek sajnos nem látják túl nagy hasznát. Pedig egy egész jó gyros-ost találtunk, olcsón adta finom portékáját, mégis az ürességtől kongott az étterme mindig, ahányszor erre jártunk.

Persze most nem volt időnk falatozni, a közeli köves strandon kivártuk azt a pillanatot, mikor már a Nap nem bombázza telibe a felfelé cakkozó hágóutat, s nekivágtunk a Lefka orinak.

Ezt a hágóutat még az alpesi országok is megirigyelhetik Krétától

Tíz éve sem értettem igazán, hogy két nevenincs kis falucskának miért építettek egy ilyen profi hágót, melyet még svájci barátaink is megirigyelhetnének. Az első négyszáz métert szinte függőlegesen vágták bele a meredek, hófehér sziklafalba, majd egy rövidke zöldellő síkság következett, egy száz méter mély szurdokkal, melyre csak egy ócska fahíd jutott, s újabb kanyarokkal naplementére sikerült felkaptatnunk Agios Ioannis nevű kis falucskába. Igazi borsodi zsákfalu életérzés fogadott, a házak 60-70%-a már romosan és lakatlanul meredezett ki a méteres gazból, csupán néhány portán akadtunk még az emberi élet nyomaira. Szerencsére találtunk slagot, így az esti fürdés nem maradhatott ki, s egy romos ház kertjében telepedtünk le éjszakára.

5. nap (július 4.) Gyalogtúra a Pákhnes-csúcsra, Agios Ioannis – Hora Szfakion

A mai nap igazi kihívását egy újabb kétezres jelentette, azzal a különbséggel, hogy ez mind távban, mind pedig szintben jóval messzebb esik a közúttól, mint a tegnapelőtt meghódított Psziloritisz. Hajnalban keltünk, hogy még a gyilkos napsugarak előtt megtegyük az ezerötszáz méteres magasság alatti szakaszt, ahol már ezen a korai órán is kellemesen enyhe volt a levegő. Eleinte egy szurdokban, hatalmas fenyvesek között haladtunk, brutál nehéz volt a terep, út helyett szikláról sziklára lépdeltünk. Nagyjából két óra gyaloglás után kezdtünk kiemelkedni az erdőből, egyre jobban kinyílt a látóhatár, s felfedeztük a hosszan alattunk húzódó Szamária-szurdokot. Igazi „trendi” hely ez, ha valaki Krétára megy, még a csapból is ez folyik: „te is végigmentél már a Szamária-szurdokon?”. Hát mi még nem. S mostanában nem is fogunk. De amíg alattunk több busznyi ember küzd a szorossal, itt a hegyekben egész nap egy árva lélekkel nem találkoztunk. Jó-jó tudom nincs hegymászó szezon, erre már egy heggyel korábban is rájöttünk. S arra is, hogy – bár a Lefka oriról már az összes hó leolvadt, fehér színe miatt olyan érzést kelt, mintha egész nap egy hófehér gleccseren sétálgatnánk. Délutánra pecsenyére sült minden kikandikáló testrészünk.

Úttalan utakon a Fehér-hegyen

Mivel út csak elvétve, turistajelzések pedig végképp nem akadtak utunkba, nem volt könnyű követni az előzetesen megrajzolt útvonalat. Sokáig nem is tudtuk melyik lesz a mi csúcsunk, így nem egyszer kisebb-nagyobb kitérőkkel, brutálkemény terepeken haladtunk keresztül. Például átkeltünk egy „halott-gleccseren”, ahol már csak a morénahalmok lyukak emlékeztettek a jég egykori munkájára. Egy kiadós és kellőképp fárasztó gyalogtúra után, délután egy körül sikerült elérni a hegység Pachnes névre hallgató 2453 méteres főcsúcsát, mely alig 3 méterrel kisebb a már megmászott Psziloritisznél.

Csúcspanoráma - holdbéli tájék

Szerencsére találtunk egy apró forrást útközben, különben nagy bajban lettünk volna a lemenet hosszú, forró óráiban. Késődélután sikerült visszatérnünk a faluba, bringáinkat egy romos épületben rejtettük el. A sikeres mászást egy gyrossal ünnepeltük Horá Szfákion egyik kihalt éttermében, s a közeli, már 10 éve felfedezett néptelen kis strandon szabadegezve töltöttük az éjszakát.

Alkonyi fényekben fürdik a Líbiai-tenger Hora Szfakionnál

6. nap (július 5.) Hora Szfakion (hajóval) Gávdosz, gyalogtúra a Trypiti-fokra

A tegnapi fárasztó gyalogtúra után ma újból pihenőt kaptak bringáink és bringás izmaink. Reggel fél tíz körül már jópár pecsenyére sült turistával egyetemben vártuk, hogy végre engedélyt kaphassunk arra, hogy felszálljunk a Gávdoszra induló gyorshajóra. Amíg tíz éve semmi nem indult, most még választhattunk is a 3 óra alatt közlekedő komp és az egy óra alatt átrepesztő „expressz” járat között. Az egy napos túrára tekintettel az utóbbi jobb választásnak minősült, még akkor is, ha így bringáink a krétai kikötőben rekedtek.

Mai cél: Európa legdélebbi pontja

Igazi „görögös” volt a reggeli indulás. Senki nem sietett sehová. Jóval a tervezett indulási idő után került elő kapitányunk és nem túl lelkes tizenéves fia, aki szemmel láthatólag nem igazán élvezte, hogy a nyár minden napját egy isten háta mögötti kis sziget elhagyatott kikötőjében kell eltöltenie. A hajó ugyanis csak a késő délutáni órákban indul majd vissza Krétára. Az egyre türelmetlenebbé váló utasokat egy néma öreg viziróka próbálta kordában tartani, alig volt komikus a helyzet.

Ám nagyjából tizenöt-húsz perc késéssel csak nekilendült hajónk, s a tervezett egy óra alatt tényleg lenyomta a nagyjából negyven kilométeres utat.

Gávdoszon néhány lerobbant busz, s a nagy-nagy semmi fogadott. A többi hátizsákossal ellentétben mi gyalog indultunk kétszer 8 kilométeres túránkra, melynek első felét aszfalton, a másodikat viszont terepen kell majd megtennünk.

Néptelen utakon haladtunk az embertelen hőségben. Félúton apró homokos partra értünk tavernával és néhány lelkes vadkempingezővel. Igen, Gávdosz a „senki szigete” itt már mindent lehet, aki ide vetődik az igazi Robinsonnak érezheti magát a saját kis lakatlan szigetén. Kréta déli része sem hemzseg a turistáktól, ám ami itt vár ránk az maga a Kék lagúna életérzés. Úgy érezhetjük, miénk az egész sziget!

Gávdoszon végig az volt az érzésünk, hogy miénk az egész sziget

Az utolsó négy kilométer, meredek, dombos terepet hozott, mindez közel negyven fokos kánikulában jócskán próbára tette Aliz tűrőképességét. Elmondása szerint percenkét el akart ájulni, de szerencsére fél kilométerenként apró táblácskák jelezték a Trypiti-fok távolságát, ez tartotta benne a lelket.

Az utolsó kilométer

Éééés…tíz év után tényleg valóra vált. Megtaláltuk az apró szilanyelvet, s rajta a hatalmas széket, rajta felirattal: „Európa legdélibb pontja”. Még 2008-ban sikerült eljutnom Nordkappra, előtte olvastam, hogy egy őrült finn bringás egyszer onnan egészen idáig tekert, azóta nekem is rajta volt a bakancslistámon ez a hely. Szuper volt itt lenni. Természetesen a strandolás sem maradhatott ki csodálatosan kék és tiszta tengerben, majd egy árnyékos ülőalkalmatosságon azt taglaltuk milyen jó kis tábort lehetne ide szervezni. Mondjuk az élelmiszer és ivóvíz utánpótlással nagy bajban lennénk az biztos!

Európa legdélebbi pontján

Visszafelé már rövidebbnek tűnt az út, pláne, hogy az utolsó másfél kilométerre egy rozzant verda platójára sikerült felstoppolnunk magunkat. A hajóúton jót aludtam az ütemesen ringatózó sötét utaskabin kényelmes ülésén. Ismét a városhoz közeli „barlangos” strandon töltöttük az éjszakát, melynek az a jellegzetessége, hogy egy nagyjából 20 méter hosszú barlangon keresztül lehet megközelíteni a tengert.

• Túra hossza: 152 km
• Túra nehézsége: Nehéz
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +3363 m,-4138 m
• Átlagos meredekség: 3.3 %