norvegia 03 02

Erre a tájra nehéz lenne szavakat találni.

Å i Lofoten 2015. július 6. – délután

Tágabb értelemben a világ vége, valójában csak a Lofot-szigeteké. Å a világ legrövidebb nevű falucskája. Itt a szó szoros értelmében elfogyott az út: először szűk kerékpáros ösvénnyé, majd cuppogós földúttá változott, míg végül egy hatalmas fennsíkra szaladt fel, melyet a nyílt tenger zord hullámai ostromoltak. Három napos varázslatos utazásunk ezúttal véget ért. Mögöttünk annyi élmény, melyet még fel sem bírtunk dolgozni. Svolæer-t szuper kerékpárút kötötte össze Kabelvåggal. A szigetek legjelentősebb halászfalujába az esti órákban érkeztünk, s egy közeli öböl kempingje mellett szálltunk meg. A második napon ismét pazar díszletek között tekerhettünk. Pár alagúton átbújva egy szépen ívelt híd vezetett át Grimsøya-ra, melyen az elég forgalmas főútról letérve, a jóval nyugalmasabb és szélcsendesebb déli oldalon haladtunk végig. Csak néhány kósza lakóautós járt erre. A szélvédett öblökben volt csupán egy-két kisebb faház, körülöttük vadlovak legeltek a hatalmas virágos réten. Talán ezek voltak a túránk legszebb kilométerei. A természet szépsége s a nyugalom: ez a két legnagyobb érték itt, Norvégiában.

norvegia 03 01

Lofotenen minden kilométer új élmény

Leknesnél értünk vissza a szigetek ütőerét képező E100-as főútra. Átbújtunk a negyedik és egyben utolsó tenger alatti alagutunkon a következő kis szigetre. Egy kis kitérővel útba ejtettük Nussfjord kicsiny halászfaluját, mely 1975 óta az UNESCO Világörökség védelmét élvezi. A 19. században épült, egytől-egyig vörös színben pompázó Rorbuer cölöpházai körülölelik kicsiny kikötőjét. Halfeldolgozó üzeme a mai napig üzemel, bár látszatra inkább a turizmusból szeretnének megélni lakói. Eztán szembe fordulva a zord északi széllel átküzdöttük magunkat Flakstad hagymakupolás árbóctemplomáig, mely korántsem volt olyannyira látványos, amennyire az útikönyvek hangoztatták, s a közeli homokos strand melletti autóspihenőben szemléltük meg először az éjféli Nap csodás jelenségét. Annyira zord volt az északi partvidék, hogy egyetlen fás szárú növény nem akadt a közelben, a vacsorafőzéshez szükséges tűzifát több kilométerről szállítottam a helyszínre.

Utolsó lofoteni napunk is – akárcsak az eddigiek – ragyogó napsütésben telt. Már reggel elhaladtunk Ramberg fehérhomokos strandja mellett, mely a hűvösség ellenére Karibi-hangulatot árasztott magából. A kék szín megannyi árnyalatában csillogott körülöttünk a tenger, s a vörös házak mellett halszárítók garmadája sorakozott. Egy rövid híd Moskensøyára, a legutolsó Lofot-szigetünkre vitt át minket. Innen ismét a déli oldalon haladtunk, a metsző szél veszített az erejéből, végre újra érezni lehetett a Nap áldásos hőjét. Már-már azt hittük, hogy a Lofoten nem emelheti magasabbra látvány-ingerküszöbünket, de a következő szakasz ismét rácáfolt erre. Hamnøya apró szigeteire, Reinére már szándékosan nem keresek jelzőket, úgy érzem már elhasználtam az összeset. Egyszerűen látni kell őket a saját szemünkkel! Innen már csak egy kis ugrás volt Moskenes kikötője, a következő öbölben Tind halászfalucska következett, majd Å zárta a sort. S ezzel elfogyott. Kicsit úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban a Vidámparkban egy izgalmas játék után. Szívesen mentem volna még egy kört.

norvegia 03 02

Erre a tájra nehéz lenne szavakat találni

Moskenes, Lofoten 2015. július 6. – este

Lágyan ringatózott a komp az Atlanti-óceán vizén. Már vagy fél órája figyeltük, ahogyan behemót járművünk magába kebelezi a kígyózó sorokba kanyargó temérdek lakóautót, várva azt a pillanatot mikor végre elhajózunk. A tervezett fél nyolcas indulás után bő negyed órával aztán felbőgtek motorjai, s végre kihasítottunk a nyílt tengerre. Egyszerre feltárultak előttünk a Lofot-szigetek csipkézett hegyvonulatai, melyeknek a háttérben ragyogó napsugár valamilyen különösen sejtelmes hangulatot kölcsönzött.

Ez volt túránk eddigi legmelegebb napja. Délután végre megszabadulhattunk pulóverjeinktől, mely nem kis ajándék ám a sarkkörön túli Norvégiától. Ismét kimenőt kaptak bringáink, a délutáni órákat az Ågvatnet partvidékén töltöttünk. Ennek a majdnem tengerszinten lévő, alig öt kilométer kerületű édesvíznek a partvidékét gyalogoltuk körbe. A képlet nem sokat változott: itt is egy jelöletlen, néhol cuppogós zuzmóval benőtt, másutt kopár sziklákon haladó kis ösvényen kanyarogtunk. Aki Norvégiában gyalogtúrázni indul, annak fel kell készülnie, hogy itt egy kilométer nem ugyanaz, mintha otthon a kéktúra útvonalán sétálnék. 2,5-3 km/óra átlagsebességnél nagyobbra ne is számítsunk! Rohanni pedig egyszerűen képtelenség. A táj persze most is kárpótolt mindezért: az égbe nyúló majdnem ezer méter magas zöldellő hegycsúcsok, s a róluk leszaladó, vízesésekkel tarkított sebes vizű patakok, s az ivóvíz tisztaságú tó találkozása minden kilométeren új élményeket tartogatott. Levágtunk egy kis félszigetet, majd egy ízlésesen kialakított pihenőhelyen ejtőztünk. Diának sajnos a napokig tartó hűvös időtől megfájdult a lába, s Tominak sem volt túl sok kedve hegyet mászni, így egyedül indultam fel a szemközti gerincre.

Meredek, szinte függőleges kaptatón baktattam felfelé, s még csak nem is látszott hol lesz majd a vége. Ám ahogy egyre feljebb jutottam, úgy nyílt ki alattam a táj, s ha már idáig feljöttem, akkor miért ne menjek tovább? Bő negyven percnyi mászás után feltárult előttem az alig egy méter széles hegygerinc, mely egy közeli csúcsra vitt fel. Innen már szinte extázisban rohantam fel a puha pázsitszőnyegen. Egyik oldalon az Atlanti-óceán, másikon a körbejárt kis tó kék vize ragyogott, a vízesések halk zúgását leszámítva néma csend honolt a tájon. Percekig csodáltam a kék és zöld szín többszáz árnyalatába öltöztetett világot magam körül, s hálát adtam, hogy ide is eljuthattam az életben.

norvegia 03 03

Gyalogtúra a tó körül

Bodø 2015. július 7. – hajnali 1 órakor

Az utolsó napsütötte éjszakámon magányosan ültem a tenger partján. Kompunk éjfél előtt nem sokkal ért partot, s alig húsz percnyi kerekezés után sikerült egy nyugodt autóspihenőt találnunk szálláshelyül. Arra viszont már senki sem vállalkozott, hogy – kilépvén a hegy árnyékából – megcsodálja velem az éjféli Napot. Pedig szinte biztosan tudtuk, hogy ez az utolsó alkalom, holnaptól újra felhős, esős időt mondanak, a „szezon” pedig itt, Bodøben július 10-én véget ér.

Napszemüvegben bámultam a legfényesebb égitest lassú pályáját az óceán felett. Nagyon közel volt már a horizonthoz, de – ahelyett hogy alábukott volna – szinte szabad szemmel is felmérhető lomha mozgással jobbra tért ki. Szinte úszott az égbolton a lágy hullámok felett. Sötétvörös fénye ezer színben csillogott a víztükrön. A környező apró szigeteknek csak fekete kontúrjuk látszott, magasabb csúcsaik felhőpaplan alá rejtőztek. Az egész olyan volt, mint egy soha véget nem érő alkonyat.

norvegia 03 04

Utolsó éjféli napom Bodø mellől

- Ki eszik itt jégkrémet? – morfondíroztam magamban. A többiek már a bolt kellemes melegében vásároltak, én voltam az ügyletes didergő. Nem mintha nagy esélye lett volna, hogy lába kél a járgányainknak, de Bodø mégiscsak város, nem árt a biztonság. Előttem méretes, „Diplom Is” felirattal díszített hűtőkamion foglalta el a parkolót, s vezetője raklapszám emelte ki belőle a fagyasztott finomságokat. Elsőre nem is gondolnánk, de tényleg nagy jégkrémfogyasztók a skandinávok. Ezt a későbbiekben nem egyszer tapasztalhattuk.

Lakshol, Rago Nemzeti Park 2015. július 8.

A sarkkörön túli szakasz utolsó felvonásaként egy 87 kilométeres oda-vissza útra invitáltam a csapatot, melynek célja a Skandináv-hegység peremén található Rago Nemzeti Park volt. 56 kilométert keletre haladtunk a grandiózus méretű Saltfjord mentén, majd azt elhagyván már szinte a lábunk előtt emelkedtek a Norvégiát Svédországtól elválasztó hegységrendszer havas vonulatai. Kellemetlen hűvösben, s szitáló esőben értük el az ivóvíz tisztaságú, s nagyon gyors folyású Laksaga-folyó völgyét, s egy kis esőbeálló mellett táboroztunk le. Krisztiánék sátra már itt állt. A srácok az utóbbi időben teljesen önállósították magukat, habár egy útvonalon mozogtunk, két napja szinte semmit sem tudtunk róluk. A szigetekről egy korábbi komppal visszajöttek, s a fauskei szupermarket parkolójában értük utol őket, ám innen is gyorsan elszeleltek előttünk.

– Lesz holnap közös túra? – kérdeztem finoman, miután felépítettük sátrainkat, s megfőztük a vacsorát.

Krisztián még mindig fájlalta a lábát, Zsiga igent mondott, bár kicsit húzta a száját. Egy nagyon céltudatos és jószándékú srácot ismertem meg benne, de végig az volt az érzésem, hogy ez már rég nem Krisztián achilleséről szól, egyszerűen fél feladni a függetlenséget, jobban élvezi a független kis párosát, ahol ő irányíthat, mint egy problémásabb nagyobb csapatot, ahol idő kell a közös irányelv meghatározásához. Ez szült pár furcsa helyzetet az elmúlt napokban, például első estén, amikor később érkezőként a sátrukat az öböl túlsó felére verték fel. De volt, hogy napokig nem találkoztunk egymással. Mindezt megpróbáltuk felnőttek módjára kezelni, nem volt belőle veszekedés, egymásra mutogatás, csak egyszerűen furcsa volt számomra a szituáció, de nem azért mert megszoktam, hogy én irányítok, inkább a folyamatosan két részre szakadt csapat miatt.

Miután sikeresen megállapodtunk a reggeli indulás pontos idejében, lementem mosni egyet a folyópartra. Teljesen kihalt volt a völgy. Néhány lakóautós a pár kilométerrel alattunk található kempingben telepedett le, ide már csak néhány horgász jött fel, akik speciális vízálló ruhában ácsorogtak a jéghideg folyóban, s lazacot remélve legyeztek.

Nekem is komoly lelki tusára volt szükségem, hogy belemásszak a jéghidegen hömpölygő vízbe a hűvös estén, ugyanis már a mosástól lefagytak kezeim. Az eső pedig folyamatosan szitált, így nem is remélhettem, hogy hamarosan megszáradnak a gönceim. De muszáj volt mosnom, ruhatáram színvonala minden kritikát alulmúlt. Hiába a napi tisztálkodás, egész nap rajtunk büdösödő gönceink már egy hajléktalan szagát árasztották magukból.

Lakshol, Rago Nemzeti Park 2015. július 9.

Másnap reggelre valamelyest javult az idő, így reggel 8 órakor Tomival, Boldival és Zsigával négyesben nekivágtunk az ősvadon-jellegű park útjainak. Túránk első szakasza sűrű erdőben vezetett, ösvényünk követte a folyó vad kanyarulatait, zúgóit. Tempónk most is rettentően lassú volt, a hepehupás, néhol teljesen átázott, máshol zuzmóval, vagy mély sárral borított szűk ösvényen. Útjelzést hiába kerestünk, csupán a folyó irányára, s fekete-fehérben nyomtatott egyszerű térképünkre hagyatkozhattunk. Az első izgalmak az ötödik kilométer után kezdődtek, ahol az út elhagyta a kígyóként kanyargó Laksagát, s egy vízesés mellett kaptatott fel a sziklára. Hamar elveszítettük utunkat, meredek vadcsapásokon, s hatalmas sziklatömbök között próbáltunk felkapaszkodni. Rendesen megszenvedtünk, mire felmásztunk az első magaslatra.

Innen először egy mély, mocsaras fennsík következett, ahol pallók segítettek a haladásban, majd egy meredek hegyen oldalaztunk, s több kisebb-nagyobb patakon is át kellett kelni. Körülbelül két és fél óra múlva érkeztünk meg a Storskogvass menedékházhoz. Itt tartottuk az első pihenőnket. Negyed óra ücsörgés elég volt hozzá, hogy eléggé fázzunk ahhoz, hogy tovább induljunk. Átkeltünk egy imbolygó függőhídon a folyó túlsó partjára, majd meredeken kapaszkodtunk fel egy hosszú sziklagerincre. Itt-ott még találkoztunk néhány halvány jelzéssel, ám a kopott pirosas foltoknak pontosan olyan színük volt, mint a sziklákon nagyszámban tenyésző jellegzetes zuzmónak, így hamarosan teljesen elveszítettük az utunkat. Ötszáz méteres magasság körül már teljesen elfogytak a fenyvesek, hatalmas sziklás fennsíkokon barangoltunk, s a tavak, valamint a folyó helyzete alapján próbáltuk beazonosítani pozíciónkat. Nem volt könnyű dolgunk. Bár járhatóság szempontjából nem volt érzékelhetően nagy különbség, mióta letértünk az ösvényről, azért nagyobb biztonságban éreztük magukat a jelzett úton.

norvegia 03 05

Gyalogtúra a Rago Nemzeti Parkban

Megdöbbentő méretű és elsőre felfoghatatlan dimenziók bontakoztak ki előttünk. Alattunk a völgyben kanyargott a Laksaga-folyó, melyet háborítatlan ősfenyves vett körül, mi pedig már egy kietlen sziklavilágban kerestük a helyes utat. Több tíz méter hosszú tagolatlan csiszolt felületeken bolyongtunk, melyeket hatalmas letörések, repedések választottak el egymástól. Nagyon megörültünk, mikor tőlünk öt-hatszáz méterre két apró emberi alakot véltünk felfedezni. Rögtön el is indultunk feléjük, kikerültünk néhány meredek szakadékot, s már látni véltük az út helyes irányát. Ám túránk ezen a pontján egy nagy kiterjedésű tórendszer állta utunkat. Három nagy vízfelület szorult meg a széles völgyben, közöttük egy robajló patak létesített kapcsolatot. Kerestük a függőhidat, ám nem volt itt semmi.

– Valahogy át kell jutnunk a túlpartra, különben mehetünk vissza ahonnan jöttünk – állapítottuk meg, ám a folyón sehol sem találtunk biztonságos átkelési lehetőséget.

Nagyon úgy festett, hogy két lehetőség akad, ha nem akarjuk újra megtenni a mögöttünk lévő több, mint 15 km-es útszakaszt. Vagy beáldozzuk a már amúgy is átázott cipőinket, s átgázolunk a jeges folyón, vagy pedig nyakunkba kötjük, s mezítláb próbálkozunk. Viszont a csúszós sziklák és a folyó sodrásának ereje azzal a komoly veszéllyel fenyegetett, hogy kikapja alólunk a lábainkat, s nyakig vizesek leszünk.

Ekkor érkezett meg a korábban kiszemelt idősödő pár. Hátukon masszív hátizsák sejtette, hogy nem egynapos túrázók, már egy ideje járják a vadont. A férfi egy combig érő vastag, vízálló anyagból készült csizmaszerű ruhadarabot kotort elő táskájából, s azon a részen, ahol a sebes patak kiszakad a tóból lassan átbandukolt a túlpartra. A nő hasonló felszerelésben, megfontoltan követte. Nekünk azonban hiányzott ez a luxus. Továbbra is vadászkutya-módjára rohangáltunk parton, s kerestük az alkalmas helyet az átkelésre. Ekkor megjelent a férfi a sziklák között.

– Átdobjam – kérdezte tekintetével, kezében tartva a kincset érő felszerelést.

– Igen, az szuper lenne – bólogattunk hevesen.

Jött is a két csizma, ott landolt mellettünk a sziklákon. Én voltam az a szerencsés, aki először felpróbálhatta. Óvatosan indultam neki, s ahogy mélyült a víz, úgy egyre jobban küzdöttem a csúszós sziklán a sodrással. Jótevőinknek akadtak túrabotjaik, nekünk enélkül kellett megismételnünk a mutatványt. Tudtam, ha elhibázok egy lépést, abból komoly fürdés lesz, így erősen koncentráltam, s átjutottam. Megkönnyebbülve dobtam vissza a csizmákat a többieknek. Mindenkinek sikerült a mutatvány. Itt még fel sem fogtuk valójában, mekkora szerencsénk volt. Egyrészt, hogy észrevettük őket, s megtaláltuk a helyes utat, másrészt pedig, hogy pont a legkritikusabb részen kaptunk külső segítséget. Nélkülük nem tudom, hogy alakult volna a túránk sorsa.

norvegia 03 06

Zsiga félúton. Én nem csúsznék meg a helyében!

Innen már egyértelmű volt az út. Felkaptattunk egy gleccser csiszolta hegyhátra, majd leereszkedtünk az út leglátványosabb helyszínéhez, ahol a több mint 100 méter magas Litlverivass-vízesés kilép a park legnagyobb tavából. A bővizű zuhatag felett egy ingatag függőhíd vezet át, alattunk ott dübörgött a tó jeges vize, mely a sima domboldalon szétterülve csúszott le a folyóvölgybe. A kopár hegyoldalban pedig felfedeztük Dia piros kabátját. Krisztiánnal ők is felkerekedtek, s lábfájásuk ellenére megjárták ezt az öt kilométeres szakaszt. Lefelé bandukolva az eddigi szitálós esők után komor felhők lepték el a völgyet, s rázendített a már megszokott nagy intenzitású norvég eső. Ennek ellenére vidáman hallgattuk Krisztián történetét, miszerint Diát felfelé megkergette egy vérfürj, akinek túl közel merészkedett a fészkéhez. Huszonöt kilométert megtéve csenevész nyírfák között, majd sűrű fenyőerdőben értük el táborunkat. Szerencsére valaki még korábban ottfelejtett egy egész flakon grillbegyújtó folyadékot, így az estét a tábortűz mellett melegedve töltöttük.

norvegia 03 07

Túránk legszebb részén

Bodø International Airport 2015. július 10.

A nyirkos, hűvös „márciusi idő” után szinte megváltás volt begurulni a reptér kicsiny várócsarnokába. Aki már látott néhány repteret, az nagyon meg fog lepődni, hiszen nálunk egy nagyobbacska buszállomás is messze veri az itteni légikikötőt, de ettől még az általános szabály itt is igaz: lehetsz a forró Marrakechben, az esős Glasgowban, vagy akár itt, a sarkkörön túli Bodøben, a reptéren mindig és mindenhol ugyanannyi a hőmérséklet!

Be is fészkeltük magunkat a szűkös csarnok egyik szegletébe, s megkezdődött a hosszú várakozás. Krisztiánék – számunkra érthetetlen módon – már tegnap este elhagyták a nemzeti parkot, de ezzel csak azt érték el, hogy már délelőtt megérkeztek ide, így potom 18 órájuk maradt a gép reggeli indulásáig. Mi a rossz időn kívül csak Gergő érkezése miatt futottunk be koradélután. Ma ugyanis nagyot változik a csapat összetétele: Dia, Boldi, Krisztián és Zsiga befejezi a túrát, s holnap reggel 7-kor szárnyra kel a mesés és forró dél felé, én pedig maradok Tomival a következő szakaszokra, s hozzánk csatlakozik tanítványom, Rucska Gergő, aki a következő 7 napban lesz társunk, s egészen Trondheimig teker majd velünk.

Új társunk elég zilált állapotban és bicikli nélkül szállt le közénk. Apró, már-már minimalista csomagját kiköpte a futószalag, de a bringa csak nem akart előkerülni. Sokat próbált csapatunk elég furcsa szemeket meresztett a még egy Balaton-kerülő túrához mérten is kevés felszerelésre, s mikor napfényre került annak tartalma, akkor tört ám ki az igazi nevetés! Gergő ugyanis egy alig kétezer forintos, s leírása szerint 14 fokig terjedő komfortfokozatú hálózsákkal, s egy az autókon napellenzőként használt „derékalj”-jal kívánt nekivágni a sarkkörön túli Norvégiának! Ha nem ismerném személyesen a földrajz tanárnőjét, komoly vádakkal illetném újdonsült társunk helyismeretével kapcsolatban.

– Így lesz igazán izgalmas ez a túra – öntöttem belé lelket, miközben a többieknek már a könnyük is kicsordult a sok-sok poéntól. De Gergő lelkesedését nem lehetett ilyen könnyen elvenni. Mondjuk még nem is hagyta el a reptér kellemesen meleg várócsarnokát!

– Gratulálok életed első túlélőtúrájához – nyújtotta kezét Zsiga, mielőtt elindult Gergő a városba, hogy megvegye élete legdrágább cukor nélküli kóláját.

norvegia 03 08

Boldi és Dia hazaútra készen

A délután a szokásos mederben folydogált, vártuk, hogy valamelyik oslo-i géppel megjöjjön a hiányzó bringa, egy-egy órára kiugrottunk az alig egy kilométerre lévő belvárosba, s Diával sétálgattunk egy kicsit a kikötőben is, majd összepakoltuk a bringákat és felkészítettük a holnapi hazaútra. Mivel Gergő kerékpárja még este nyolc órakor sem volt a sarkkörön túl, aggodalmaink egyre komolyabbá váltak. Sajnos a reptéri dolgozók sem bíztattak minket túl jó hírekkel, s a sanyarú személyes tapasztalataink a főváros repteréről folyamatosan romlottak. Kínunkban úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, a bringát – ha megérkezik – visszafordíttatjuk Budapest irányába, s Gergő kölcsöngéppel vág neki az egyhetes útnak. A reptéri személyzet javára legyen mondva, hogy az egyik srác a saját, vadiúj bringáját is felajánlotta az útra, mégis Zsiga gépén hagyta el „túlélőnk” a biztonságot nyújtó menedékét, s indult el élete talán legőrültebb útjára.