torokorszag 2012 03 04

Közép-Anatólia, Kappadókia 1 rész

Isztambul belvárosának zsongása egyszerűen leírhatatlan. Budapest után körülbelül olyan érzés itt tekerni, mintha mondjuk egy érdi bringás először megy fel a fővárosba. Hatalmas utak, pompás épületek, paloták, mecsetek tornyai merednek az égbe, s elképesztő mennyiségű ember. A szieszta után úgy döntöttünk, hogy irány Ázsia. Nem is akárhogy: két keréken! Így a közeli kompkikötő helyett a Boszporusz-hidat vettük célba. Átkeltünk az Aranyszarv-öblön, s a szoros partján araszoltunk a kocsisorral északi irányba. Átverekedtük magunkat a forgalmas, eszeveszetten vezető török autósoktól, buszosoktól, valamint figyelmetlen turistáktól nyüzsgő belvároson és már javában kaptattunk fel a Boszporusz hídra vezető kétszer három sávos úton, amikor az első „kerékpározni tilos!” táblával találkoztunk. Elvben persze mindvégig tudtuk, hogy a hidakon nem szabad kerékpározni, de olyan stílszerű lett volna áttekerni az egyik földrészről a másikra.

torokorszag 2012 03 01

El is jutottunk a másfél kilométer hosszú és 60 méter magas híd európai hídfőjéhez, ahol szerencsétlenségünkre egy rendőr posztolt és rögtön megálljt intett. Ha már így alakult nekiláttunk fényképezni és fűztük újdonsült "barátunkat", hogy ugyan már, csak most az egyszer tegyen kivételt velünk. Ugyan már, mi bajunk eshetne a híd széles, biztonságos, ám ennek ellenére lezárt gyalogossávjában? Telefonált egyet-kettőt, s már-már úgy tűnt, hogy kapunk rendőri kíséretet. De emberünket, illetve feletteseit jobban érdekelték a szabályok, mint a mi biztonságunk, így a felettébb forgalmas felhajtón kénytelenek voltunk másfél kilométert fogalommal szemben megtenni! Még szerencse, hogy volt leállósáv. Az meg, hogy többezer isztambuli autós, buszos, kamionos teljesen őrültnek tartott minket, hogy forgalommal szemben közlekedünk ezen az iszonyatosan forgalmas, autópályának is beillő útszakaszon, már senkit sem érdekelt. Ott persze szidtunk mindent és mindenkit, de így utólag azért jó buli volt!

torokorszag 2012 03 02

Kompkikötőt nem nehéz találni a Boszporusz partján, van belőlük jópár. Itt már a bringákkal sem volt gond, szerencsésen áthajóztunk a hullámos és össze-vissza cikázó hajókkal teli csatorna másik partjára. Kicsit féltünk attól, hogy a hajó orrában letámasztott bringák egyike a tenger fenekén végzi, de biztonságosan átértünk. Nagy pillanat volt, hiszen mindhárman először érezhettünk ázsiai aszfaltot a gumink alatt.

Első utunk a Haydarpasa vasúti pályaudvarra vezetett. Innen indulnak vonatok az ország Ázsiai felének nagyvárosaiba, sokszor többnapnyi távolságra. Mivel a mi időnk is korlátolt, így előre betervezett „térugrásra” készültünk. Terv szerint ugyanis a következő 420 km-t a fővárosig vonattal szerettük volna megtenni. Nem volt túl könnyű megtalálni az igényes, ám igencsak kihalt pályaudvart. Itt ért minket az első igazán nagy meglepetés túránk során. A vonatközlekedés ugyanis – pályafelújítás miatt – kerek 6 hónapra leállt a két nagyváros közt!

– No, most mi tévők legyünk?
 

Szerencsére Tomival már voltunk hasonló helyzetben: Marokkóban, bár jártak a vonatok, ott a bringák miatt nem használhattuk őket. Nem estünk kétségbe.

– Ha a vonat nem visz el bennünk, hát elvisz majd a busz! – ezt már Afrikában egy életre megtanultuk!

Már csak egy nagyobb buszpályaudvart kell térkép nélkül találnunk egy 14 milliós nagyvárosban, lehetőleg még az est beállta előtt. Mi sem könnyebb ennél! Szerencsére nem vesztettem el a lelkesedésemet annak ellenére, hogy látszatra Tominak már nagyon kezdett "deja vu" érzése lenni. Új földrész, új problémák. De biztos van megoldás! Ha Afrika nem tudott kifogni rajtunk, akkor ezt Ázsia sem teheti meg!

Első utunk a közeli helyi, lerobbant buszállomásra vezetett. Beláttuk, komoly probléma, hogy nem tanultunk meg törökül, mert itt az angolt nem igazán értik. Így aztán elég nehéz volt áthidalni azt a problémát, hogy Ankara nevű kerülete nincs Isztambulnak, így oda nem indulnak innen buszok. Egy "turist office"-ba majd egy utazási irodába tévedtünk be. Elég sokat problémáztak, főleg a felpakolt bringáink miatt. Ugyanis innen a főpályaudvarra egy kisbusszal szállítottak volna ki, s onnan indult volna a nagyobb járat a fővárosba. Szerencsére az egyik utas tudott segíteni, s tőle megtudtuk, hogy nem a város szélén található ez a nagy pályaudvar, hanem itt, a közelben, a Boszporusz partján, alig 4 kilométerre.

– Miért nem ezzel kezdtétek?

Nyeregbe pattantunk, s alig negyed óra múlva, már benn is voltunk Haremben. No, ez nem a Topkapi palota háremje, hanem így hívják Isztambul ázsiai oldalának legnagyobb autóbusz-pályaudvarát.

A létesítmény egy fokkal kulturáltabb volt az afrikaiaknál, bár itt is voltak rikkancsok akik az éppen induló járatok üres helyeire kerestek "önként vállalkozókat". Egy ilyen szolgálatkész fiatalember próbált először felcsábítani egy alig 2 perc múlva induló járatra, de ennyire azért nem volt sietős, pláne hogy még a bringákat is fel kell készítenünk a 6 órás útra. Végül egy éjfélkor induló járatra vettünk jegyet 40 líráért (5400 Ft), így maradt még egy "görbe" esténk Isztambulban.

Feri mindeddig csendes beletörődéssel szemlélte a főváros gyors elérésére tett kísérleteinket. Most, hogy kezünkben voltak a buszjegyek, nyilatkozott először elismerően rólunk. Csodálattal töltötte el, hogy egy ilyen képtelen és lehetetlen helyzetben sem vesztettük el lelkesedésünket, s ezáltal meg tudtuk oldani ezt a problémát. Valójában nem nagyon volt más lehetőségünk. Ha itt, a város szívében talál meg minket az éjszaka, annak beláthatatlan következményei is lehettek volna, kitekerni pedig esélyünk sem lett volna. Ahogy átértünk Ázsiába, egyre jobban érzem Ferin, hogy végre elkapta a túra lendületét, bár biztonsági játékosként még mindig Kayserit emlegette végcéljaként, most már szinte biztos voltam benne, hogy jönni fog velünk végig.

torokorszag 2012 03 03

A naplementét a Boszporusz partján töltöttük. Csodálatos hely ez, hiszen talán nincs is másutt a világon ilyen, hogy két földrész ily módon "találkozzon" egymással egy 14 milliós nagyváros szívében! A vízen megszámlálhatatlan hajó cikázott a két part között, a partokon hatalmas tömeg és forgalom. Fantasztikus élet van ebben a városban. A csatorna partján naplementekor minden vendéglő maximális kapacitással működik, az utcákon megszámlálhatatlan ember bolyong és élvezi az este különös hangulatát. Dönert ettünk vacsorára, majd még hosszasan csodáltuk, fényképeztük az európai városrész mecseteit, valamint a percenként más-más színben pompázó Boszporusz hidat. Isztambul ezzel az estével örök emléket hagyott magáról szívünkben. Ez megint egy olyan város, amiért érdemes volt napokig küzdeni eseménytelenül az országúton a szembeszéllel. 23 óra után már elnyomott minket a fáradság. Visszamentünk vissza a buszpályaudvarra. A tömeg és a forgalom nem hagyott alább az éjszaka folyamán, de szerencsére megtaláltuk buszunkat, mely pontban éjfélkor el is rajtolt Ankarába. Nagyon kényelmes és hatalmas jármű volt, nagy ülésekkel, háttámlára szerelt LCD kijelzős TV-vel, 15 csatornával, de gondolván a második szakaszra, mi inkább az alvást választottuk.

Hajnali öt felé ébredtem meg először. Kipillantva telihold fényében simán kivehető volt a félsivatagos közép-anatóliai táj. A fák egytől-egyig eltűntek, hatalmas kopár hegyek között száguldott a busz a széles autópályán.

– Hát, ez már nem a jó kis mocsár – jut eszembe ilyenkor a Shrek 2. rajzfilm jellegzetes mondata – már megint jó messze elkeveredtünk otthonról!

Alig fél óra múlva már feltűntek a 4,5 milliós főváros első házai. 6 órakor kissé kótyagos, álmos fejjel már Ankarában köszöntött minket a felkelő Nap július 4-én. Felszereltük a járgányokat és nekivágtunk a második szakasznak!

Ankarában elég rövidre sikerült a városnézés, mivel ezen a kora reggeli órán, még minden látványosság zárva volt. Annyit viszont gyorsan megállapítottunk, hogy rendezett, tiszta és fejlett Törökország fővárosa. 3-4 sávos főútjai még kihaltak voltak, ahogy végigtekertünk rajtuk. Egy jókora kaptató árán emelkedtünk ki a völgyből. Visszapillantva házak, ameddig szem ellát. Átbuktunk az 1100 méteres hágón, s farkasszemet néztünk a végtelennek tűnő síksággal, mely átlagosan 1000 méteres magasságban található. Ez az egyszerű statisztikai adat egy olyan országból jött ember számára, melynek a legmagasabb pontja 1014 méter, eléggé furcsának tűnik, különös tekintettel arra, hogy a túra végéig, tehát a következő bő két hétben ennél alacsonyabbra már csak nagyon ritkán megyünk. Ám míg a Kékestetőnket sűrű erdő borítja, itt nemhogy erdő, de még fa is ritkán akadt utunkba. Minden irányban hatalmas pusztaság terült el előttünk búzamezőkkel, s kopár, terméketlen pusztákkal. Kétszer két sávos autópálya minőségű főút széles leállósávján haladtunk dél felé. A látvány elég egyhangú volt: domb-domb hátán. Másfél-két kilométer emelkedő és kb. ugyanennyi lejtő következett sokszor egymás után. Ázsia hatalmas földrész, hatalmas országokkal, s hamar rá kellett jönnünk, hogy itt a léptékek is sokkal nagyobbak. A következő 100 kilométeren mindössze egy kis faluval találkoztunk. Sajnos nagyon nagy volt a kamionforgalom, így útközben beszélgetni nem nagyon tudtunk egymással. Itt a törököknél három járműből legalább kettő teherautó. Legtöbbjük dallamkürtjével, dudájával, valamint széles mosollyal, integetéssel üdvözöl minket, aminek egy idő után már nem nagyon örültünk. A személykocsik a nagy távolságok és magas benzinárak miatt ritkák, a köznép busszal és vonattal utazik.

torokorszag 2012 03 04

Szerencsénkre kompenzálásként erős északi szelet kaptunk, mely szinte vitorlásként tolt előre minket, 26-28 km/h sebességgel szeltük a kilométereket a hibátlan minőségű főúton. Nem véletlen, hogy már délután egy óra körül több mint 80 km-t hagytunk magunk mögött. Falu viszont még nem akadt Ankara óta. Csak hatalmas benzinkutak. Egy ilyen töltőállomásra hajtottunk be, s a kút melletti füves-parkos területen próbáltuk pótolni alváshiányunkat a nap legmelegebb időszakában. Kb. 1-2 órát szunyókáltunk a puha zöld fűben, árnyékban. Délután 4 körül aztán újra nekivágtunk a pusztának.

Pár óra tekerés után előttünk a messzeségben egy délibábnak tűnő hatalmas, hófehér sómező bontotta meg a sárgás táj képét. Kilométerórámra pillantottam, mely szerint Törökország második legnagyobb tavának, a Nagy-Sóstónak (Tuz Gölü) a partja még több mint 10 km távolságban kellene, hogy legyen. S amilyen csalóka a puszta, ez így is volt, még akkor is, mikor már szinte karnyújtásnyira látszott előttünk a kopár, fehér vidék. A lefolyástalan közép-anatóliai síkság belső vidéke ezen a helyen összpontosul egy 80*50 km-es sóstó formájában, melynek maximális mélysége 1,5 m, ám nyáron nagyrészt kiszárad. Évente 300ezer tonna sót termelnek ki belőle. Sótartalma igen magas, 33%-os (sósabb, mint a Holt-tenger)!

torokorszag 2012 03 05

Amint végre megközelítette az országút, rögtön lemerészkedtünk a partjára. Cipőnket levetve gázoltunk a bokáig erő vizébe, rendesen csípte is a lábunkat, amely a séta után úgy nézett ki, mintha egy hófehér zokni lenne rajta. Időnk viszont nem sok maradt. A Nap vészesen közelített az égbolt nyugati pereméhez. Nem hiába, újabb 400 kilométerrel keletebbre kerültünk, ami annyit jelent, hogy körülbelül 20 perccel korábban nyugszik, mint tegnap este Isztambulban. Jöhetne a szokásos esti program, mosakodás, vacsora, táborhely. Európában egy átlagos napon mindez gyermekjáték lenne, de itt, Törökország közepén komoly feladatnak ígérkezik ez a forgatókönyv így 140 km letekerése után.

Lássuk csak!

Elsőként a fürdés. Ehhez ugye víz kell, minél tisztább és minél nagyobb mennyiségben. Adott viszont egy lefolyástalan sóstó, mely úgy szétcsípte a lábfejüket, hogy még most is viszket, pedig már ivóvízkészletemből kemény két decit rááldoztam a sótalanításra. Pataknak természetesen nyoma sincs 100 kilométeres körzetben. Marad a benzinkút. Pofátlanul bementünk és a mellékhelyiségben úgy tessék-lássék lemostuk magunkról az út porát. Következő feladat: vacsorakészítés. Az instant tészta elkészítéséhez fél liter ivóvíz kell fejenként, ez adott, bármelyik kúton 1 líra fejében hozzáférhető. Ezen kívül kell még egy kis tüzelőanyag. Fát viszont, ameddig szem ellát, egyet sem láttunk, a búzát és a learatott tarlót viszont nem lett volna tanácsos felgyújtani a még alkonyatkor is tomboló szélben. Hosszú keresés után találtunk néhány fás szárú kórót, melyeknek hőkibocsájtása csupán annyira volt elegendő, hogy hosszú főzőcskézés után egy adagot elkészítsünk. További keresés és néhány kilométer biciklizés után a tóparton szerencsére találtam egy elhagyatott fabódét, melyet megbontva lett elegendő tüzelőnk, így üggyel-bajjal, de elkészült az estebéd. A napnak közben vége lett, így egy kavicsos mellékút mentén egy learatott gabonatábla szélén állítottuk fel sátrainkat. Az élet nem könnyű, de ekkor igazán szép!

torokorszag 2012 03 06

Érdekes dolog ez az élmény-kérdés. Mármint az, hogy mi számít élménynek és mi nem. A legfurcsább benne az, hogy vannak olyan pillanatok, olyan napok, melyek a túrán szenvedősnek, unalmasnak tűnnek, mégis kellemes emlékként maradnak meg emlékezetünkben. A nehéz pillanatok megélése és ezek leküzdése számomra mindig élményszámba mennek. Ilyen volt Marokkóban egy napot tekerni a pusztában, 43 fokban, Skóciában végig zuhogó esőben, és ilyen volt ez a mai nap is. A legjobb az egészben az, hogy egy idő után már túra közben tudja az ember azt, hogy – bár most keményen kell küzdeni – megéri, hiszen otthon a nehéz dolgok feledésbe merülnek és már csak a szép emlékek és a tisztes helytállás maradnak meg szívünkben. S talán ez a kulcsa annak is, hogy a túra során is élvezhessük annak minden pillanatát, nem pedig utólag a fényképeket nézegetve. Ehhez persze kell egy kis rutin, no meg a legfontosabb: a pozitív hozzáállás. Hiszen így valójában életünk számos momentuma élmény maradhat, ha kellőképp meg tudjuk élni ezeket a nehéz pillanatokat.

torokorszag 2012 03 07

Ízelítő a következő részből:

Már indulni készültünk, mire felajánlotta, hogy meghív teázni. Elfogadtuk a meghívást. Jó erős a török tea, cukor nélkül szinte lehetetlen meginni. A srác nem beszélt angolul, az eddigi kommunikációt is csak halandzsanyelven, illetve mutogatással bonyolítottuk. Teázás közben viszont egyre kínosabb lett a csend. Tomi szerencsére kreatív volt, felment a Google fordítóra, s így intézett kérdéseket vendéglátónkhoz, aki hasonló módszerrel válaszolgatott. Bár a program nem tökéletes, így akadt félreértés jócskán, de azért elég jól elcseverésztünk. Még egy gázfőzőt is a rendelkezésünkre bocsájtott a vacsora elkészítéséhez. Meghívtuk egy jó kis Maggi Bakonyi Gombás tésztára újdonsült barátunkat. Nagyon ízlett neki a "magyaros" a vacsora.