alpokkommando03 01

A lefelé induló hágóút lejtői visszafordítós kanyarokban végződnek, felülről nézve az ember hátán végigfut a borzongás.

2. nap (2016.07.18. hétfő 133km, 1920m szint)

Reggel, még félhomályban ébredtünk, de amíg magunkhoz tértünk a kómából, nap is így tett és fellendült a tiszta égboltra, bár mi még nem láttuk. A szállásunknak teret biztosító kis kaszáló – a GPS adatai szerint - 1.237 m magasan terült el, ez a tény és a tiszta égbolt közösen bőséges harmatot hoztak létre. Ami olyan jelentős volt, ha ez a mennyiségű víz pl. az Atacama sivatagba került volna, akkor ott virágzó mezőket hozhatott volna létre, itt azonban csak csurom vizes sátorban, kerékpáros táskákban gyönyörködhettünk, meg kis idő múlva nedves cipőkben cuppogtunk. Nem tudtunk rögtön összepakolni, mert meg kellett várnunk, hogy a napocska be tudjon tekinteni a völgynek azon részébe, ahol a sátor várta a száradási lehetőséget.

Meg is állapítottam, hogy legközelebb hozni kell magunkkal szárítógépet is. A nagy várakozásban dideregtünk kicsit, majd, mikor már kellően porzott a sátor, akkor összecuccoltunk, és valamivel 8 óra előtt útnak indultunk. A csípős idő és a gurulással induló nap előtt jól felöltöztem, hiszen kb. 950 m-ig kell ereszkednünk a tervek szerint.

alpokkommando03 02

Apropó, terv. Ezen a napon egy hosszabb etap figyelt be, melynek keretében át kellett jutnunk az Albula pass-on (2.315 m) és utána az Engadin völgyön (DNY-NY-i irányban) St. Moritz érintésével a Majola pass-on (1.815 m) keresztül a Mera völgyén át Olaszországba, mindenképpen Chiavennán (333 m) túlra, mert vadkempingezésre alkalmas terep csak ott várható. Ez egy egyszerű terv 100+ km 1.500+ m szint, közben rengeteg látnivaló.

Nagyon szép, napsütéses, de elég friss időben kezdtünk gurulni Tiefencastell irányába, és kis idő után értük el Alvagni települést, ahol friss vizet vételeztünk és haladtunk tovább, az Albula völgye felé. Az út vonalvezetése élvezetesen kanyargós volt, pompás kilátás nyílt ki előttünk, ahogy nyugat felé haladtunk. Rövid gurulás után – még 5 km-t sem tettünk meg, amikor – egy „T” elágazáshoz értünk, ahol nekünk balra kellett kanyarodnunk, míg jobbra Tiefencastell várt volna ránk. Ahogy vártunk a kikanyarodásra, feltűnt, hogy az Albula hágó utat mutató tábla alá, felszereltek egy narancssárga táblát, ami nyilván valami korlátozásra vonatkozott.

Na, gondoltam, egyéb sem hiányzik, mint egy útlezárás, de mire ez végig futott az agyamon, már ki is tudtunk fordulni a főútra, majd a táblánál rögtön megálltunk és próbáltuk értelmezni, mit is korlátoznak. Az első érzés jónak bizonyult, mert a forgalom korlátozásra hívta fel a tábla a figyelmet. A tábla egyébként azt mondta, hogy 2016.07.30.-án fél 9 és fél egy között, csak Bergün-ig lehet közlekedni, szerencsére ez a dátum közel 2 héttel későbbi, így kicsit megnyugodva indultunk tovább.

Azt gondoltuk, hogy innen már emelkedni fog az út, de csalódnunk kellett és továbbra is lejtett, bár enyhébb formában. A nap, pontosan szemből, vakítóan sütött, emiatt nem is nagyon lehetett előre nézni, hanem csak a jobb és baloldal panorámáját pásztáztuk. A lejtés teljesen megszűnt 954 m magasságban, pont akkor, amikor jobb oldalon, feltűnt egy Golf Club szépen nyírt pályájának képe, ami több mint 1,5 km hosszan elkísért minket.

Cobranco annyira belefeledkezett a szokásos eszmefuttatásokba, hogy túlfutottunk egy kilátóponton, de visszamentünk, hogy láthassuk a Landwasswerviadukt-ot, ami egy emblematikus része a Rhatische Bahn vonalának. Ez a magán társaság üzemelteti az egyik legfelkapottabb vasútvonalat az Alpokban, ami mellett szinte egész nap haladni fogunk. A nevezett viaduktban az az érdekes, hogy 1901-1902-ben épült, 65 m magas kő lábakon áll és 136 m hosszú, valamint az, hogy kanyarodik, ami szokatlan ilyen méretű hidak esetén. Tehát ez egy több mint 110 éves építmény, amit jelenleg is folyamatosan használnak a vonatok, melyek kb. fél óránként jönnek-mennek. A nevét arról a folyóról kapta, amely mellett a tegnapi napon, - Davos után – haladtunk, és a szurdokában feledhetetlen látványban volt részünk.

alpokkommando03 03

A kilátópontot az út bal oldalán, egy domb tetején találtuk meg, ahonnan bár látszott a híd, de szerettük volna közelebbről is megnézni, így bringára pattantunk és reméltük, hogy mielőtt a Landwasser-en átkelünk lesz lehetőségünk a híd közelébe férkőzni. Cobranco megkérdezett egy helyit, akinek útba igazítása után letértünk a főútról egy parkolónál, s egy hepe-hupás murvás úton beoldalogtunk szinte a viadukt alá, ahol megcsodáltuk a hihetetlen méretű alkotmányt, és elkészítettük a szinte kötelező fotót.

A tovább indulás után először kis emelkedő, majd kis lejtő jött, semmi nehéz, lazán hajtottunk, már rövid ruhákban, mert a hőmérséklet gyorsan emelkedett. Filisur település után egy kicsit meredekebbre váltott az út, de ez is csak 5-7% meredekséget ért el, de ahogy haladtunk előre, a völgy szemben lévő hegyei egyre közelebb jöttek hozzánk, és úgy látszott, hogy előttünk össze is fog érni a mi oldalunk hegyeivel. Mikor már látszott az a pont, ahol az utunk haladni fog a hegyek szorításában összement szurdok felett, akkor a meredekség is rákapcsolt és verte a 10 %-ot. Az áttörésnél az út annyira leszűkült, hogy mikor szemben feltűnt egy nagy teherautó, komolyan aggódtam, hogy elfér-e egy Mercedes és egy pótos IFA egymás mellett, de szerencsére a Merci nem lökött a mélybe. Szusszantunk egy keveset 1.280 m magasságban a szurdok legszűkebb részén, szemmeresztéssel egybekötve és már haladtunk is tovább.

Még vagy 70 m szintet másztunk 8-10 % meredekség mellet, amikor elértük Bergün- t (1.367 m) (rétórománul: Bravougn), én már nagyon váram, hiszen Cobranco előre jelezte, ebben a faluban fogunk reggelizni. A település, a régi festett házaival, kis ékszerdoboz benyomását keltette, mikor keskeny utcáin a főtérig kerekeztünk. A – minden főtér kötelező kellékét képező – vízvételező hely megtalálása után, Cobranco közölte, hogy nem eszünk rögtön, előtte meg kell keresni a vasúti múzeumot, mert ott van a „fókabébi”, vagy mi. Utána kiderült, hogy nem az előbb említett állatot keressük, hanem a „krokodilbébit”. Nekem fogalmam sem volt, mit keresne egy ilyen rusnya, meleg égövi állat itt fenn a hegyekben, főleg pedig, mi köze lehet a vasúti múzeumhoz. Szerencsére nem kellett sokat keresni, mert egy – a figyelmet látványosságokra felhívó barna – tábla mutatta, hogy egy kicsit vissza kell mennünk, arra lesz a múzeum. Amíg Cobranco „lóbálta” a kamerát én már indultam is visszafelé, mert gondoltam jobb mihamarabb megtalálni azt az állatot, utána pedig lehet enni, mert már igen éhes voltam. Cobranco kis késéssel utolért és elkezdtünk felmászni a meredek bekötőúton, én jobbra-balra nézegettem, nehogy egy elszabadult krokodil áldozatává váljak, pont reggeli előtt. Közben felértünk a vasútállomáshoz, ahol Cobranco hirtelen felkiáltott, „na végre megvan” és egy fos barna villanymozdonyhoz kerekezett önfeledten, ahol elkészült néhány snitt az érdekességről

alpokkommando03 04

Aha, tehát ez „krokogyík”. Ebből a típusból - Rhaetian Railway Ge 6/6 I. -1921-1929 között 15 db-ot gyártottak, és a mai napig 2 db még üzemképes (a 414 és 415-ös), itt a bergüni múzeumban a 407-es sorozat számú van kiállítva. Érdekessége leginkább abban rejlik,hogy ez a világ legrégebbi,még üzemben álló villanymozdonya. Jól megnéztük, majd Cobranco önzetlenül visszaadta nekem azt a kesztyűt, amit a főtéren talált és azt sejtvén, hogy az enyém, elhozott. Kicsit meglepődött, amikor közöltem, hogy ez nem az én tulajdonom, de azért könnyen átlendültünk a tulajdonképpeni eltulajdonítás okozta megrázkódtatáson. Ezután, a kis közjáték után, végre enni lehetett volna – amit a peronon terveztünk, mert ott árnyék volt – kiderült, vonat érkezik és sok utas jelent meg a sínek mellett, emiatt várnunk kellett. Megvártuk az érkező Bernina Express-t, ami a svájci Chur-ból az olasz Tiránóig jár, a 150 km-es utat 4 óra 13 perc alatt teszi meg, közben 55 alagúton és 196 hídon halad át, 2008-tól az UNESCO Világörökség része. Majd, mikor elindult, gyorsan bementünk a peronra és elfoglaltunk egy padot. Már eszegettünk egy ideje, amikor a hangosbemondó bemondta, hogy következő vonat késik. Már Svájc sem a régi, késik a vonat, nyáron napsütésben, teljes letargiába estem, és már azon sem csodálkoztam, hogy nálunk is késnek. A minap azt találta mondani a MÁV szóvivője a sorozatos késések miatt, hogy el kell korábban indulni, akkor nem lesz probléma a késés. Csak azt nem mondta el, mennyivel kell korábban indulni, 1-2 órával, vagy 1-2 nappal.

Szóval vissza Bergünbe, ahol 6 perc késéssel érkezett az ellenkező irányból a Gleccser Express, ami Zermatt-ból közlekedik St. Moritz-ba és a világ leglassabb expressze. Az út során áthalad 291 hídon és 91 alagúton, miközben megtesz 291 km-t kb. 8 óra alatt, viszont olyan látványos helyeken halad, hogy aki utazott már vele, az ódákat zeng róla.

Reggeli után - 11 óra körül – indultunk tovább az Albula hágó irányába, Bergün még nem látott keleti része felé, ahol igen meredek macskaköves úton küzdöttünk a kormánnyal és közben egy-egy oldalpislantással nyugtáztuk, hogy fantasztikus kinézetű, festett régi házak sorfala között hagytuk el a települést. A következő 3 km 9% átlag meredekségű volt, közben a szurdok alján zúgott az Albula, a felettünk lévő domboldalak legváratlanabb helyein jöttek ki a vonatok a hegy gyomrából, hogy rövid kinn tartózkodás közben útba ejtsenek egy két viaduktot, majd utána eltűnjenek a következő alagútban. Mi látványos szerpentin utakon kapaszkodtunk felfelé, mondhatni „beszaratós” emelkedőn.

alpokkommando03 05

Ezen a szakaszon kicsit leszakadtam, mert a természet jelezte, most kell felmásznom egy szinte függőleges sziklán, kezemben toalett papírral, ami nem is annyira egyszerű, ha mindkét kézre szükség lenne. Az erdő nem volt túl sűrű, emiatt feljebb és feljebb hágtam, mint egy szégyenlős kőszáli kecske. Ez a felmászás és a lejutás is jó időbe tellett, így lemaradtam, mint a borravaló, de aztán belehúztam, mert nem akartam Cobrancot egyedül hagyni, végül valamivel Préda előtt értem utol.

A település olaszos neve nem véletlen, mert olasz aranyásók alapították, valamikor a 18. században. A hely nem tett ránk nagy benyomást, a műszaki munkálatok annál inkább, mert gőzerővel építették az Albula Tunnel II-őt, ami egy újabb vasúti alagút lesz. A már működő 6 km-es alagúton haladnak át az említett híres vonatok az Engadin völgy felé. Két szerpentin kanyarral Preda felett jött a következő látványosság a „Lai da Palpuogna” nevű tó, aminek neve szintén rétóromán eredetű. Maga a tó igen szép zöld színben pompázott, miközben vörösfenyő koszorú keretezte.

alpokkommando03 06

Sajnos az úttól jóval lejjebb helyezkedett el, emiatt nem lehetett szó csobbanásról, annál is inkább, mert már 1.900 m magasan jártunk. A tó mellől már a távolban kivehetővé vált valamiféle ház, de ez még nem a hágó, mert annak magassága 2.315 m. A tó után én tovább indultam, Cobranco még videót készített, néztem is a tükörben, vajon jön-e. Egyszer csak látom, hogy jön Ő, de egy másik bringás is feltűnt, majd mikor megálltam fényképezni, majdnem utolért és láthatóan küzdött azért, hogy megelőzzön. Nem erőlködtem, hagytam hadd menjen, ha akar, az előzés után láttam, hogy egy korombeli „bácsi”, kis napi csomaggal, felsőtestből erősen billegve nyomja felfelé.

Közben elértük az előbb még távolinak tűnő házat (2.020 m), ami egy fogadó lehetett vagy valami postakocsi állomás valamikor,gondoltam,mivel az egyértelmüen látszott,hogy már nem "mai csirke". Itt megálltam, megvártam Cobrancot, ettem ittam. Vetettem néhány pillantást az előbbi versenytársa is, - aki egy almát küzdött le éppen – és megállapítottam, tényleg hasonló korú lehet, mint ahogy az előbb sebtiben gondoltam. A kajaszünetet eltöltve indultunk tovább az elnyújtott kanyarokkal vezetett úton, de már csak 300 m szint volt hátra, miközben élénk hátszél támogatta a küzdelmünket, ha támogatásnak lehet nevezni a 9-10 % meredeken kapaszkodva a hátszelet. Az útról látványos kilátás nyílt az alattunk elterülő kis – szintén zöld színű – tóra, melynek partján marhák legeltek, de a szintkülönbség miatt csak pöttyöknek látszottak az üde zöld mezőn.

alpokkommando03 07

Közben egy fényképezéssel eltöltött pár perc alatt ismét megelőzött az előbb emlegetett bringás, a „sárga pólós”. Mivel már első találkozás alkalmával is nehezményeztem, hogy nem köszönt és most sem tette, úgy döntöttem, ha harc, akkor legyen harc. Cobrancot nem volt értelme megvárni, mert többször megállt, emiatt döntöttem úgy, hogy saját tempóban felmegyek a hágóig és ott majd megvárom.

Aztán 2.200 m magasságban megjelent az alaktalan nagy kövek tömege az út mindkét oldalán, jobbról emelkedő, balról meredek lejtő határolta az utat, de közben a meredekség megenyhült, csak 5% körüli lett, az addigi 8% helyett, jó hátszéllel, így felkapcsoltam, majd leküzdöttem a derékból mind jobban billegő „sárga pólóst”. Nagyon jó fizikai állapotban éreztem magam, jól is haladtam, így a talált ellenfél pillanatok alatt lemaradt és már csak a látnivalókra kellett figyelnem. Ahogy haladtam, az út fölötti sziklán, kicsit távolabb mintha valami mozgott volna, jobban megnézve láttam, hogy három kőszáli kecske egyensúlyozott a sziklákon.

Azon mód, nyeregből nem lehetett kattintani, mert nagy zoom kellett hozzá, emiatt úgy döntöttem, hogy haladok még egy kicsit, és ha közelebb érek, majd készítek fényképet. Sajnos mire közel értem már csak egy kecskét sikerült megörökíteni, igaz azt kétszer is. Innen már pillanatok alatt fenn voltam a hágón, ahol az eddig is fújó erős szél miatt gyorsan előkotortam a meleg ruhákat és felöltöztem. A tulajdonképpeni hágó infrastruktúrája, egy semmitmondó, ütött-kopott, rozsdás tetőborítású házból és a köré kirakott néhány asztalból meg padból állt. Az asztaloknál sehol egy árnyék, de azért fáradt bringásból volt néhány, akik frissítették magukat a Gasthaus Albula-Hospitz kínálatából.

alpokkommando03 08

Én felmásztam a turistaházzal szemközti dombra, hogy jobban szemügyre vehessem a környéket, nem csak azt az oldalt ahonnan jöttünk, hanem azt is amerre mennünk kell. Egy idő után eluntam magam a nagy szélben és átcaplattam a ház mögötti dombra, ahonnan Cobrancot meglátni reméltem. Sikerült is,igaz csak a bringáját, mint utólag kiderült a "holdbéli" kőzetet tanulmányozta épp nagy elánnal. Közben végiggondoltam, milyen is volt a hágóút és azt kell mondanom, tetszett a környező hegyek látványa, a kicsi forgalom, de az út vonalvezetése nem volt igazán érdekes. Viszonylag kevés visszafordító, sok hosszú íves kanyar, vagy egyenes, de azért tetszett, igaz eddig nem nagyon volt hasonló magasságú hágóút, amivel ne lettem volna elégedett.

Amíg ilyen gondolatok jártak a fejemben, olyan helyre sikerült felmásznom, ahol egész friss – néhány napos – havat találtam és kedvet kaptam egy kis hógolyózásra. A háttérben már Cobranco is feltűnt, hát füttyögtem neki, mint a „mormik”, hátha észrevesz. Sokadik kísérletemnél felnézett integettünk egymásnak és egy hógolyóval üdvözöltem, bár vagy 200 m-re voltam tőle. Amikor felért, együtt is felmentünk a kis dombra, itt otthagytam a névjegyem a hóban,ha valaki netán arra jár valamikor,tudja,behúztuk ezt is.

alpokkommando03 09

Indultunk lefelé, mert még kb. 80 km hátra volt a napi tervből, igaz már nagyrészt lefelé. A hágó túloldala eleinte enyhén, vagy egyáltalán nem lejtett, de a továbbra is erős hátszél segített a haladásban. Ezen a lapályos nyereg részen keresztül-kasul járt a marhacsorda az úton, nem győztünk fékezni.

A nem régi havazás nyomai itt is kiütköztek a hegyoldalak hosszanti mélyedéseiben a megmaradt hófoltok vakítóan világítottak.

alpokkommando03 10

Olyan 2.240 m magasságtól hirtelen 9 % lett a meredekség, ami az Engadin völgyig ki is tartott. A felső szakaszon nem győztem húzni a féket az egyenes vagy hosszú ívű kanyarokban, a hágóútnak csak az alsó szakasza lett élvezetes a néhány (8-10) visszafordító kanyar jóvoltából.

alpokkommando03 11

Ezen – az alsó részen – megjelentek az ágas-bogas ölnyi vastag vörösfenyő erdők, ami nekem nagyon tetszett.

Ezen a szakaszon már jó kilátás nyílt a völgybe csatlakozó út melletti településre La Punt-ra (1.700 m), ahol nekünk jobbra kellet venni az irányt,az Inn melletti bringaúton. Mielőtt leértünk volna a becsatlakozáshoz megálltunk, vételeztünk vizet, majd elindultunk, amikor egy kedves bringás utánam hozta –, most már tényleg a saját – elhagyott kesztyűmet, ami leesett a csomagomról, mert elfelejtettem zsebre vágni. Ha olvassa, akkor innen is köszönöm neki.

A városban az Inn-en átívelő híd után jobbra kanyarodtunk és az először tetszetős házak között, majd a gát mellett vezető murvás bringaúton hajtottunk St. Moritz felé,amikor egy lovas nélküli ló ügetett el mellettünk, majd egy olaszul beszélő cserkészcsapat jött szembe. Az Engadin völgy itt széles lapos arcát mutatta felénk, a távolban nyugat felé már látszott, hogy szűkülni fog, de addig még volt hajtani valónk.

Én egy ideje nyűgösködtem, hogy már közel 16 óra van és még nem is ebédeltünk, amikor egy pihenő park szerűséghez értünk, ami ugyan nem felelt meg Cobranco maximalizmusának, ami az ebédelő helyek besorolását illeti, de azért csak megálltunk. Itt egy ingyenes, csodásan tiszta illemhelyet, szemetest, padot, és a környék revitalizációjáról térképeket és képeket találtunk. Cobranco legnagyobb baja az asztal hiánya volt, de azért a padon keresztben ülve csak sikerült megebédelni.

alpokkommando03 12

Ebéd után úgy döntöttünk, jó ez a bringaút, de inkább kimegyünk a főútra, hogy jobban tudjunk haladni, bár ez eleinte nem volt egyszerű, az útépítés és terelés miatt. Innen viszonylag hamar elértük Samedan-t (1.722 m), ami arról híres, hogy ez hideg-zugban fekszik, még nyáron is képes a hőmérő higanyszála hajnalonta, a negatív tartományba összehúzódni (néhány nappal az ott létünk előtt is volt fagy). Miközben ezeket a sorokat írom, nálunk már 5 hete igen erős tél van nálunk, kíváncsiságból megnéztem a svájci hideglyuk (Samedan) és a magyar hideglyuk (Zabar 227 m) egy hetes előre jelzését. Az igazság az, hogy Zabar nyert, hidegebbet jósolt az előrejelzés, bár a tengerszint feletti magassága 1.500 m-rel kisebb (mindkét előre jelzést svájci honlapról vettem).

Innen, egy kis útvonal módosítás után, Samedanon keresztül támadtuk meg St. Moritz-ot. Már ismertük a Móricba vezető utat a 2010-es túránkról, amikor a Berniná-ról lefelé jövet még megnéztük a híres helyet. Most amennyire lehetett elkerültük a főutat, mert rossz tapasztalatunk volt vele, a meredek út és a kíméletlenül hatalmas forgalom miatt. A samedani kerülő végén, azonban mégis fel kellett hajtani a félt útra, de viszonylag hamar felértük a fennsíkra, ahol már régi ismerősként üdvözöltük a pompás tavat és a hegyoldalba épült hivalkodó települést.

Nem akartunk itt sokat időzni, de azért lementünk a tóparti sétányra, hogy legalább itt nyugtunk legyen a forgalomtól, meg látványilag is nagyon jó ez az út. Ahogy nem túl lendületesen haladtunk, egyre-másra jöttek elő a 6 évvel ezelőtti emlékek, az ebédelő helyről, a tó végén elhelyezkedő üdülő részről a domboldalban pöffeszkedő, fejedelmi szállodákról.

alpokkommando03 13

Igaz, hogy minden szinte tökéletes, szép, rendezett, de valahogy úgy vagyok St. Moritz-al, mint Petőfi a Kárpátokkal. Elhagyva St. Moritz lenyűgöző épületeit és a Lej Da St. Murezzan tavat (a St. Moritzersee rétoromán neve) és vele St. Moritz Bad-ot, az utat mindkét oldalról 3.000 m-es hegyek tartják megfigyelés alatt és nyújtanak ezzel az utazónak fantasztikus látványt.

Az útnak itt egyáltalán nincs lejtése, nagyon könnyen haladtunk, tudtunk nézelődni, bámészkodni, szerencsére nem sokáig maradtunk tó nélkül, alig haladtunk 2 km-t, máris feltűnt a Majola hágóig még hátra lévő 3 tó közül az első, a Lej Da Campfér, ami a legkisebb kiterjedésű,de még így is hasonló méretű, mint a St. Moritzersee. A tó túlfelén magasodó hegyek mögött óriási havas, gleccseres lejtők látszottak a háttérben, ezek a Bernina masszívumhoz tartoztak és még sokáig lekötötték figyelmünket. Silvaplauna település mellett elhajtva rögtön előtűnt a második tó, a Laj Da Silvaplauna (kb. 3 km hosszú), ami egy vékony átfolyón keresztül összeköttetésben állt az előző tóval és ezen a szűkületen egy híd is átvezetett. Az utolsó tó a Lej Da Segl volt, ami hosszát tekintve, mind közül a legnagyobb, majd 5 km.

Mikor a tó mellet haladtunk, már azt hittük, hogy vége lesz és jön a Majola hágó, amikor egy benyúló földnyelvre feltekerve, megpillantottuk a tó másik felét, ami olyan hosszú lett, mint amit eddig láttunk belőle.

alpokkommando03 14

Tudom mindenkinek javasolni – de csak szép időben – ezt az utat, mert lebilincselően szép a környék, a hegyek, a tavak, a felhőcskék a kék égen, tényleg fantasztikus minden. A tó végén már csak egy települést lehet találni ez Majola (1.824 m),ami egyben a hágó is.

A település feletti déli hegyoldalban található Lagh Dal Lunghin (2.498 m) tóból ered az Inn, ami kb. 510 km után ömlik a Dunába, de előtte mindegyik – előbb említett - tavon áthalad. Majola attól érdekes bringás körökben, hogy az innen lefelé induló hágóút úgy néz ki, mint egy kis Stelvió, meredek lejtői éles visszafordítós kanyarokban végződnek, felülről nézve, az ember hátán megjelenik a borzongás a látványtól. Mi negyed nyolc körül indultunk el lefelé, és tudtuk, nem sok választásunk van, még vagy 40 km-t haladnunk kell ahhoz, hogy éjszaki szállásnak megfelelő helyet találjunk, már Olaszországban 300 m körüli magasságban.

A hágón már mentünk lefelé és felfelé is autóval, igaz éjszaka nagy ködben, esőben, de annak az útnak az emlékei és a jelen látvány előrevetítette az élvezetes ereszkedést. És nem is csalódtunk az útban, bár nagyon kellett figyelni a kanyarokban, a fékekre, emiatt a környező hegyek látványára már nem jutott kapacitás, de ezt Cobranco fejkamerás videója pótolja. A 13 visszafordítós kanyar – és 270 m szintvesztés – után egy kissé enyhült a lejtő és már meg tudtuk csodálni a völgyet övező óriási hegyeket.

alpokkommando03 15

Az út érdekes módon többször meredekebbre váltott, majd újra enyhébben lejtett, de ez nem jelentette azt, hogy lassan haladtunk volna. Élvezetes gurulásban nem volt hiány, újra 8 kanyar tette próbára a figyelmünket, amikor elértük a már messziről látszó, - a Mera forrását rejtő - völgyzáró gátat a baloldalon, ami persze tőlünk jó 1.000 m-rel magasabban volt. Pompásan haladtunk élveztük az ereszkedést, amikor egyszer csak egy alagút bejáratánál megláttam a bringával behajtani tilos táblát, gyorsan megálltunk és az alagút-kerülő régi út felé vettük az irányt. Átsuhantunk Promontogno településen és Cobranconak az az ötlete támadt, hogy próbáljuk meg a régi utat, ne térjünk vissza a főútra. Egy darabig próbálkoztunk, de a mikor 8% emelkedésbe csapott át, az addig kellemesen lejtő út, szégyenszemre visszatértünk a széles jó minőségű útra.

Innen még 3 km-t haladtunk, mielőtt átléptük az Olasz határt, Dogana-nál (20:25-kor), ahol unott, direkt hátat fordító svájci határőr mögött gurultunk át az olasz oldalra, ahol senki nem fordított hátat nekünk, igaz azért, mert nem is volt ott senki. Mikor egy-egy településre beértünk, rögtön a szokásos olaszos sikátoros utcákon suhantunk, aminek érdekes feelingje volt, főleg mert már kezdett szürkülni, nekünk meg sietni kellett volna.

A sietési kényszer ellenére megálltunk a Mera duzzasztásánál (Il Lago), mert a jobb oldali hegy oldalából, nagy magasságból óriási vízesés látványa erre kényszerített, készítettünk róla képet és snittet is.

alpokkommando03 16

Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, úgy éreztünk magunkat, mintha egy alulról fűtött üstbe merülnénk bele, egyik pillanatról a másikra váltotta fel az esti éles hegyi levegőt a Pó síkságot idéző párás, fülledt meleg, mikor beértünk 20:50-kor Chiavennába (333 m). Innentől már várható volt, hogy valamilyen táborhely kezdemény adódik, de még 4 km-t kellett gurulnunk és a főútról le kellett térni, hogy a Gordona (283 m) előtt elterülő mező egy sarkában megleljük az éjszakai szálláshelyünket valamivel negyed tíz után. Ekkor megnyugodva, hogy megvan a hely, elkezdődött a Cobranco igényeit kielégítő vacsorázó hely keresése, ami szintén nem volt egyszerű, de 21:30-ra az is meglett, és csak a vacsorát (levest is) kellett elkészíteni és megenni a főút mellett lévő kis parkoló, beton korlátján, a vaksötétben. Azután már csak vissza kellett menni a táborhely színhelyére és 22:45 –re sikerült a sátrat felállítani, majd hirtelen eldűltünk, de még dőlés közben a töltést elindítottuk, hogy a holnapi keménynek ígérkező túrára fel legyenek a GPS és a kamera akkumulátorok is töltve.