A 2025-ös év sem maradhatott ultratávú bringás kihívás nélkül. A tavalyi sikeres Magyarország Hegyei küldetés után úgy éreztem elérkezett az első külföldi hosszútávú megmozdulás ideje. Mivel Csehországban a túra napjáig még soha életemben nem bringáztam, így adta magát a terv, hogy Prágából kíséreljek meg egy 3 napos hazajövést útba ejtve az ország legmagasabb hegycsúcsát. Végül Csehország, Lengyelország, Ausztria és Szlovákia érintésével 814 km-t magam mögött hagyva 68 órán belül érkeztem meg Budapestre.

Szerda

Kelenföld autóbuszállomás. Várom a nagy zöld buszt, de egyre csak a sárgák jönnek. Késik. Még van időm, még kihátrálhatok. Biztos akarom ezt az egészet? Tavaly a Magyarország Hegyei sikeres teljesítése után nagyjából tudom mi vár rám. Három nap totál őrület. Egy mókuskerék, amelyben nincs megállás. Csak az út előtted kora hajnaltól az éjszaka közepéig. Tavaly felkészült voltam, csináltam előtte két kétszázas tekerést, éreztem, hogy menni fog. Idén viszont a hideg tavaszelő és a márciusi baleset kissé átírta a történteket. Piros versenybringám azóta sem gyógyult meg, nem találtam még megfelelő villát a lassan 27 éves gépre. Ha kocsi lenne már csak OT rendszámmal mehetnék ki vele a forgalomba. Helyette itt van a másik haver. Egy fiatalabb, de a mai szemmel már így is klasszikusnak számító cro-mo vázas túragép, Dawes. Vele még soha nem mentem egy nap alatt 200 km felett. Nem is erre tervezték. Sehogy nem jó ez így, lehet nem kéne most itt lennem. Úgy érzem magam, mint egy felkészületlen újonc, de mégsem tágítok. Rendületlenül várom a nagy zöld buszt továbbra is. Pedig semmi jót nem ígér, ha egyszer felszállok rá, mert onnantól már végig kell csinálnom.

Lesz itt fáradtság, szenvedés, fájó popsi, merev izmok, s megannyi kényelmetlenség. De mégis itt vagyok, nem szállok ki ebből a szép lassan kibontakozó totál őrületből. Mert egy dolgot már megtanított a túrabringázás a sok-sok év alatt: még ez is sokkal jobb, mint a semmi.

Halkan duruzsol a nagy zöld busz. Ismeretlen tájakon, fenyőerdők közt suhan, néhol kibukkannak még a Nap utolsó sugarai. Ez már Csehország. Az egyetlen közép-európai állam, ahol még nem gurult alattam a bringa. Jártam már itt többször, de bringával valahogy mindig sikerült kikerülnöm a sörkészítés mestereit.

Éjfél előtt fél órával. Prága, Florenc autóbuszállomás. Álmosan kászálódok elő kényelmes ülésemből. Brnotól idáig aludtam egy órácskát. Ennyi volt a pihenés egy jó időre, most már indulni kell. Nehéz a cucc, holnap május elseje, minden zárva, viszem a hálózsákot, a ruhámat és az egész napi kaját. Legalább 8 kiló. De bízom benne, hogy óráról órára könnyebb leszek.

Prága belvárosa – macskakő ameddig szem ellát. Ezek a csehek valami különös vonzalmat éreznek a kockákból kirakott utcácskák iránt. Úttest: nagy macskakő – ritkábban üt, de nagyot, járda: kis macskakő sűrűbb de kevésbé fájdalmas. Lehet választani. Persze a Belváros a fő utca a híres órával, a Károly-híd nem maradhat ki. Régi emlékek élednek újjá bennem, ahogy járom a város ódon utcáit. Felkaptatok a várba, megcsodálom a kilátást, majd a Moldva-menti rakparton hagyom el a csillogó-villogó belvárost.

Csütörtök

Hát elkezdődött. A közvilágítás elfogyott, csak a végtelen sötét út előttem. Taposom a kilométereket ahogy kell. Estig biztos nem lesz megállás. Most nincs meg az az egzakt körülhatárolt kép előttem, mint mikor Magyarország jól ismert útjain tekertem. Fogalmam sincs mit rejt a következő kanyar, csak egy dolgot tudok, hogy mennem kell. Az út nagyjából sík, ez a Cseh-medence, amit az éjszaka keresztezni fogok, az ország legsimább vidéke. De reggeltől jönnek majd a dombok.

Hajnali három. Egyre hidegebb van. Éjfélkor Prágában még rövid ujjúban flangáltak a részeg fiatalok a langymelegben (meglepően sok volt belőlük), de ez már más pálya. Makacs talaj menti köd ereszkedett le a kövér mezőkre. Érzem a hideg leheletét. Még a tücsköknek is befagyasztotta a ciripelőjét. Kezem-lábam kezd elfagyni. Mégiscsak kellett volna az a csősál és kesztyű.
Fél öt. Elkezdett derengni. Előttem Jičín városa. A Kisvakond, valamint Lolka és Bolka után egy újabb cseh mesehős köszön vissza a gyermekkoromból: Rumcájsz, a favágó. Muszáj valamivel szórakoztatnom magam, mert amíg fel nem kel a Nap, addig kegyetlenül fogok fázni. Minden ruhám rajtam, csak ha megállnék akkor tudnám melegíteni magam. De erre most nincs idő. A 14-es főút néptelenül és hatalmas leállósávokkal tör utat magának szokatlanul nagy sávot kikanyarítva a végtelennek tűnő erdőségből. Eszembe jut az az epizód, mikor munkagépek érkeznek a Kisvakond erejébe és kivágják az összes fát, hogy autópályát építsenek. Hát ez sem egy légből kapott történet! Egy pillanatra jó kiszakadni az éjszaka sötét magányából, vissza a gyermekkorba a mesék világába, de nem megy sokáig. Mérhetetlen súllyal húz vissza a valóság a saját medrébe. Nem tehetek mást, várom a napfelkeltét, a megújulást, az életet.

Túléltem az éjszakát koffein nélkül, de ez a hajnali részegség most a legkeményebb. Teljesen világos van már, mégis brutális erővel tör rám az álmosság. Gyermekkoromban sokáig próbálkoztam azzal, hogy bírok egy éjszakát átvirrasztani. S mindig itt buktam el, a napfelkelte előtti utolsó órában. Szédelgek, jobbra balra, egyre nehezebb a fehér vonalon tartani a kerekeket, ám most biztosan nem aludhatok el. Bicajon túl veszélyes lenne.

Hála az átbringázott éjszakának a napfény első sugara már több, mint száz kilométerre Prágától köszönt rám. Feltűnnek előttem az Óriás-hegység még hófoltokkal tarkított bércei. Nem tévesztettem el az irányt, szándékosan jöttem erre, északkeletre. 180 kilométer után vár majd rám egy 14 kilométeres terepfutás a Sněžka csúcsra. Ez Csehország legmagasabb pontja.

Az Óriás-hegység néptelen fennsíkja a forgalmas csúcsról nézve

11 óra 40-kor már égeti a Nap a bőrömet az 1050 méter magas Pomezni-hágón. Nincs túl meleg, de futni jó leszek rövidben. Te jó ég, mennyi turista! Május elseje van, szünnap és fantasztikus kirándulóidő. Mi sem kell több a cseheknek. Mindenki, akinek két lába van és menni tud, autóba pattant és meg sem állt idáig. Van aki gyalog túrázva, van aki felvonóval, de mindenki az ország tetejére tart. Mintha nem is lenne más hegye ennek a csoda szép országnak.

A futás során pszichológiai esszét tudnék írni a az egyes emberek túrázási szokásairól. Rengeteg ember van itt, van aki méregerős kullancsriasztószer-felhővel mérgezi a többieket, pedig tudhatná, hogy ebben a magasságban már nem jellemzőek ezek a kis dögök. Van aki túlöltözve izzad, mások egy szál pólóban, rövidben libabőröznek. Csúnya ezt kimondani, de Benedek István besorolása szerint a többség a „kocaturista” kategória, aki látszatra maga sem tudja mit keres itt. Hajnalban felkelt, megtankolta a járgányt, idevezetett, kifizette a borsos parkolójegyet, hogy aztán kutyával, kisgyerekkel felszerelkezve nekiinduljon ennek a 14 kilométeres 750 szintet tartalmazó túraútvonalnak.

Jártam már többször a lengyel és szlovák Tátrában, s ott is hasonló érzések kerülgettek.  Eljött ide ez a rengeteg ember nem kevés áldozatot hozva egy szép nap reményében, s mi lett a vége? Egy kilométer után nyavalygó kisgyerekek az út szélén, a kutyák idegesen rángatják jobbra-balra gazdáikat ebben az eszméletlen szagkombinációban, a szülők már most totál idegesek, miközben mint egy folyó, úgy áramlik az embertömeg mindkét irányba.

Az első két kilométer aszfalt. Reméltem, hogy nem végig az lesz, de aztán később már csak a felezővonalat és a leállósávot hiányoltam róla. Aztán hirtelen váltás: egy szűk és meredek ösvény, itt szinte lehetetlenség előzni. Pofátlanul próbálok utat törni magamnak, s látván, hogy futó vagyok sokan maguktól félreállnak. A gerinc végén feltűnik a főcsúcs, de ami ennél is jellemzőbb a rajta található eszméletlen embertömeg. Egy macskaköves úton egyesül a Lengyelországból érkező úttal, az emberek száma megduplázódik, hogy aztán a csúcson a felvonóból kiszálló utasokkal még tovább négyszereződjön.

A várt csúcsélmény persze elmarad, anyának és apának jó fél órát sorba kell állni, hogy meg tudja venni a jól megérdemelt sörét, mely a lenti ár ötszörösébe kerül, s hiába próbálkoznak, senkinek sem sikerül olyan csúcsfotót készíteni, amelyiken ne lenne legalább kétszáz ember. A kiépített kilátókat és a csúcsoszlopot megközelíteni szinte lehetetlen küldetés. Nem maradt más, mint egy képzeletbeli pipa, és a hátraarc.

Sněžka - a cseh "Kékestető" 1603 méter magas... és rosszabb a helyzet rajta, mint a hazai főcsúcson

Ebéd után már Lengyelországban gurul a bringa. A tömeg már a múlté: néptelen, kanyargós, jó minőségű utak apró falvakkal. A hatalmas ország egy apró szeglete. Két kisváros, 38 km és ismét vissza a csehekhez. Innentől déli az irány. Kétszáz felett járok már, s minden kilométer egy mese. Apró út kanyarog a dombos, üde zöld tájon, virágillatban. Minden kanyar egy újabb élményt kínál. Elfelejtem a fáradságot, nem nézem a kilométerórám, nem számolgatok fejben, teljes egészében itt vagyok a jelenben. Száguld a bringa lefelé a keskeny, vidéki utakon, majd meredeken kaptat fel a következő dombra. Kattog a váltó, állandó a változás körülöttem. A táj, a sebesség, a ritmus, az érzés. Ez maga a bringázás.

Csehország eldugott északi csücskének vidéki hangulata

De közeleg az este. A Nap már egyre bágyadtabban néz le rám a nyugati égboltról. Egyre csípősebb a levegő. Az apró falvak helyét bájos kisvárosok, a magas hegyek helyét pedig lágy dombok vették át, igazi élhető vidék. Túl a kétszázötvenen az elvárt minimum már megvan. Fáradt még nem vagyok, de az álmosság újra megkörnyékez. Nem is rohanok bele fejetlenül a következő jéghideg éjszakába. Egy szimpatikus, szélvédett buszmegállóra vágyom csupán. Eddigi utamból kiindulva bőven akad ilyen. Potštejn város után meg is lelem, s 301 km, s egy 1600-as csúcsfutás után este fél 11 környékén álomra hajtom a fejem a poros fapadlón.