Augusztus 6-án reggel, a Lábatlani Arany János Általános Iskola 20 diákja, a helyi vasútállomáson búcsúzkodott a szülőktől, rokonoktól, hogy a bringás vándortáborozás néhány óra múlva kezdetét vegye, Szentgotthárdon. A csapattal tartott rajtam kívül Maya kolléganőm, akivel mi ketten, mint képzett túravezetők irányítottuk a gyerekeket, hét napon át.

Mivel tavaly is szerveztünk csoportot -akkor a Cserhát, Börzsöny és a Dunakanyar szépségeit csodáltuk-, idén már könnyebb dolgunk volt a diákok összegyűjtésével. A jó hír ugyanis (fantasztikus élményeket szereztek), hamar terjed a suliban!!!

Még június elején, a szülőértekezleten, eloszlattuk a szülők félelmét: ez a tábor sem rejteget nagyobb veszélyeket, mint pl. egy úszótábor. A kihívások, a számtalan program, valamint a gyönyörű tájak miatt, maradandó élményt fognak kapni! A MAKETUSZ (Magyar Kerékpáros Turisztikai Szövetség) és mi gondoskodunk mindenről. Láttuk az arcukon, hogy a táborozással járó "nomád körülmények" sem riasztották el -szerencsére- őket attól, hogy elküldjék velünk gyermeküket. Volt, aki maga is részt vett ilyen táborban (bár gyalogosan) még kiskorában, ezért bízta nyugodt szívvel ránk a fiát, lányát. Hat szülő már tudta mire számíthat (tavalyról), de most a többiek is megfelelő tájékoztatásban részesültek, még indulás előtt.

Így láttam én…

Az 1. nap

Elérkezett az indulás napja: nagy bőröndök, tömött hátizsákok, álmos szemek, ezek jellemezik a csoportot 7.15-kor, a lábatlani vasútállomáson. A csomagokra dőlve, csendben zötykölődünk. Szombathelyen Tündi néni is felszáll, aki a vidék teljes ismeretének a birtokában visz majd minket szállásról-szállásra, egy héten keresztül. Ismerősként üdvözöljük egymást, mivel a képzést ugyanazon a helyszínen és időben végeztük. Folyik a szó hármunkból az egy órás út alatt, hisz ő is pedagógus, ugyanazokkal a nehézségekkel és örömökkel.

Délben, rekkenő hőségben érkezünk meg a nyugati határszélre, Szentgotthárdba. A város utcái kihaltak, csak a mi guruló bőröndjeink zaját és a "Mikor érünk már a camping-be?"-mondatokat lehet hallani. Végtelenül hosszúnak tűnik ez a 600 m. De Tündi néni hangja erősebb:

-Kitartás!

Öt felállított sátor vár minket, amibe azonnal be is költözünk. Gyors felfrissülés a vizesblokknál, majd a raktárból előkerülnek a vasparipák. Légrádi Zoltántól kapjuk, aki az egész útvonal összeállítója, felelőse, csomagszállítója, stb. Bukósisak, megkülönböztető mellény, ajándék póló és kulacs hamar kiosztva mindenkinek, ezért nyeregbe pattanunk, hogy a 6 km-re lévő Hársas-tóban megmártózzunk. Van, akit már ez a táv is megvisel, főleg, hogy 'kaptató' van az úton, szép számmal.

A táj azonban festői: a víz tükrében a közeli hegyek fenyőfái tükröződnek vissza, a levegő párás és nyugalom árad mindenhonnan. Hamar eltelik az a 2 óra, amit ott töltünk. Irány vissza, vacsorázni. A közeli étteremben már várnak minket. Jól esik a finom leves és a rántott hús. Még van idő a lefekvésig, ezért néhányan besétálunk a városba és fagyizót keresünk. Van...és még játszótér is, hurrá!

Ám este 9-kor ideje lefürödni, mert holnap lesz a túra legnehezebb napja: 10-15 %-os emelkedők garmadával és mindehhez még 38 km. A zuhanyzókból azonban sikoltozás hallatszik: "Nincs meleg víz!!!" Segítséget kérnénk, várnánk, de nem találunk senkit, aki megoldaná ezt a problémát. A „jeges” víztől felélénkülünk, még sokáig beszélgetünk a sátrainkban. Ám a forgalmas főút (20 m-re kanyarog a fekhelyünktől) monoton zaja jótékonyan hat: lassan elálmosodunk!