norvegia 05 01

A sorompó mögött hosszú, tömött sorban álltak az autósok. Nem voltunk túl népszerűek körükben. Dudáltak, integettek, mutogattak, kiabáltak.

Trondheim 2015. július 16. este

Hihetetlen jó érzés újra száraz ruhában lenni! A mai napon ritkán adódott ilyen pillanat. Délelőtt még Gergővel küzdöttünk az elemekkel a reptérig, majd délután ennél is durvább szakasz következett: egy hihetetlenül dombos, szembeszeles 35 km végig locsogó esőben. A ruházatunk teljesen megadta magát, a már felmelegített vízréteg helyére folyamatosan dőlt a jéghideg utánpótlás, mi pedig – mint valami érzéketlen robotok – gyűrtük a bringákat a nagyváros felé. A zuhogó esőben való tekerésben semmi magasztos sincs. „Hagyd el a kényelmet, tapasztald meg, milyen az élet a komfortzónádon túl” – micsoda divatos kifejezések mostanában! Az emberek a biztonságot nyújtó négy fal között előszeretettel beszélgetnek a komfortzónájukról és az azon túli világról, ám ha hozzánk hasonló helyzetbe kerülnek, azt már kevesen viselik jól. A mai nap Tomival mi is közel jártunk tűrőképességünk határaihoz. Egy hihetetlenül kemény etap után elcsigázottan, meggyötörve gurultunk be Trondheim városába.

norvegia 05 02

Szürke idő – színes házak, ez Trondheim

Az egykori viking főváros mintha megérezte volna jöttünket, próbálta a szebbik arcát mutatni. A komor fellegek egy időre odébbálltak, az eső is alábbhagyott, s így már mindjárt más színben pompáztak a Bakklandet színes, folyóparti faházai és ódon fahídjai. Kevéssel odébb széles utcák, s hatalmas épületek hirdették a város központi jellegét, ám a norvég léptékek nem hazudtolták meg magukat: közép-európai szemmel nézve még mindig csak egy közepes méretű városkában vagyunk.
Mivel az idő nagyon elszaladt, s a nap nagy részét a reptéren töltöttük, nem sok időnk maradt nézelődni, ráadásul – rövid szünet után – újra rázendített az égi áldás, ezért úgy döntöttünk, hogy ma estére nem ártana valami fedett helyet keresnünk magunknak. Természetesen az meg sem fordult a fejünkben, hogy becsekkoljunk egy olcsó szállodába, vagy motelbe, ennyire azért még nem jártunk túl az évek során jelentősen kiszélesedett „komfortzónánk” határain, de egy garázsnyi méretű fedett hajlék jól jött volna, ahol a vízzel megszívott, ránk tapadt ruhákat egy kicsit kiteregethetnénk. Végül – jobb híján – a helyi síugró sánc tőszomszédságában épült kis faház fedett verandájára esett a választásunk, mely sátrainknak, bringáinknak, sőt ruháinknak is kellő fedezéket nyújtott. Egy jobb nap reményében bújtunk be nyirkos hálózsákjainkba.

Åndalsnes 2015. június 19.

Nagy pofon volt a Trondheim előtti szakasz ám nem gondoltam, hogy ekkora. A vasútállomás modern várócsarnokába most kivételesen nem az eső elől húzódtunk be. Tomi haza akar menni!

– Így nem élvezem már az utat – panaszkodott többször – ha nem javul az idő hazamegyek.

Csábított engem is, szálljunk vonatra, menjünk le délre, Oslo környékére, hátha ott jobb az idő. De nem tudott meggyőzni. Előttünk a Trollok útja, a Dalsnibba, a Sognefjell: túránk legnagyobb kihívásai, melyekre már évek óta fentem a fogam. Ráadásul itt lesznek a leglátványosabb szakaszok: a világhírű Geirangerfjord, s a kevésbé ismert, de annál szebb Jotunheimen Nemzeti Park Norvégia legmagasabb hegyvidéke. Ki tudja, hogy eljöhetek-e még értük ebben az életben? A lehetőség most adott, most kell megragadni!

Trondheim után újra ragyogóan napos ám felettébb hideg idő köszöntött ránk midőn elhagytuk a síugrósánc melletti fabódé biztonságot nyújtó fedezékét. Ekkor még úgy tűnt, hogy túl vagyunk a nehezén. Egyszerűen megszárítjuk ruhánkat és minden rendben lesz. Közép-Norvégia lankás vidékei nem nyújtottak sok újdonságot. Eleinte a Trondheimfjord tágas partvidékén szeltük a kilométereket, majd zöldellő folyóvölgyekben, haladtunk nyírfaerdőkkel, s tágas mezőgazdasági területekkel. Mindkettőnk emlékképeiben a már jól megismert Ausztria tájai sejlettek fel. Az ország nyugati felén nőttünk fel, így már szinte hazajártunk a sógorokhoz bringázni és hegyet mászni. Az osztrák tájak így már szinte beleégtek retinánkba, s a gondosan művelt, a völgy adottságait maximálisan kihasználó búzatáblák, s a föléjük nyújtózkodó, sűrű fenyőerdő borította hegyvonulatok most ezt a képet idézték elénk.

S ekkor döbbentem rá, már több, mint tíz éve tekerünk Tomival együtt, de még soha nem voltunk kettesben. Mindig volt egy harmadik, netán negyedik útitárs, aki lekötötte figyelmünket, akit nem egyszer terelgetni, irányítani, bíztatni kellett, máskor pedig épp elég volt elviselni. Mi meghoztuk a döntéseket, irányítottuk az utazást, de csevegni ott volt a többi ember. Az utóbbi évben azt vettem észre, hogy közös témáink halmaza is egyre fogyatkozott. Tomi gondolatainak fő irányait egyre inkább a pénz és az ezzel kapcsolatos tevékenységek, folyamatok kötötték le. Elmesélte, hogy milyen drága sportág a motorozás, s egy átlagember félhavi fizetését simán el lehet költeni egy nap alatt az ostffyasszonyfai Pannónia Ringen. Tudom, mennyibe kerül egy egyhetes síbérlet Ausztriában, tudom miért jó befektetés, ha erdőt, vagy másik lakást vesz az ember a sajátján kívül. Ezzel persze nincs is semmi baj, szívesen meghallgatom, s elmondom véleményemet, gondolataimat akkor is, ha közvetlenül nem vagyok érintett a témákban, de egyre inkább hiányoznak azok a mélyebb beszélgetések, melyek még a Mojave-sivatag kietlen vidékén jellemeztek minket. Sosem felejtem el milyen volt éjjel a sátrunk előtt, hátunkat a földnek vetve bámulni a hullócsillagokat. A világ végén egy szál bringával, alig húsz kiló felszereléssel, távol a civilizációtól, a pénztől a kényelemtől. S ott, akkor mégsem vágytunk másra, mégsem ez volt a téma. Senki sem arról lökte a sódert, hogy mekkora pizzát fog enni, s milyen sört fog inni, vagy miféle új ketyerét fog vásárolni majd, ha egyszer hazaér. Azt látom, hogy Tominak évről-évre egyre nehezebb elszakadni ettől a civilizált kényelemtől, egyre inkább meghatározza, átszövi életét, s valamilyen szinten egyre inkább rabul ejti.

norvegia 05 03

Jellegzetes füves tetejű épületek az ország középső részén

Ám mindez nem bélyegezte meg hangulatunkat túránk 17. napján. Vidáman szeltük a kilométereket a napsütötte folyóvölgyben. Látszatra minden rendben volt, csak az ingyen Wi-Fi adta lehetőségek korlátlan kiaknázása, s az időjárási adatok folyamatos, már-már kényszeres frissítése jelezte számomra, hogy itt valami váratlan dolog van készülőben. Határozottan zavart ez a sok kívülről jövő információ! Pedig korábban én is erre az útra léptem: agydinamó az áramellátásért, élő nyomkövetés, informálódás, publikálás a lehető legrövidebb időn belül. De rájöttem, hogy ezzel csak magunk alatt vágjuk a fát! Ha mindig kifelé tekintünk, a jövőt böngésszük, s olyan emberekkel keressük a kapcsolatot, akik jelenleg nem lehetnek részesei életünknek az semmi jóra nem vezet. Így jobb esetben csak az adott pillanat varázsát veszítjük el, de az is lehet, hogy mély apátiába süllyedünk miatta. Egy túrán az a legfontosabb, ami most történik velünk, a jelen pillanatban. A múlt csak egy emlékkép, melynek feldolgozására ott lesz a hosszú, túra utáni időszak, a jövő pedig csupa rejtély és kiszámíthatatlanság. Az események most történnek velünk, most kell átélnünk őket, később aligha lesz erre lehetőségünk.

De beláttam ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy ilyen dolgokról beszélgessünk. Pláne, hogy napos, bár hűvös napot újabb esős követte. A táj újból felvette a legkomorabb arcát, hideg szél kapott az arcunkba, ha álltunk, vagy gurultunk, fáztunk, csupán az emelkedő vitt egy kis melegséget végtagjainkba. A mai nap először határoztunk úgy, hogy nem hagyjuk magunkat és minden rendelkezésre álló eszközzel felvesszük a harcot a hideggel és a szűnni nem akaró csapadékkal. Elsőként profi első sárhányót készítettem egy tojástartó dobozból, melyben a tegnap esti vacsoránkat vásároltuk, így első keretem már nem verte direktbe az útról felszedett vizet cipőimbe. Nem volt valami esztétikus, de célnak tökéletesen megfelelt.

S – hogy ne unatkozzunk – hosszú alagutak is tarkították utunkat a fjordok mentén. Némelyeket kalandos, immár használatlan régi utakon ki tudtunk kerülni, ám egyszer egy rövid alagútba és egy masszív kapuba torkollt. Valószínű ezt már nem tartja karban senki, s nem akarták, hogy baleset legyen belőle, így lezárták. Nem maradt semmi más helyette csak a főút 7,5 km-es új alagútja, ahová – a tábla tanulsága szerint – kerékpárral szigorúan tilos a bemenet. Persze meg sem fordult a fejünkben más, a hegyek és a fjordok országában nincsenek kerülőutak. Neki is indultunk a körülbelül 25-30 percesre tervezett földalatti szakaszunknak, s a lelkünk mélyén talán még egy kicsit örültünk is neki, hogy legalább ennyi időre függetleníthetjük magunkat az időjárás viszontagságaitól. Ráadásul nem az úton, hanem a mellette futó szűk menekülőjárdán egyensúlyoztunk. Körülbelül 10-15 percnyi utat tettünk meg, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy az alagút oldalán egy biztonsági fénycsík gyúl, éles szúrófényeivel jelezvén a menekülés útvonalát.

– Valaki észrevett minket – jegyezte meg Tomi, ám nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget az eseménynek. Az csak később tűnt fel, hogy már jó ideje egy autó sem előzött meg minket, mitöbb szemből sem érkezett senki. Teljesen kiürült az alagút. Ekkor már valahol a felénél járhattunk.

– Most már tényleg rendkívüli a helyzet – futott át az agyamon, s az első lehetőséggel letértem a kihalt útra, valamint a lehető legnagyobb sebességre kapcsoltam. Így is több, mint tíz percbe telt, mire elértük a túlsó kijáratot. Száguldás közben tippelgettünk, hogy vajon hány rendőrautó fog minket várni, s hány év börtönt kapunk ezért a szabálysértésért.

Rendőr nem volt, ám az alagút bejáratánál lévő sorompót leeresztették, s piros fény jelezte az áthaladás tilalmát. A sorompó mögött hosszú, tömött sorban álltak az autósok. Nem voltunk túl népszerűek körükben. Dudáltak, integettek, mutogattak, kiabáltak. Minden volt, amit csak el lehet képzelni egy ilyen szituációban. Igazuk volt, hisz mi voltunk a hibásak, s elvettünk legalább negyed órát, de az is lehet, hogy húsz percet életükből. Viszont ennyi időre volt egy saját, külön bejáratú alagutunk! Köszönjük Norvégia!

Délután aztán végre újra kisütött a napocska. A meredek, sziklás falú fjordok újra barátságosabb színt öltöttek, s hangulatunkat még egy defekt sem tudta elrontani. Nevesincs kisforgalmú utakon kanyarogtunk haragoszöld, áthatolhatatlan fenyvesek közt, minden tökéletes lett volna, ha Tomi nem töltötte volna le ismét a legfrissebb időjárási információkat, mely szerint újabb komoly esők vannak kilátásban, a délután hátralevő részére. Este 7 órára aztán tényleg megjött az égi áldás, s mi – a napi távot letudva – egy elhagyatott raktárépületben találtunk menedéket. Voltak itt régi traktorok, csónakok, sőt egy legalább 60 éves autóbusz-matuzsálem is. Megvacsoráztunk, majd a tető alatt felállított sátrunk előtt figyeltük, hogy tűnik el a fjord a szemünk elől, ahogy a szürke felhők megérkeztek. Mielőtt nyugovóra térhettünk volna egy helyi farmerlegény érkezett traktorjával. Amint meglátott minket, gondolkodás nélkül ki akarta tenni a szűrünket az esőre. Tomi könyörgött neki, ám hetykén csak ennyit mondott:

– Ez Norvégia! Mégis, mire számítottatok?

Szerencsére egy kis csoki és pár jó szó mégis meg tudta puhítani „házigazdánkat”, így száraz helyen tölthettük az éjszakát, s csak másnap reggel kellett újra kimennünk a még mindig zuhogó esőbe.
Mielőtt elhagytuk biztonságos fedezékünket, újabb szintre emeltük az eső ellenni egyre fejlettebb készültségi szintünket. Nejlonzacskókból kamáslit készítettünk cipőnkre, mely napok óta a legérzékenyebb pontunk volt ezen a téren. Átkompoztunk a fjordon és vegyes hangulatban indultunk el utolsó harminc kilométeres szakaszunkra Åndalsnes városáig, bár ekkor szerintem még egyikünk számára sem volt egyértelmű, hogy tényleg itt fog véget érni közös, 19 napos kalandunk.

Trollok-fala 2015. július 19. – a délutáni órákban

Európa legmagasabb függőleges sziklafala alatt állok. A szürke fellegek jönnek-mennek, csak ritkán és nehezen tudom kivenni tetejét, ám így is elbűvölő. Bázisugrók előszeretettel vetik le magukat az 1700 méteres sziklameredélyről, mely a Romsdal-folyó völgyéből egy lendülettel emelkedik a magasba.

Alig tizenöt kilométert tekertem az állomástól, ahol Tomi meghozta a végső döntést, s megvásárolta vonatjegyét Osloba. Nem marasztaltam, hisz tudtam, ha tovább jönne velem, azt csak értem tenné, nem pedig saját kénye-kedvéből, így pedig élvezhetetlenné tenné a túrát maga, s rosszabb esetben akár mindkettőnk számára. Elfogadtam döntését, s bíztam benne, hogy később sem fogja megbánni tettét. Ugyanakkor nagyon rendes volt tőle, hogy semmilyen módon nem akadályozott engem, hogy a túrát, az előre megtervezett módon folytassam. Megkaptam kétszemélyes sátrát, s jó minőségű esőnadrágját is. Az enyém elég hamar megadta magát a nedvességnek. Mindketten tudtuk, hogy innen az útvonal erősen hegyessé válik, nincs több kiszállás, kerülő- illetve menekülőútvonal.  Ha valaki belevág, s beteker a hegyek közé, annak ki is kell tekernie onnan, mégpedig a saját bringáján. Tomi azt is pontosan tudta, hogy a fjelleken (fennsíkok), ezer méter fölött nem sokkal megy fagypont fölé a hőmérséklet, s ez az, amitől igazán félt. Mindezt összevetve a vonatozást tartotta kisebb kockázatú, kiszámíthatóbb lehetőségnek.

Életemben második alkalommal tekerek többnapos külföldi túrán egyedül. Ám már most tudom, hogy ez a 8 nap egészen más lesz, mint két éve Amerikában a pusztában eltöltött két hét. Hiszen mindvégig tudtam, hogy a „Great Plains”-t magamban kell letudnom, s hónapokkal előtte készülhettem rá. Itt nem volt időm agyalni rajta. A legfontosabb szerintem, ha egyedül tekerünk, hogy legyen előttünk cél, mely irányítja gondolatainkat, cselekedetünket. Így biztosan nem fogunk unatkozni. Miután elköszöntem Tomitól, megálltam a vasúti felüljárón egy utolsó kép erejéig, s innentől egy csapásra elengedtem minden negatív, visszahúzó tényezőt, melyet e rendkívüli helyzet szült, tekintetemet a hegyek, a kihívások, a kalandok felé fordítottam, beletapostam a pedálba, s azt mondtam magamnak:

– Hát akkor vágjuk bele!

Egészen furcsa módon felszabadító érzés volt egyedül tekerni. Valahol legbelül azt éreztem, hogy élvezni fogom az út minden percét. Eddig itt volt Tomi, aki – bár nem nagyon mutatta – de látszott, hogy egyre inkább teher számára minden kilométer. Norvégia varázsa az utóbbi héten egyre inkább megkopott benne, a századik fjord már nem tudott újat mutatni, s egyre nehezebben szabadult a Wi-Fit és az eső elől menedéket nyújtó biztonságos helyektől. A túrában már nem a kalandot, hanem a kiszámíthatóságot kereste, s ezeket a dolgokat én egyre kevésbé tudtam magamban összeegyeztetni. Ha ő őrlődött, már én sem tudtam mellette élvezni a túrát, ha ő rágódott, hogy mit hoz a holnap, én sem tudtam másképp tenni, ha valami miatt rossz hangulata volt, az rám is átragadt. Ezért esett le egy jó nagy kő a szívemről. Hiszen mától csak magamért felelek. Most már nem számított, mit hoz a holnap, nincs okostelefon, amely megmondja, mikor ér utol a következő csapadékzóna, s a hegyek között a biztonság és a kiszámíthatóság is teljesen ismeretlen fogalmak. S én valahogy pont ezt szeretem a kerékpározásban, valahogy mindig ez hajtott, hogy ismeretlen tájakon, emberek és természeti viszonyok között kerekezhessek. Visszatért belém a régi „láz”, s eszméletlen energiával küldött neki a túra első igazi magashegyi hágójának: a Trollok-útjának.

Eidsvatnet 2015. július 19.

„Ez már nem Ausztria! Ez sokkal szebb annál.” – írtam Tominak SMS-ben, miután hogyléte felől érdeklődtem.

„Basszus, Osloban is esik” – érkezett a rövid helyzetjelentés – „a reptéren alszom, holnapra talán lesz szállás”. Egyedül egy idegen városban, sátor és szállás nélkül, egy ötórás vonatút után. Nem cseréltem volna vele semmi pénzért!

Ahogy híre ment különválásunknak, utamat jóval nagyobb érdeklődés övezte, mint eddig bármikor. Így szokott ezt lenni, mindig a váratlan és a negatív események mennek szenzációszámba, ezt már Marokkóban megtanultuk! Este, ahogy bekapcsoltam mobilom, több bátorító, biztató, sőt sajnálkozó üzenetet érkezett. Boldi pedig egészen a napfényes Itáliából hívott és érdeklődött felőlem. Nagyon úgy látszott, hogy mindenki csapásként élte meg ezt az előre be nem tervezett eseményt. Egyedül csak én nem.

Bizarr módon, ahogy elhagytam az åndalsnes-i vasútállomás kicsiny épületét, egyetlen csepp eső sem hullott rám. Eleinte súlyos felhők alatt haladtam, s – ahogy megkezdte a híres Trollok Útja 750 méter magas, szinte függőleges szikla falába cakkozott emelkedőjét – rövidesen el is tűntem bennük. Igaza lett Tominak, aki az elmúlt napokban többször említette: „Hiába megyünk fel a hegyekbe, ha rossz az idő, úgysem látunk majd semmit”. Hideg, ködös idő volt fent a hágóban, a látótávolság alig 10-15 méter volt. Én mégis baromira örültem annak, hogy itt lehetek. Hallhatom az elemi erővel dübörgő 180 méter magas Stigfossen-vízesés robajlását (az alját még sikerült látnom is a felhőtakaró alatt). Mindenem fázott, mégis valamiért felemelő érzés volt itt lenni. De nem sokat időztem, hamar megkezdtem a 30 kilométeres ereszkedést a következő fjord irányába. Arra számítottam, hogy végig barátságtalan szürkeség vesz majd körül, ám a hágó túloldalán gyorsan kitekertem a felhőből, s eszméletlenül szép magashegyi tájék vett körül, kopár, havas hegyvonulatokkal, zuzmóval és apró cserjékkel borított, rohanó patakokkal sűrűn átszőtt völgyekkel, legelésző birkanyájakkal, s felettem húzódó halvány felhőcsíkokkal. A több mint kétezer kilométer hosszú, de alig 4 millió lakosú Norvégia bővelkedik a bámulatosabbnál bámulatosabb útvonalakban, de ezek közül mindössze 18 volt érdemes rá, hogy megkapja a Nemzeti Turisztikai Útvonal (Nasjnoal Turistveger) címet. Ezeket az utakat táblákkal külön jelzik, s a turistaforgalom tényleg jóval élénkebb rajtuk, mint társaikon. Az ország méreteiből és szerkezetéből adódóan nekünk mindössze négyet sikerült beillesztenünk útvonaltervünkbe. Az északi részen a Lofot-szigeteket, a középső részen RV17-es óceánparti útvonalat (Helgelandskysten), s a déli részen a Sognefjell magashegyi útvonalát, valamint Geiranger-Trollsiegen bámulatos hegyvidéki és fjordokkal szabdalt útvonalát, melyet ma már kerekeim alatt érezhettem. Tény, hogy mindegyik útvonal különlegesen szép volt, de ez szépségében, változatosságában túltett az összesen.

norvegia 05 01

Alattam szakadék, felettem felhő – a Trollok Útján

Így történhetett, hogy miközben otthon mindenki értem aggódott, hogy egyedül vagyok, s szétfagyok a hegyekben, kiválóan éreztem magam. Este még átkompoztam a Norddalsfjordon, majd újabb 400 méter szintet letudván egy páratlan szépségű kristálytiszta tó partján ütöttem fel sátramat. S miközben vacsorát, s teát főztem magamnak, egy régen várt vendég toppant be hozzám. A napsugár volt az, melynek rozsdavörös alkonyi fényei ezernyi szikraként táncoltak a tó mélykék vizén. Gondolataimba mélyedve a sátor fedezékéből csodáltam a körülöttem elterülő természeti csodát és hálát adtam életem minden percéért.

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass.