Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

Felvidéken kétkeréken
   Többször bejárós útvonalat találtam.
 A hónap megyéje: Bács-Kiskun vármegye
  Bács-Kiskun megyei kerékpártúra ajánló.
Ki volt Lukanénye hőse?
  Családi kerékpártúra a Felvidéken.
prev
next

 egyedul a gondolataimmal 02 03

 Tavasz, nyár, ősz, tél. A Kanári-szigetek az a hely, ahol egy napon belül akár mind a négy évszakot megélhetjük. 

Szerda

Mirador de Juan Évora (2052 méterrel az óceánszint felett) – 7:15

Sejtelmes félhomály telepszik erre a valószerűtlenül varázslatos mesevilágra. A napközben rozsdavörös sziklák koromfekete sziluettje, mint egy szabálytalan EKG görbe hasít bele az ólomszürke égboltba, csupán a keleti égbolton dereng valami enyhe vörösség. A szél se rezzen, s a Teide előterében elterülő – hegyekkel körbezárt fennsíkon – egyfajta hideg zugban megrekedt a magashegyi hűvösség. A vulkán impozáns csúcsa most már egyértelműen uralja előttem a látképet, még így kétezer méterről is elképesztően hatalmas és tekintélyt parancsoló. Tisztelettel adózom előtte, hisz nem legyőzni, meghódítani jöttem őt, mert ez képtelenség. Egy hegyet nem lehet legyőzni! Egyvalaki van, akit ezen a túrán le akarok győzni, s ez önmagam vagyok. A Teide mindezt közönyösen, vagy – mint később láthatjuk – kevésbé közönyösen fogja tűrni, neki az nem vereség, ha én feljutok rá.

Végül egész jól telt az este, találtam vizet, padokat a táborhelyen, s a szerény vacsorám után csípős levegő elől gyorsan bemenekültem a sátram fedezékébe. Nem akartam hajnalban kockára fagyva ébredni, így nyári hálózsákom alá jócskán beöltöztem: két nadrág, két pulcsi, sapka, vastag zokni. Nem mondom, hogy teljesen komfortos volt így se, de sikerrel túléltem első és egyben utolsó kétezer méter felett töltött éjszakámat. De, hogy mégis mire is volt jó ez az egész? Nyilván nem véletlenül és nem hobbiból döntöttem a fagyos fent alvás mellett. Egyrészt közel szerettem volna kerülni a Hegyhez, hogy reggel már megkezdhessem az első futásomat, másrészt pedig akklimatizálódni szerettem volna a péntekre esedékes „nagy projekthez”, a hegy óceántól a csúcsig történő megfutásához. Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy az első magashegyi élmény, általában nem túl kellemes. Az alig száz méteres budapesti magasságban tengődő, az ember szívét és tüdejét elsőre sokként érik az effajta megpróbáltatások. De az akklimatizációhoz idő kell, s ennek kitolására a nyolc órás éjszaka sokat hozzá tud adni. Tegnap este 7 óra óta ugyanis már kétezres magasságban vagyok, s ez ma késő délutánig így is fog maradni. Ennyi időm lesz most akklimatizálódni, termelni a vörösvérsejteket, hogy pénteken legyen esélyem újból feljutni. Bízom benne, hogy elegendő lesz!

Így, hajnalban, fagypont körüli hőmérsékleten esőkabátban, vékony futókesztyűben, sapkában persze mindez nem tűnt túl jó ötletnek. A táborhely után még teljes sötétségben gyorsan elértem a 2203 méteres hágót, de ez a három kilométeres, 150 méter szintlejtéssel járó gurulás most egy kicsit sok volt. Kezem és lábam kezdett elfagyni, s már nagyon vártam, hogy a Nap végre felmelegítse ezt a mesebeli vidéket: a Teide valószerűtlenül szép, kopár fennsíkját.

egyedul a gondolataimmal 02 05

Erre persze még várhattam egy darabig, hiszen azok a kétezerötszázas hegyek, melyek tegnap eltakarták tőlem a Teidét, most a másik oldalamra kerültek. Sok időnek kell eltelnie míg – az otthoninál jóval később – háromnegyed nyolckor felkelő Nap átverekedje magát rajtuk és beragyogja a tájat.

Parador de Cañadas del Teide (2146 méterrel az óceánszint felett) – 9:00

Túrakerékpárosból alig húsz perc alatt terepfutóvá vedlettem át. Könnyű futózsák a hátamon benne fél liter izóval és néhány zselével. Bringám a látogatóközpont melletti kerítés gondjaira bíztam. Amekkora jövés-menés lesz itt napközben, úgysem mer senki hozzányúlni – reméltem. Mert már most megindult az élet itt fenn: a völgyből sorra érkeznek a bérelt autók, bennük hátizsákos, kalandvágyó turistákkal. Szerény reggelim elfogyasztása után arra vállalkozom, hogy megelőzve őket felkocogjak a Pico Viejo hatalmas vulkáni kráterének peremére, s akár a Teide csúcsára is, mely már most vörösen izzik a felkelő Nap fényében. A pénteki projekttől tartva ekkor még úgy véltem, hogy ma – a legstabilabb időjárásban – jó lenne elérni a főcsúcsot is, mert ha akkor valami balul sül el, akár a közelgő esős idő, akár pedig saját gyengeségeimmel összefüggésben, akkor viszont egyértelműen a csúcs nélkül kell hazamennem. S ezt végképp el szeretném kerülni.

Így óvatosan indulok neki először a Roque Chincado csipkézett szilavonulata mellett kanyargó kiépített ösvényen, majd pedig az ennél sokkal technikásabb turistaúton. Egyirányban 7 km távolságra van innen a Viejo 3135 méteres csúcsa, majd onnan további 3,6 km a Teide. Nem igazán érzem a futást, de erről főleg köves, kanyargós turistaút és a magasság tehet. Ráadásul kiérve a Napra rögtön eláraszt a melegség is. A fagypont körüli árnyékból nem mertem rövidben elindulni, hiszen pontosan láttam, hogy – bár hamarosan kiérek a napsütötte hegyoldalra – de egyre magasabban egyre hűvösebb időre számíthatok. A csúcson éjjel mínusz 6 fok volt, s délre sem ígértek 3 foknál melegebbet. A Nap erejét viszont nem kalkuláltam bele számításomba, s nem tudhattam, hogy hiába lesz majd 2-3 fok fent 3000 méter felett, akkor sem fogom már kívánni többet a pulcsit és a hosszú futónadrágot. Nagyjából 1 óra 40 perc alatt értem el a Viejot, s gyors fénykép után már száguldottam is le az északi oldalán, a Teide irányába.

A táv elhanyagolható a két hegy között, viszont az ebben a magasságban és ezen a terepen végzett mozgás hatásai már erőteljesen kiütköztek rajtam. Gyorsan beláttam, hogy most már nincs értelme rohanni, örültem, hogy egyáltalán vittek a lábaim felfelé a meredek kaptatón. Újabb 40 perc kellett, mire elértem a főcsúcs alatti kiépített ösvényt 3500 méteren. Ide sétálnak le a felvonó utasai, hogy fentről megcsodálhassák a kilátást a sziget délnyugati partvidékére és a Pico Viejo impozáns kráterére. Éreztem, hogy nagyon fogy futásra szánt időm, így gyorsan kerülgetve a turistákat felkocogtam a felvonóhoz. Újból hatalmas tömeg fogadott, s be kellett látnom, hogy ebből az irányból nem fogok feljutni a hegyre. A csúcsra vezető egyetlen hivatalos ösvény kezdetét ugyanis vasmarokkal őrzik, s oda csak engedély birtokában engednek be a rend emberei.

„Legalább azt tudom, hogy ezzel az ösvénnyel felesleges lesz próbálkoznom” – szűrtem le a tapasztalatot, s visszakocogtam inkább a kiépített ösvény déli felére. Ott láttam felfelé menet még egy kis nyomvonalat, ám ez annyira omladékos volt, hogy rövid úton elengedtem a főkúp mai meglátogatását. Folyadékom elfogyott, kezdtem megéhezni és görcsöltek a lábaim az oxigénhiánytól. Na és persze tudtam, hogy még nagyon hosszú út vár rám a mai nap során.

egyedul a gondolataimmal 02 04

Végül négy óra futás és 20 km megtétele után fáradtan és kiszáradva érkeztem vissza bringámhoz. Ekkorra már teljesen ellepte a tömeg a hegyi utakat és a Chincado-szikla környékét. Újra magányra vágytam, s tudtam, hogy ehhez bringára kell pattannom és el kell jutnom a sziget északi részén található Anaga-hegységbe. Ám az még elképesztően messze van tőlem.

El Portillo Visitor Center (2136 méterrel az óceánszint felett) – 14:20

Ólomlábakkal kanyarodok be az út baloldalán található, terméskövekből épült, tetején napelemekkel „díszített”, hangulatos látogatóközpont parkolójába. Bár a nap fele még előttem, nem érzek túl sok erőt a folytatáshoz. A négyórás futás után kiszáradva, éhesen érkeztem vissza a bringámhoz, s pillanatok alatt felhörpintettem a maradék – nagyjából egy liternyi – izo italomat, ám úgy éreztem még legalább ugyanennyire lenne szükségem a teljes hidratáláshoz. Idén ősszel rengeteget edzettem hasonló, húsz kilométer feletti 1500 szinttel terhelt útvonalakon, de az otthoni középhegységekben ez teljesen más történet, mint ma délelőtt 2100 és 3500 méter közötti magasságban, erős napsütésben, technikás terepen és roppant száraz, magashegyi levegőben. Olyan fáradságot éreztem, mintha legalább 30 kilométert futottam volna erős versenytempóban. Sajnos sem az étteremben sem pedig a környéken nem találtam ingyen beszerezhető folyadékot, s órámra pillantva láttam, hogy időben is nagyon rosszul állok, már most esélytelenné vált, hogy világosban elérjem a mai célom. Nem tétováztam tovább, a gyors indulás mellett döntöttem. „Innen már csak le kell gurulni” – ez volt az első gondolatom, de aztán bevillantak a tervek: a Teide nem fog ilyen könnyen szabadon engedni, még legalább 30 kilométert kétezer feletti magasságban hullámozva fogok megtenni. Próbáltam motiválni magamat az akklimatizáció fontosságával, meg a magashegyi táj szépségével, de szervezetem egyre kevesebb toleranciát tanúsított tébolyult lelkem irányába. Sok volt neki ez most így egyben kezdésként. Lehet, hogy mégis csak a Viejoig kellett volna felfutnom, ahogy azt eredetileg is terveztem?

egyedul a gondolataimmal 02 03

A Parador de Cañadastól megkezdtem a nem túl meredek, de monoton kaptatót a Teide oldalában a felvonó végállomásáig. Nagyon lassan pörögtek a pedálok, a tegnap délutáni ritmust sehogy sem sikerült elkapnom. De úgy, mint az életben, a bringatúrán is kellenek ezek a nehéz helyzetek, mert ezekből fogunk később profitálni, s ezektől válunk egyre erősebbé.

S itt a látogatóközpontban végre tudtam vizet szerezni a mosdóból. Nem volt kiírva, hogy „non potable”, de valójában nem is számított. Összekevertem az otthonról hozott izo porral, hogy klóros ízét elvegyem, s jó másfél litert magamba borítottam. Most már jöhet bármi, akkor is le fogok jutni erről a hegyről!

La Esperanza város határán (970 méterrel az óceánszint felett) – 16:00

Ismét elfogyott az életet adó napfény. Amíg fent kétezer méter felett egy szál pólóban, rövidben pörgettem a kilométereket, itt lent újra kabátban, hosszú ruházatban vacogva markolom a fékeket. Belezuhantam a sziget északi részének masszív ködfelhőjébe. A körülöttem lévő fenyveseknek, majd illatos babérerdőknek csak a sziluettje látszik, egyelőre örülök, ha a csúszós, vizes úton tudom tartani gépemet, mely kihasználva a gravitáció mérhetetlen erejét száguldva közelít a sziget legfrekventáltabb városaihoz. A fenti turistaáradat már a múlté, tisztán látszik, hogy a bérelt autósok a déli üdülővárosokból érkezhettek, mert errefelé már nyomuk sem akadt. Ismét az enyém az egész út, még ha nem is mindig látom, hogy pontosan merre kanyarodik.

A Teide híres csillagvizsgálóinak lábához kellett még felkapaszkodnom, majd szépen lassan elfogytak az alattomos emelkedők. Így nagyjából 600 méter szintemelkedést rejtett az út még kétezer felett. Mindig reménykedtem, hogy igen, végre most már elindulhatok lefelé, de aztán a gurulás megszakadt, s kiábrándultan küzdöttem fel magam egy újabb és újabb emelkedőre. Leégett, halott fenyvesek között kanyargott itt fent az út. Csakúgy, mint nyáron Amerikában, itt is elég volt egynéhány ember ostobasága ahhoz, hogy egy komplett hegyoldal élőhelyét kiírtsa. Közben a távolban már látszottak a sziget északi vidékei, miközben a Teide impozáns vulkáni kúpja már egyre távolabbról uralta a déli látóhatárt.

egyedul a gondolataimmal 02 01

Tavasz, nyár, ősz, tél. A Kanári-szigetek az a hely, ahol egy napon belül akár mind a négy évszakot megélhetjük. Tenerifén lent délen szinte mindig nyár van. Nem sok eső éri a kopár, félsivatagos tájat és az egész éves nyaralást ígérő pazar üdülővárosokat. A nyugati part már sokkal zöldebb. Banánültetvényeit, hatalmas pálmafáit rendszeresen áztatják a frissítő tavaszi záporok. Ezer méter körül, a felhők magasságában gyakran olyan köd van, hogy az orrunk hegyéig sem látunk, ez az őszt idéz, míg fent, a Teide csúcsának környékén ilyenkor már gyakran hó és hideg, azaz tél van. A sziget huszonnégy mikroklímával rendelkezik, így nem csoda, hogy néha úgy érzem magam, mintha a Zootropolis rajzfilmbe cseppentem volna, ahol a fővárost négy, egymástól teljesen eltérő klímaövezet alakítja. Negyven kilométert tekertem ma kétezres szint felett, ez még az Alpokban is szinte lehetetlen küldetés, ideje volt most már elkezdődnie a lejtőnek.

egyedul a gondolataimmal 02 01

San Andés homokos strandján (1 méterrel az óceánszint felett) – 18:40

Az Atlanti-óceán hullámai – a hullámtörőknek köszönhetően – halk robajjal ostromolják a sziget egyik legészakibb városának hosszú, homokos partszakaszát. Kékségük már elhalt, minden koromfekete, hiszen a Nap már jó fél órája eltávozott az elkeskenyedő Anaga-félsziget nyugati oldalán. A vastag felhőtakaró alatt immár teljes sötétség borul a tájra, csupán a közeli buszállomás fényei adnak némi támpontot az éjszakában.

Hosszú, embert próbáló napon vagyok túl, eddig 20 kilométer futás és 90 km tekerés van mögöttem, ennek nagy része végig néptelen utakon, magashegyi környezetben. Csupán a legutóbbi 25 kilométeren értem vissza a sziget zsongó, civilizált vidékeire. De amíg a déli részen főleg üdülővárosok sorakoznak, addig itt északon él a sziget „őslakossága”. S lehet, hogy ez most erős mondat lesz részemről, de 200 ezer fős Santa Crúz de Tenerife, a sziget fővárosa, ahol a sziget állandó lakosságának több mint egyötöde él, a legrondább spanyol város volt, amit életemben láttam. Ha valahol Dél-Olaszország közepén foglalna helyet, nem húztam volna fel a szemöldököm ennyire, de a spanyoloktól nem ezt vártam, még itt, Tenerifén sem.
A város a sziget északkeleti lejtőin kúszik fel a parttól nagyjából ötszáz méteres magasságig, ahol összenőtt San Cristobal de la Laguna városával, mely 157 ezer lakosával szorosan a második helyen követi. A meredek hegyoldalban viszont még az alapjában jól szervezett spanyol barátainknak sem sikerült épkézláb megoldásokat találni a mindennapos dugók elkerülésére. A kopottas, nem odaillő épületek között szabálytalanul kanyargó forgalmas utak minősége is már-már szerény kis hazánkat idézte.

Ahogy kibukkantam a súlyos felhőpaplan alá, rögtön feltűnt előttem Tenerife North irányítótornya, s akarva-akaratlanul eszembe jutott az a hatalmas légi katasztrófa, melyet pont a köd okozott itt ezen a kis repülőtéren. 1977. március 27-én két hatalmas gép ütközött frontálisan ezen a kifutón 583 ember halálát okozva. Akárcsak akkor a torony és a gépek között, most is általános volt a káosz a városokban. Ehhez hozzájárult még a nap nélküli szürke, párás idő is, mely tovább növelte nemtetszésemet. Nem is szándékoztam egy perccel sem tovább itt maradni a kelleténél. Bevásároltam, majd a Dechathlonban beszereztem az energiazseléket a pénteki futásomhoz, s a part menti út mellett futó kerékpárúton búcsút intettem ennek a dél olasz beütésű, szürreális, kaotikus, szürke városnak.

Kilenc kilométer maradt még San Andésig a kétszer két sávos alig forgalmas TF-11-es úton, mely az eddigi tapasztalatokkal szöges ellentétben szinte semmi szintet nem tartalmazott. Nem csoda, hogy fél város ide járt ki országútizni még az esti szürkületben is.

De most már itt vagyok a strandon. Sötétben, fáradtan, elcsigázottan s nagyon cudarul érzem magam.. Éhes már nem vagyok, s a folyadékot is sikerült visszapótolnom, de kába fáradtság telepszik rám, s fejem a 3500 méteres ereszkedés légnyomáskülönbségétől szét akar robbanni. Legszívesebben felverném itt a sátrat és lepihennék, hagynám az egész túrát ott, ahol van. Nem számít már, hogy még 18 km van hátra a mai tervből egy 550 méter magas hágóval megspékelve. Fáj a fejem, nyűgös és dekoncentrált vagyok. Ez az igazság!

„Miért csinálod ezt, ha már nem élvezed?” – teszem fel a kérdést magamnak. Most magam vagyok, totál egyedül, senki másért nem felelek, senkinek sem kell magyarázkodni, hogy mit miért tettem, úgyhogy simán kiszállhatnék. Simán behazudhatnám magamnak, hogy ez nem gyengeség, egyszerűen ennyi fért bele ebbe a mai történetbe.

San Andés városától 9,6 km-re, a Taganana alagút bejáratánál (512 méterrel az óceánszint felett) – 19:55

De nem! Ez nem én vagyok! Nem fogom feladni az álmaimat, mert mindig is ezek tartottak életben. Ezek mutatták meg az új irányokat, ezek vittek el arra az útra, ahol megtapasztalhattam határaimat, ezeknek köszönhetem életem legszebb, legemlékezetesebb pillanatait.

Lehajtott fejjel taposom a pedált a néma és sötét országúton. Az a lendület, ritmus, amit egész nap kerestem ott fent a Teidén, most ismét az enyém lett. Ismét pörög a pedál, surrognak a gumik az aszfalton, érzem a domb dinamikáját, a szívem dobbanását és pontosan megtalálom azt a fokozatot és a tempót, amit a helyzet megkíván. Nem kell másokhoz igazodni, nem kell visszavenni, hátra nézni, csak menni kell előre. Ez az, amiben igazán jó vagyok! Pontosan úgy, olyan gyorsan, ahogy tudok, ahogy akarok. Élvezem, ahogy utat tör magának a bringa a koromsötét éjszakában, falja a fényvisszaverő festékkel felfestett csíkokat. Élvezem a szél suhogását, ahogy simogatja lábaimat, hűti arcomat. Most végre újra eljött az a pillanat, amire egész nap vágytam: újra ÉN vagyok, és újra BRINGÁZOM.

Még lent San Andés városában igénybe vettem a strandhoz tartozó egyszerű, de igényes zuhanyzók egyikét. Lemostam magamról az út porát és a futás sóját, felfrissültem, átöltöztem, majd kivilágítottam magam és így vágtam neki a 9 km-es 550 méter szintet tartalmazó emelkedőnek. Érdekes élmény volt, ahogy szép lassan eltűntek mögöttem a kisváros fényei: a hangulatos utcácskák, a fényárban úszó focipálya a helyi lurkók edzésével, s az óceánon ringatózó hajó egyre távolodó alakja. Meredek völgyben tört felfelé a kis hegyi út, melyet egyik oldalon sziklafal, másikon mélységes szakadék határolt. De nem számított semmi, vágtattam felfelé az élénk, de kellemesen enyhe esti szélben a fényből a teljes sötétség felé. Egész délutános szenvedésem, küzdelmem a Teide alattomos dombjaival, a felhőkkel, a nagyváros zsongó káoszával már mind a múlté. Alig néhány kilométer alatt mögöttem maradt minden rossz élmény, rossz gondolat. Most újra ÉN vagyok egyes egyedül, taposom a pedálokat, suhan a bringa felfelé, a valamiből a semmi felé, bele a koromfekete éjszakába, bele a bizonytalanságba, s valahol legbelül élvezem az egészet. Most ezt akarom megtapasztalni, átélni a magányt, a teljes kiüresedettséget, pontosan érzem legbelül, hogy ez vagyok én, a Sors pontosan ezt az utat szánta nekem.

Huszonöt év rengeteg idő egy ember életében. Nem lenne elég rá az összes szabadidőm sem, hogy leírjam, azt a sok élményt, érzést, gondolatot, melyet számomra a túrakerékpározás adott. A kezdeti gyermeki lelkesedésem sokáig nem talált társra, így egyedül kellett megtöltenem tapasztalatokkal, s így lettek a kalandokból aztán igazi élmények. Sok minden változott körülöttem ezalatt az idő alatt, de egy dolog nem. Én mindig én maradtam. Pedig ott lebegett előttem mindig a könnyebbik út lehetősége, lehettem volna sokkal kényelmesebb, ráérősebb túrabringás, valószínűleg soha nem vetett volna meg senki érte, sőt még talán népszerűbb is lehettem volna általa. De akkor teljesen más emberré váltam volna, mint aki most vagyok. Nem bringázhattam volna sivatagokban, a sarkvidéken, nem tekerhettem volna át a Pamir Highway négyezres hágóin, s a körülöttem gyűlő tömegben pont azokat az embereket veszítettem volna szem elől, akikért mindezt érdemes csinálni. Egy különc vagyok, aki nem hagyja, hogy a hétköznapi normák, a szponzorok, a kommentek, a vélemények, megszólások eltérítsék az általa helyesnek vélt útról.

S most, ezen a sötét hágón most újra szembejött velem az a srác, aki mindig is voltam, aki mindig is akartam lenni. Előtört belőlem a lelkesedés, az élni akarás, a pillanat varázsa. Azok a dolgok, melyeket valahogy korábbi túratársaimmal az évek során elveszítettünk. Huszonöt év alatt rengeteg embert sodort mellém a sors, kik rövidebb, kik hosszabb ideig bírták mellettem. Minden kapcsolatnak megvolt az íve: a tavasz az ismerkedés időszaka, a nyár a legjobb túráink, melyek aztán valahogy mindig átmentek őszbe, s eljött a búcsú ideje.

Senki ne értsen félre, én nem akarok hibáztatni senkit. Hisz egykor mindenkivel tökéletes volt az összhang, s egy kapcsolat különben is mindig két emberen múlik. Ugyanúgy belőlem is eltűnhettek azok a dolgok, amik akkor összetartottak minket. S biztos én is változtam az évek során, de úgy gondolom, hogy alapértékeim, s a túrázáshoz való hozzáállásom nem változott. Voltak könnyű és nehéz, lelkes és kevésbé lelkes éveim volt, hogy jobban motivált egy új társ, csapat, vagy egy eddigiektől eltérő, izgalmas helyszín, s volt olyan, hogy egyszerűen csak túl kellett élni azt az évet is. De nem hinném, hogy gyökeresen megváltoztam. Hiszen ugyanúgy élvezem a bringázást, akkor is, ha épp nincs velem senki, ha egy kőkemény nap után teljesen egyedül kaptatok fel egy hágóra a vaksötétben. Ez az én utam, ez az én sorsom. Ezen kell tovább haladnom, nem változhatok meg senki kedvéért, mert csak így van esély arra, hogy a soron következő társak is ugyanazt az embert ismerhessék meg, aki voltam és aki mindig is szeretnék lenni. S ez az út, amelyen újra és újra szembe találkozhatok önmagammal.

Tovább pörögnek a kerekek a vaksötét éjszakában, magam mögött hagytam a fényárban úszó völgyet, messze már a part. Fogynak a kilométerek, a hágó lassan közeleg, az óceánra kifutó hajó már messze jár. Nekem folytatnom kell a saját utamat átbújva az Anaga-hegység alatti alagúton a sziget nyugati partvidékére. A hajók felett nincs hatalmam, de szabadon dönthetek arról, hogy melyik úton járok. S most tisztán érzem, hogy a mai estén egy hatalmas lépést tettem annak érdekében, hogy visszatérjek a saját utamra. Már nincs is olyan messze az a srác, aki 2016-ban Tajvanban voltam.


  • Túra hossza: 106 km
  • Túra nehézsége: Nehéz
  • Túra terepe: Hegyvidék
  • Szint: +4966 m,-4917 m
  • Átlagos meredekség: 8.1 %