torokorszag2012 07 08

Van-tó vidéke

A török „vadkelet”, avagy ott, ahol egy szép tó: Van

Másnap reggel egy újabb hágó várt ránk. Elhagyván a pusztát, melyen 70 sík kilométert tudhattunk magunk mögött, 1800 méterre kellett feltekernünk. Ez a Van-tó vízválasztója. Törökország legnagyobb tava ugyanis vulkanikus tevékenység következtében keletkezett, a Nemrut vulkán egyik kitörése zárta el útját, így nincsen lefolyása. A 120 km hosszú és 80 km széles tó felülete 16,5-szer akkora, mint a Balaton, mélysége pedig 457 méter. Magas nátriumtartalma miatt rendkívül lúgos a vizének kémhatása, mely jótékony hatással van a sebgyógyulásra és a ruhák is mosószer nélkül tisztíthatók vizében (sajnos mindkettőt lesz módom megtapasztalni).

Tomival ezen a reggelen bekeményítettünk, s abban állapodtunk meg, hogy aki 10-szer kimondja a tiltott szócskát, az valami kíméletlen extrabüntetésben részesül. Ennek ellenére a domb tetején már 8-8 volt az állás, s persze kőkeményen szóval tartottuk egymást, hogy ne lehessen eltussolni az utolsó kilométereket sem. Ám egyszer csak eljött a nagy pillanat:

– Nézd, ott van a Van-tó! – kiáltottam.

– Tényleg ott van! Na meg Tatvan! – kontrázott rá Tomi.

Megpillantottuk!

torokorszag2012 07 08

 A tó már elsőre csodás látványt nyújtott a hatalmas hegyek gyűrűjében. Vize mélykék és hullámok csapdossák a partját. Olyan, mint egy tenger! De mégsem az, hiszen nem kevesebb, mint 1719 méterrel van felszíne a tenger szintje felett! Európában ezen a magasságon már ritkán épülnek városok. Itt viszont nagy hőség (34°C), és hatalmas tömeg fogadott a tó második legnagyobb településében, Tatvanban. A magasságot mi már nem nagyon érezzük, hiszen Ankara óta szinte végig 1000 méter felett kerékpároztunk, de bőrünk annál inkább. Színe már a helyi kurdokéval vetekszik. De komoly problémát inkább az jelent, hogy szánk beduzzadt és iszonyúan fáj az állandó széltől és UV sugárzástól. Ezúton üzenem a Labello cég termékfejlesztésért felelős vezetőinek, hogy kísérletezzenek ki valamilyen ütősebb terméket, mert Kelet-Törökországban „classic” márkajelű szájmaszlaguk egy hangos kiáltást sem ér, annak ellenére sem, hogy plázacicákat megszégyenítő gyakorisággal „rúzsoztam” vele magam.

A városban sziesztáztunk, pihentünk egyet a tó partján. Itt is mindenki „marslakónak” nézett minket, bámulták a bringáinkat és próbáltak velünk törökül szót érteni. Nehéz dolog ám ez a népszerűség! Baromi fárasztó tud lenni. Főleg ha az ember nem akar bunkó lenni, s magából kikelve tömeget oszlatni. Egyrészt mert nem viselkedünk illetlenül egy érdeklődő idegennel, másrészt pedig mert ő van otthon és nem mi. Ha meg jófejek próbálunk lenni, akkor jönnek, mint a legyek. Egyre bátrabban, s egyre közelebb. Főleg persze a gyerekek. Ez még önmagában nem is lenne baj, csak nehogy kificcenjen a táskából egy fényképezőgép, mobiltelefon, pénztárca netalántán egyéb hasznos holmi, mert ez egyáltalán nem lenne jó poén. A tettesnek meg minden bizonnyal bottal üthetnénk a nyomát. Mégis itt, ebben a városban történt túránk egyik legmeghatóbb pillanata. Ahogy tekertünk kifelé a forgalmas főúton egy ötéves körüli kissrác nézett fel ránk őszinte csodálattal. Valahogy úgy, mint az Armageddon című filmben, mikor megérkeznek az űrhajósok. De önző módon nem tartotta meg magának az élményt, odarohant az autóban ülő testvéréhez, megrázta vállát és felénk mutatott. Hatalmas, sohasem látott csoda voltunk a szemükben, ez sugárzott a tekintetükből, pedig nem is a Holdra indultunk, csak a közeli Nemrut vulkán kráterébe.

torokorszag2012 07 09

A várost elhagyván egy apró mellékutat kaptunk magunk alá, melynek a 320 km főút után már roppantul tudtunk örülni. Szépen, egyenletesen emelkedtünk a 3000 méternél is magasabb hegy oldalán. Az út egy kicsiny, és nagyon szegényes falun vezetett át. A gyerekek persze rögtön kiszúrtak minket, s az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutatva csapatostul rohantak utánunk "money, money" felkiáltással. Feri és Tomi bicaját egy kicsit megrángatták, de szerencsére sikerült kiszabadulni gyűrűjükből, s leszakítani őket az emelkedőn. A falu után nem sokkal elértünk egy üzemen kívüli felvonót, emellett kanyarogtunk egyre magasabbra. Az aszfalt eltűnt és egy poros úton kapaszkodtunk tovább, élvezvén a Van-tóra nyíló pazar panorámát. Kétezer méter felett jártunk már, s egyre csodásabb lett a táj. A világoszöld fűvel benőtt hegyoldalon milliónyi árvalányhaj aranylott a napfényben, miközben egy akkora tágas világ nyílt meg alattunk, amit ésszel, szemmel szinte be sem lehetett fogadni. A tiszta, párátlan időben csak a távoli hegyek, illetve a Földgolyó görbülete szabott határt szemünknek, s amit láttunk az egytől-egyig csodálatos volt. A mélykék tó találkozása a háromezres, hósipkás, sárgálló hegyekkel, zöld rétek, sárgálló búzamezők. Alig több mint 2 óra alatt leküzdöttük a 854 méteres szintet, s elértük a vulkán 2523 méteres peremét, s belepillantva a kráterbe szinte lélegzetünk is elakadt. Megérkeztünk Csodaországba!

– De jó végre otthon lenni! – sóhajt fel Tomi.

Elsőre persze mi sem értettük a poént, mely rövid magyarázatra szorult, miszerint ha itt Törökországban mindenki „marslakónak” néz minket, akkor ez minden bizonnyal nem is egy kráter, hanem maga a Mars. Ám, ha nem is vörös a felszíne, de azt hiszem ilyet még soha az életben nem láttam.

torokorszag2012 07 10

A Nemrut már egy régóta kialudt vulkán, így szürke bazaltláva helyett csodálatos zöld és kék színben pompázik belseje. Csakúgy mint a külső részen, hatalmas területet foglalnak el zöld rétjei, melyeket megannyi árvalányhaj tesz sárgás-fehéres színűvé. S a kisebb-nagyobb erdőségek mellett 3 krátertó is helyt kapott. Tíz csodás kilométert tettünk meg a kráter belsejében vezető poros úton, mígnem elértük annak legmélyebb pontját, a Nemrut-tavat (2250 méteren). Megfürödtünk kristálytiszta vizében. Még soha nem fürödtem ilyen kellemes hőmérsékletű vízben 2000 méter felett, olyan volt, mintha a Balatonban lubickolnék. Bár egy ilyen kellemes nyári estén elég sokan mozogtak a kráterben, azért sikerült egy nyugodt helyet találnunk éjszakára a közeli erdő kicsiny tisztásán. Virslit sütöttünk vacsorára, majd hosszasan csodáltuk az éjszakai égboltot. A milliónyi csillag gyémántként ragyogott felettünk a fényszennyezettség-mentes, kristálytiszta, párátlan magashegyi légkörben a kráter kalderájával szegélyezve.

torokorszag2012 07 07

Másnap reggel újra felfelé vezetett az út. Újabb 10 kilométert tettünk meg a kráterben, amíg elértük a kaldera keleti kivezetőjét (2439 méteren). Persze nem kellett sokat másznunk hozzá, így is elég magasan voltunk. Rögön feltűnt előttünk, a következő kihívás, a négyezer méter fölé magasodó Süphan vulkáni kúpja, mely már így a reggeli órában is felhőkoszorúba burkolózott. Innen hosszú gurulás vette kezdetét vissza a Van-tó partvidékére. Délben érkeztünk meg Adilcevaz városába. Ez egy tisztán török város itt a kurd vidék közepén. Tervünk szerint gyorsan sikerült egy viszonylag olcsó szállást találnunk, ahol megőrzik csomagjainkat és kerékpárjainkat, amíg mi a környék legnagyobb hegyének meghódítására indulunk.

Délután, a legnagyobb melegben indultunk a Süphan hatalmas vulkáni kúpjának irányába. Törökország harmadik legmagasabb hegye 4058 méteres magasságának köszönhetően büszkén emelkedik a Van-tó felé, s partjának bármely pontjáról tisztán kivehető.

A városban 30 líráért ajánlottak taxit, ami felvisz közvetlenül a hegy lábához, Harmantepe falucskába, de mi inkább gyalog indultunk neki az országútnak. Persze nem akartuk legyalogolni a 12 km-es útszakaszt, ahogy kiértünk a városból rögtön neki is láttunk stoppolni. Nem volt túl nagy forgalom a kicsiny, de jelentősen emelkedő mellékúton. Másfél kilométer és két sikertelen kísérlet után, mikor már kezdett rossz ötletnek tűnni ez az utazási forma, egy platós teherautó fékezett le, hatalmas csikordulással. Az utastérben két török fickó trónolt az összes helyet elfoglalván, ám egyikük int, hogy a plató még üres. Nem is kellett nekünk sok bíztatás, felszórtuk cuccainkat és száguldottunk is felfelé a vulkán lábához. Nagy élmény volt így utazni!

torokorszag2012 07 06

Harmantepe koszos, szegényes kis falucska 2125 méteren. Miután elhagytuk döngölt agyagházait, poros utcácskáit, nem maradt más a látóterünkben, csak egy hatalmas zöldessárga kúp. A Süphan eszméletlen hegytömege. Turistajelzést persze ne keressen senki, ez nem divat errefelé, ezt a hegyet úgy szokás megmászni, mint nálunk egy kopár, zöld fűvel benőtt dombot. Elindulsz rajta és mindig arrafelé mész, amerre emelkedik. Ha minden irányban lejtőt látsz magad körül, akkor biztosra veheted, hogy felértél. Innen alulról a Süphan is egy „kis” dombnak tűnt, jóval alacsonyabbnak, mint egy hóval borított, sziklás alpesi csúcs. A hatalmas, széles hegytömeg jócskán becsapta az ember magasságérzetét. Találomra választott poros földúton búzamezők között sétáltunk a forróságban, kishátizsákkal, átlagos cipőben, nejlontáskákkal, sátorral a kézben, mintha csak a Badacsonyra készülnénk, nem pedig egy 4000 méter feletti csúcsot szeretnénk meghódítani. Ebéd közben azon tanakodtunk, hogyan tovább. Mivel a lefutó hegygerincek elég hullámosak voltak, úgy döntöttünk, inkább egy völgyben folytatjuk utunkat. Jó döntésnek tűnt, habár utat sehol sem láttunk, csupán vékony, nem folyamatos csapások jelezték számunkra, hogy más is járt itt valaha, ám egy árva lélekkel nem találkoztunk. Elég monoton volt a felfelé vezető út, végig ugyanazt láttuk magunk előtt, egy közepesen meredek, kiszáradt, sziklás völgyet a hegyek szorításában, csak hátrafelé pillantva tűnt fel, hogy percről percre egyre hatalmasabb alattunk a panoráma. No meg Tomi tájékoztatott minket folyamatosan magasságmérős órájával az aktuális pozíciónkról. 3000 méter körül végre kiértünk a völgyből, egy füves fennsíkra, s elhagyatott sátrakat, karámokat találtunk. Időnk még volt bőven, így rövid pihenő után a továbbmászást választottuk. A növényzet felfelé haladva egyre gyérebb lett, eltűntek a lejjebb jellemző szúrós növények, szép zöld havasi rét és színes virágok vették át a főszerepet. 3500 méteren újra kiegyenesedett a terep, innen már tisztán látszott volna a hegycsúcs, ha nem burkolózott volna vastagon felhőkoszorúba. A szél már roppant hideg volt, így - bár még majdnem két óránk maradt sötétedésig - a táborállítás mellett döntöttünk. Jól lecövekeltük a pihe-puha füves rétre sátrunkat, majd mosakodás céljából a közeli hófoltot látogattuk meg. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hegyi nomád kecskepásztorok éppen lefelé tartanak éjszakázni karámjaikba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen magasra feljönnek, habár fű még akadt bőven, majdnem egészen 3900 méterig. A rét felett magasodott néhány kisebb sziklacsúcs, ezekre felmászva gyönyörködtünk a Van-tó páratlan esti panorámájában. Fentről térképként rajzolódott ki alattunk a vidék egészen a Nemrutig, utunk minden lényeges pontját fel tudtuk mérni. Valójában ilyen hely kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen kicsiny, jelentéktelen lények vagyunk mi ezen a hatalmas és csodálatos Földön. Ahogy a legfényesebb égitest egyre mélyebbre kúszott, úgy borultak árnyékba a völgyek és a kisebb hegyek, végül már csak a Süphan oldala úszott aranyban, de fénye mellett melegséget már nem kaptunk tőle. A hideg szél elől a sátorba húzódtunk vissza. Hármunk részére csupán egy kétszemélyes kis sátrat hoztunk fel, ami jó döntésnek bizonyult Feri aggodalma ellenére is, mondván, hogy ő csak „embriópózban” képes aludni. Ezt a fagyos éjszakát ugyanis nyári hálózsákjainkkal nem lesz könnyű átvészelni.

torokorszag2012 07 05

Didergősre sikerül a hajnal. Mint három hatalmas báb, úgy feküdtünk vékony hálózsákunkban összebújva, egymást melegítve 3500 méteren a Süphan oldalában. Tomi minden létező ruháját felvette, még az esőkabát-csuklyája is a fején volt. Leheletünkkel sikerült valamelyest fagypont felett tartanunk a belső hőmérsékletet, de kívülről a páracseppek ráfagytak sátrunk oldalára, kis hőmérőm 0,6 fokot mutatott reggel hat órakor, mikor a didergés és hálózsákunk szorgos belehelése helyett a továbbmászást választottuk. A hegy délnyugati oldala még árnyékban, a kövek deresek. Próbáltam tempót menni, hogy elgémberedett kezeink, lábaink életre keljenek, de ennek persze kemény ára van ilyen magasságban. Kapkodtuk a levegőt rendesen. Egyre kevesebb van belőle! Feri közben jócskán lemaradt.

Szerencsére a Napra lehetett számítani! Hamarosan fölénk emelkedett és felolvasztotta a hegy innenső oldalát is. Ekkor Tomival már 3900 m környékét tapostuk. Elértük az első peremet.

torokorszag2012 07 04

A Süphan egy dupla kráterű vulkán, melynek legmagasabb pontja a belső kráter bazaltkúpján található. Elsőként a külső kaldera tetejére másztunk fel, amely már szintén 4000 méter felett van. A látvány lenyűgöző volt. Nyugat és Dél felé eszméletlen panoráma, a másik irányban viszont ott magasodott egy sötétszürke bazalthalom, mely első látásra is nehéznek és veszélyesnek tűnt. Feri azóta sem érkezett meg, így szinte biztosra vettük, hogy visszafordult. Tomi már indult is volna lefelé, de épp elég hegyről tette meg ezt az utóbbi időben, így ez egyszer nem adtam meg neki azt a lehetőséget, hogy csúcsközelből visszaforduljon.

– Én felmegyek oda – közöltem vele – és most te is jössz velem!

Nagy nehezen beleegyezett, s csúsztunk, ereszkedtünk be a perem és a kúp közötti árokba, melyben kicsi tengerszemek, és hatalmas hófoltok csillogtak. Innen fentről próbáltunk optimális utat találni, de nem volt könnyű dolgunk. Átvágtunk a hasadékon, majd megkezdtük az utolsó, körülbelül 150 m szintkülönbségű izzasztó mászást. Látszatra nagyon közel voltunk, de valójában a neheze még csak most következett! Nem volt könnyű dolgunk a mozgó, csúszó, guruló kövek között. Félórányi kemény küzdelem után végre feljutottunk a tetejére, előttünk sok-sok hasonló méretű csúcs magasodott, az egyik közülük a hegy teteje. A hófoltok, sziklatornyok tagolta kő- és gleccsermezőn nehéz és küzdelmes az előrehaladás, de szerencsére hamarosan feltűnt előttünk egy "kőemberrel" jelzett csúcs. Valószínűleg ez a Süphan teteje! Még pár fel-lemászás következik a meredek, omladékos kis tornyok között mire végre sikerült elérni a 4058 méteres magaslatot. Tegnap szinte egész nap felhősipka ült a csúcsra, de ma hatalmas szerencsénk van. Páratlan panoráma tárult szemünk elé minden irányból. Legalább 100 km a látótávolság! Keletre tőlünk az örmény határon az Ararát szabályos kúpja magasodik, Délen pedig az egész Van-tó feltárul előttünk. Nyugatra a tegnap meghódított Nemrut látható, Északra pedig háromezres hegyek zárják a panorámát. Fantasztikus érzés volt itt fenn lenni! Olyan, mintha a világ tetején állnánk! Neki is láttunk reggelizni, s figyeltük az alattunk elterülő hatalmas, néma világot.

torokorszag2012 07 03

Életem során másodszor adatott meg az az élmény, hogy négyezer méter fölé gyalogolhattam, s megtapasztalhattam mindazt a semmivel össze nem hasonlítható hatalmas érzést, amit egy ilyen mászás során érez az ember. Egyrészt fizikailag hatalmas kihívás, hiszen Budapest 100 méteres tengerszint feletti magasságához szokott tüdőnk – habár az utolsó két hétben sikerült ezer méterre „átállítani” – azért keményen megérzi 3000 méter felett a levegő ritkaságát. Lábaink elnehezülnek felfelé menet, s tüdőnk is egyre reménytelenebbül küzd a növekvő légszomjjal. De mindez megéri, hiszen egy fantasztikus, semmivel össze nem hasonlítható élmény a csúcson állva befogadni mindazt, ami velünk történt. A fantasztikus panoráma mellett azt, hogy mindezt a saját erőnkből teljesítettük az első lépéstől az utolsó mászásig. De nem is ragoznám tovább, hiszen aki mászott már hegyet az úgyis tudja, miről beszélek, aki pedig nem, annak fogalma sincs róla.

Sokáig azonban nem marasztalhatott minket a csúcs, hiszen ahogy megálltunk, egyre jobban kezdtünk újra kihűlni. 20 perc pihenő után megkezdtük a fárasztó és cseppet sem könnyű ereszkedést. Újra átszeltük a kőmezőt, s a nyugati oldalon le kellett mászni az omladékos, meredek lejtőn. Eleinte szépen haladtunk, mígnem kimozdítottam egy méretes követ a helyéről. Szerencsére még időben sikerült kilépnem előle, mert minden bizonnyal lesodort volna a mélybe. De sajnos jobb kézfejem alá szorult, s egy centiméteres szélességben öt centi hosszan leszakította róla a bőrt.  Olyan mély volt a seb, hogy biztosra vettem, ez soha nem fog elmúlni nyomtalanul. Ezt kaptam emlékbe a Süphantól búcsúzóul.

torokorszag2012 07 02

Két órás séta után értünk vissza a táborunkba, melyet azóta már kecskenyájak vettek birtokba. Feri is itt várt ránk. Ő is feljutott az első peremig, de a bazaltkúpnak már nem akart nekimenni. Meg lehet érteni. Lebontottuk a sátrat és újabb hosszú-hosszú ereszkedés után értünk vissza Harmantepébe. 2100 méteren már kánikula fogadott, s már csak emléke maradt meg a hajnali és délelőtti didergésnek. Szerencsére hamar kaptunk fuvart vissza Adilcevazba, ismét platón utaztunk frissen nyúzott birkabőrök között. Ferit nagyon kimerítette a mászás, így a panzióba visszatérve ő magányra és nyugalomra vágyott csupán. S bár mi is fáradtak voltunk Tomival, azért felkerekedtünk és lesétáltunk a Van-tó partjára. A helyi „strand” köves és meglehetősen nyugodt volt. El is méláztunk rajta, hogy Európában egy ilyen helyen emberek százai napoznának, fürödnének, itt pedig egy árva lélek sincsen. Úsztam egyet a tó érdekes, lúgos vizében, majd kifeküdtünk a partra napozni. Bár már késődélután volt, a Nap még mindig roppant erősen tűzött. Ez persze nem csoda, hisz 1700 méteren jobban lehet barnulni, mint az otthoni „csokicsöves” szoláriumok bármelyikében.

Este bementünk még egyet sétálgatni a városba. Így bringák nélkül, normál ruházatban kevésbé voltunk kirívóak, de persze így is sokan megbámultak. Adilcevaz tisztán török város, a kurd vidék közepén is sikerült megőriznie szuverenitását. S – csakúgy, mint Afrikában – így a túra vége felé, most már teljes biztonságban éreztem magam ebben – az európai szemmel nézve – tébolyultnak, rendszertelennek, kaotikusnak tűnő világban. Mert a sok-sok furcsa ruhás idegen, s a látszólagos fejetlenség ellenére az emberek sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak és segítőkészebbek, mint otthoni rohanó világunkban. Itt nem érzem magányosnak a tömeget, az emberek figyelnek egymásra, sokkal jobban megértik és elfogadják a másikat és úgy érzem, hogy minket sem „buta turistaként” kezelnek, hanem emberként. Mindez persze nem nagy dolgokból, hanem megannyi apróságból mérhető le. Például, hogy rögtön hellyel kínálnak, ha ácsorgunk, megszólítanak, érdeklődnek felőlünk. S bár nem a mai nap történt, de ide kívánkozik egyik reggelink története is, amikor – más lehetőség nem lévén – egy benzinkút lépcsőjére telepedtünk le. Ahogy megérkeztünk rögtön hozták a székeket, nehogy már a lépcsőn együnk. Mi ezt nem fogadtuk el, de a forró teának már nem tudtunk nemet mondani. Bár a benzinkútnak saját shop-ja volt, ahol mindent beszerezhettünk volna, mi természetesen az alacsonyabb árfekvésű boltok és pékségek áruját fogyasztottuk. Nálunk gyanítom inkább a „vegyél valamit, vagy takarodj innen” hozzáállást kapuk volna a személyzet részéről, itt viszont még a szemetünket is elkérték és eldobták helyettünk a kút alkalmazottjai, akiknek a teát is köszönhettük. Pár héttel a túra után éppen Ausztriába vitt utam, ahol Hochkönig csúcsmászást megelőzően a korareggeli órákban egy teljesen kihalt menedékház előtti asztalhoz telepedtünk le falatozni. Jól tudtuk, hogy nem illik itt fogyasztás nélkül tartózkodni ezért egy nagyon félreeső helyet választottunk. Persze nem kellett sok, s rögtön kifigyelt minket a tulaj, s morcos ábrázatával számon kérte tőlünk, hogy mit keresünk mi nála.

– Csak reggelizni szeretnénk, ha szabad – szóltam oda udvariasan németül.

Erre ő feldúltan elviharzott, s pár perc múlva az ablakból integetett, hogy jobb lenne, ha minél gyorsabban felszívódnánk. Így a körülbelül 30-40 teljesen üres asztal helyett kénytelenek voltunk ötven méterrel odébb egy korhadt padra letelepedni és onnan figyelni hogyan őrzi az „udvarias” és „vendégszerető” osztrák Hausmeister kihalt birodalmát. Ezek után gondolom nem csodálkoztok, ha én többet ebből a „ha van pénzed” vendégszeretetből inkább köszönöm nem kérek. Mert sajnos úgy érzem, tőlünk nyugatra egyre erősödik ez a tendencia, mely már elég szépen betette lábát országunk határain belülre is. Az igazi vendégszeretethez – úgy gondolom – keletre kell menni. Sajnos egyre keletebbre!

torokorszag2012 07 01

A nap zárásaként és a sikeres csúcshódítás megünneplése végett strand után egy dönereshez mentünk. Itt is udvariasan, barátként, kézfogással fogadtak, s fenséges ízű vacsorát készítettek nekünk alig párszáz forintnyi líráért. S – bár az ízvilág ismét felejthetetlenre sikeredett – mégis meg kellett küzdenünk a jellegzetes török étel fogyasztásával, ugyanis – annak ellenére, hogy kifejezetten „nem csípős” adagot kértünk – mégis úgy csípte szánkat, hogy azt el nem lehet mondani. Úgy látszik a 4000 méteren lévő extra UV sugárzás megadta a végső döfést ajkainknak, így már csupán abban bízhatunk, hogy otthon nyugodt körülmények között sikerül majd egyenesbe jönnie. Ám addig még két teljes napot töltünk el ebben a – közép-európai szemmel mérve – nagy magasságban, a Van-tó partvidékén.

Természetesen azért nem hagytuk, hogy – a történtek ellenére – kifogjon rajtunk vacsoránk, sőt még repetát is rendeltünk. Borravalót viszont, egy árva lírát sem volt hajlandó elfogadni barátságos és közvetlen vendéglátónk.

A panzióban töltött nyugodtnak mondható éjszaka után újra kerékpárunk nyergében folytattuk a kalandozást. Még két teljes nap maradt a túrából, így nem lehetett más célunk, mint egy nagyváros repterének elérése. Az eredeti tervek szerint legurultunk volna az alföldre, s az ókori Felső-Mezopotámia fővárosából, a Tigris-folyó mentén található Diyarbakirból indultunk volna haza, de légitársaságunk az utazás előtt alig egy hónappal közölte velünk, hogy – csakúgy, mint az Isztambul-Ankara vasútvonalat – a város repterét is lezárják a nyári hónapokra felújítás végett. Így esett választásunk a Van tó keleti oldalán található Van városára, mely kevésbé jellegzetes, s valamelyest közelebb is van. Így tehát a Balaton körüli kerékpártúrák mintájára most egy kétnapos Van tó körüli túrán vehetünk részt, bár a kettőnek sok köze nincs egymáshoz.

Arról már rögtön a módosítás után megállapodtunk, hogy a kicsit hosszabb és látványosabb úton, a tó déli partvonalán tekerünk végig, s mivel Adilcevaz az ellentétes északin található, így 40 km-t a már ismerős Tatvanig nyugati irányban kell majd megtennünk. Gyorsan le is tudtuk ez a már ismert és részben bejárt szakaszt, újra elhaladtunk a Nemrut mellett és megcsodáltuk a déli part hósipkás hegyeire nyúló páratlan kilátást. Újra meg újra lenyűgözött minket a kék színű, „tengerszerű”, hullámzó víztömeg, melynek partján csodás zöld fű ragyogott. Félszigetein szegényes falvak bújnak meg zöld oázisként a hátteret adó kopár, sárgás hegyek kontrasztjában.

Tatvanban nem sokat időztünk. Feltöltöttük élelmiszer-készletünket tudván, hogy innen Van városáig csupán kis falvakon át halad az út, majd rögvest kaptattunk fel első komolyabb emelkedőnkre. A tó déli partvidékén háromezer méternél is magasabb hegyek emelkednek, így elhagyván azt, patakvölgyben zöld színben pompázó rétek, fás ligetek mentén kaptattunk egyre magasabbra. Ez már nem az a kopár táj, amit az utóbbi hetekben tapasztaltunk, annál sokkal szebb vidék. Átbuktunk egy kisebb hágón, majd egy rövid, de gyors lejtő végett újra a tóparton találtuk magunkat. Pont szemben emelkedett a Süphan. 90 km után megejtettük az első komolyabb pihenőt. A nagy melegre és a rendkívül erős UV-sugárzásra tekintettel délután egy és három - fél 4 óra közötti időszakot általában árnyékban töltöttük pihenéssel, vagy ahogy a mediterrán-térségben mondják: sziesztázással. A törökök persze ezt a kifejezést hírből sem ismerik, itt nem áll meg az élet a nap legmelegebb időszakában.

Szieszta után aztán újból felfelé indultunk, s újból elhagytuk a tó partvidékét. Nagy élet van itt az 1700-2000 méter körüli völgyekben. Hála a bővizű patakoknak minden szép zöld színben pompázik, tehenek, juhok, kecskék legelnek, vagy gabonát termesztenek a helyi kurdok, akik itt is ugyanúgy, mint máshol széles mosollyal és hangos kiáltással üdvözölnek, s napi három-négy teameghívást is vissza kell utasítanunk a haladás érdekében. 130 km után következik a nap slusszpoénja, egy 2240 méteres hágó. Ismét hosszan, húzósan indul a főút, hosszú kilométereken át alig 2-3% az emelkedés, így szinte olyan, mintha állnánk a 12 méter széles úton, de a végén aztán megjön az igazi "hágó-feeling" 8-10%-kal, hajtűkanyarokkal. No, ezt már szeretjük! Meg is lódulunk a végére, s most már Feri is szépen jön velünk. Szerintem nemcsak testileg, hanem főképp lelkileg sokat erősödött a túra során. Este hétkor már árnyékban vannak a völgyek a nagy hegyek takarásában, így úgy döntünk, hogy az első alkalmas helyen mi is megpihenünk. Nem kellett sokáig mennünk, hamarosan találtunk a patak mellett viszonylag nyugodt táborhelyet.Utolsó vadkempinges éjszakánkat töltöttük itt a fák között, a meredek hegyek oldalában, bár ezt ekkor még nem tudhattuk.