A 2025-ös év sem maradhatott ultratávú bringás kihívás nélkül. A tavalyi sikeres Magyarország Hegyei küldetés után úgy éreztem elérkezett az első külföldi hosszútávú megmozdulás ideje. Mivel Csehországban a túra napjáig még soha életemben nem bringáztam, így adta magát a terv, hogy Prágából kíséreljek meg egy 3 napos hazajövést útba ejtve az ország legmagasabb hegycsúcsát. Végül Csehország, Lengyelország, Ausztria és Szlovákia érintésével 814 km-t magam mögött hagyva 68 órán belül érkeztem meg Budapestre.

Péntek 

Hajnali fél öt. A Napnál is előbb kelek. Ma is hosszú út vár rám. Hat óra alvás nem sok, de a semminél ezerszer többet ér. Az érzés újra a tegnap hajnalt idézi. Fagyos a reggel, de már dereng a keleti égbolt. Csak két órát kell kitartanom. A forgalom viszont egyre nagyobb. A cseheknél látszatra ma már munkanap van. Egyre több az autós és a kamion. Az út pedig egyre szűkebb és rosszabb minőségű. Soha nem értettem ezt a fordított arányosságot. Brno előtt 60 km halálút. A kamionok itt már nem férnek el mellettem. Bicikliút, leállósáv nincs, sőt kerülőút sem. Ez egy másfajta túlélés. 

Még dél előtt sikerült elérnem Csehország második legnagyobb városát. Itt már igazi kánikula van, nem csak a Nap éget, mint fent a hegyekben, hanem tényleg meleg van. Kipróbálhatom a helyi macskakövet az óvárosban, ez valahogy jobban sikerült, mint a prágai. Egész jól lehet rajta haladni. Nagyon tetszik az autómentes, villamossínekkel átszőtt központ, de nincs maradásom. Egy órás ebédszünetet engedélyezek magamnak, majd hajtom tovább délre az egyre ellaposodó Cseh-Morvai-domvidéken. A sűrű erdők helyék hatalmas szántók vették át, s a délnyugati szél is egyre jobban megtalált. Szerencsére ereje nem számottevő, de határozottan tartja a bringát, s nem igazán engedi 20-21 km/h fölé.

Brno belvárosa megért (volna) egy sétát

Délután öt körül érkeztem meg Ausztriába. Kopottas táblák, rossz utak, szegényes falvak, mintha egy alternatív univerzumba érkeztem volna. A gyermekkorom óta belém égett osztrák rend és precizitás valahogy elkerülte az ország északkeleti csücskét. "Ez lehet az osztrák Borsod" - jegyeztem meg magamnak viccesen. De pár faluval odébb már sokkal rendezettebb a kép. Így az országra jellemző kis forgalmú, jó minőségű mellékutakon már kellemesebben telnek a kilométerek. Pozsony a mai cél, a maga 270 kilométerével, ez még kicsit odébb van, mikor Marchegg városában felszerelem a világítást. Furcsa módon nem érzek igazi fáradtságot, mint egy gép olyan lettem: eszem, iszom és megyek tovább.

Már teljes sötétségben érem el a dévényújfalui kerékpáros Morva-hidat. A túloldalon már Szlovákia fényei pislognak, ám egy masszív kerítés zárja el a bejáratot. Még átmászni sem lenne könnyű, nemhogy bringával átjutni. Nem értem miért kellett lezárni az alig 13 éve épült Szabadság Kerékpáros Hidat, s azt még kevésbé, hogy sem a google vélemények, sem pedig korábban az út során nem találtam korábban erre történő utalást. Ott álltam a koromsötétben fáradtan, s próbáltam kitalálni mi legyen. Több híd ugyanis nincs a Morván a Duna torkolatáig. Visszafelé pedig már nincs kedvem menni.

Nem volt mit tenni, maradt a főút Hainburgig 12 kilométer kitérővel. Ott át a Dunán, majd a már jól ismert és sokszor bejárt útvonalon át Pozsonyba. Kerékpárutak tekintetében nálam messze Szlovákia vitte a prímet ezen a túrán. Már a határtól széles, az osztráknál jobb minőségű, s ráadásul a felezővonalnál pontfényekkel megvilágított pályán gurulhattam be a szlovák fővárosba.

Pozsony kisváros, így egy csapásra a központban találtam magam. Hömpölygött a tömeg, bulizó fiatalok és hangos ütemes zene szólt mindenhol. A kerékpárúton kint áll a rendőrség, megállítanak. Meg fognak szondáztatni, közli a rend fiatal őre először szlovák, majd angol nyelven. Hát jó! Legyen. Lassan 30 éve van jogosítványom, ezalatt összesen egy alkalommal fújtam szondát Magyarországon. Soha nem gondoltam, hogy kerékpárosként lesz a következő.

Gyorsan átjutok a zsongó belvároson, ismét a vaksötét Duna-töltés néz velem farkasszemet. Nem vagyok még annyira fáradt, mint tegnap este, s a haladás is biztonságosabb itt, mint az autók között, de aztán mégis belátom, hogy eljött a pihenés ideje. Holnap is lesz nap. Egy apró erdősávba kanyarodok le, mely a térképem szerint egy kis esőbeállót rejt, ám a jelölt épület sajnos nem lesz meg. Csak egy tűzrakóhelyet és néhány padot rejtenek a lombok. De már nincs kedvem tovább bóklászni. Éjfél is elmúlt. Előveszem a hálózsákomat és a puszta földön térek nyugovóra.

Szombat

A sűrű lombréteg megvédett a hajnali párától, s itt már nem olyan hűvös a hajnal, mint a cseheknél. Fél hatot mutat az óra, már világos van. Néhány országútissal egyetemben taposom a tükörsima Duna-menti bringautat. Egyszer már jártam erre 2021 tavaszán a Szeged-Pozsony 24 órás ultrám idején, akkor is ugyanígy a hajnali órákban, de az ellenkező irányból érkeztünk. Természetközeli, de monoton, lélekölő szakasz ez: jobb kézről a Duna felduzzasztott víztömege, balról pedig legelők és erdőségek láthatók a töltésről. Be kell tekernem Bősre, mert elfogyott a kajám. Bőséges reggeli után visszatérek az útvonalra. Révkomáromig szinte egy az egyben pörgetem a pedálokat, megállás nélkül. Brutál meleg van ma, igazi kánikula. Idén talán még nem is volt ekkora hőség.

A bősi vízlépcső felvizének hajnali hangulata

Innen még 40 km Párkány, már várom a Duna-szakasz végét, hogy végre mehessek fel a hegyekbe. Hülyén hangzik így 700 kilométer után, de tényleg erre vágyom. Elég volt a síkból. Esztergomban aztán beújítok egy kólával, majd igyekszem túlélni a 11-es főút eszméletlen forgalmát, s megvetően nézek a kihelyezett Eurovelo 6 táblácskákra, majd Pilismarótnál bevetem magam az erdőségbe. Ismét megjön a kedvem az üde zöld, árnyékot nyújtó lombok alatt, jó tempóban faljuk az emelkedőt a Rám-hegyig, s pár pillanat múlva már Szentendre macskaköves útjain zötyöghetek.

Innen a szokásos hétvégi eszméletlen kerékpáros forgalom adott egészen Budapestig. Szerencse, hogy most már végre építettek egy bringautat is hozzá.

Három nap és 800 kilométer után újra a magyar fővárosban. Nem maradt más hátra, csak a befejezés. De ha már a kezdet Prágában stílusos volt a belvárossal, a Károly-híddal és a várral, akkor ez itt sem maradhat el. Gyorsan ki is találom az útvonalat. A Széna-térről először a Budai várba kaptatok fel, majd a Dísz-térről legurulva átkelek a Lánchídon és irány a Vörösmarty tér. Végül a Kiskörúton teszek még egy tisztelet(fél)kört a Szabadság hídig. Itt már csak egy dologra tudok gondolni: de jó lesz végre megfürödni, lemosni magamról az út porát és végre tisztán, ágyban aludni. Addig, ameddig csak akarok.

814 km után újra itthon

Összefoglaló:

Az évek múlásával egyre nagyobb rutinra teszek szert az ilyen és ehhez hasonló bringás ultrák teljesítését illetően. Tavaly a Magyarország Hegyei Kihívás során bebizonyosodott, hogy nincs lehetetlen: egy minimális éjszakai pihenéssel és megfelelő mennyiségű táplálékkal és itallal szinte "bármeddig" el lehet menni. Az idei kihívás viszont sok újdonságot jelentett: egyrészt most ismeretlen, soha nem járt útvonalakon tekertem,
idegen országokban. Ez sokkal több tájékozódást igényelt, s néha módosítani kellett az útvonalon a nem várt lezárások miatt. Másrészt az idei felkészülés sem sikerült túl jól. Március elején a hűvös, télies időjárás, majd egy baleset nehezítette az életemet, mely a leggyorsabb bringám elvesztésével járt. 

Így fel volt adva a lecke: idegen útvonal, egy ilyen távon ki nem próbált bringa, a kísérő személyzet és a felkészülés hiánya ellenére úgy gondolom, hogy hoztam a kötelezőt.

Folytatás jövő tavasszal, reményeim szerint 1000 km felett.