alpokkommando02 00

Beérve a településre egy szép régi kinézetű templom előtti téren megálltunk nézelődni.

1. nap ( 2016. 07.16. vasárnap, 74km, 1435m szint)

A sok intermezzo után már 10:51-kor kezdetét is vette a 2016. évi Alpok –túra, illetve az Alpok kommandó. Az első napra rendelt szent útiterv szerint, Landquart-ból kelet felé kell mennünk a – a sziporkázóan ötletes helyi névadási szokásokat meg nem hazudtoló – Landquart folyó mellett, egészen a Wolgang-pass-ig (1.631 m), majd utána Davos a következő jelentősebb település. Innen, jutunk, ameddig jutunk, valahol Tiefencastel ( 850) előtt kellene megpihennünk éjszakára, hogy a következő napon az Albula-pass-t (2.315 m) be tudjuk venni, de ne siessük el a dolgot, az egy másik mese, illetve ennek a mesének a következő fejezete lesz, ha lesz.

A túra tiszta időben, szikrázó napsütéssel indult, ahogy reméltük és pár 100 m megtétele után átkeltünk a Landquart folyón a vasútállomásnál, (ahol autóval már jártunk, de nem találtunk legális parkolót) és folytattuk az utunkat a bal parton folyásiránnyal szemben. Egyébként a várossal egyező nevű folyékony halmazállapotú dolog innen nem messze ömlik a még bébiként jelentkező Rajnába. Az indulást követő három percben összefutottunk vagy 20 bringással, - igaz vasárnap volt és hibátlan időjárás - ami előre vetítette a svájciak kerékpár kultuszát.

A városka rám nem tett pozitív benyomást, csupa négyszögletes modern iroda, vagy ipari épület, sehol a Svájcról élő emlék, ami régi faházakat idéz fel. Szerencsére hamar túljutottunk rajta és egy biliárd asztal simaságú „régi” úton hajtottunk, közvetlenül a főút mellett. Egy idő után kinyílt a völgy, és üde zöld kaszálót láttunk minden felé, majd előttünk a Malans szurdok körvonalazódott, itt törte át az útjában álló hegyet a Landquart folyó.

alpokkommando02 01

Még mielőtt elértük volna a – távolról impozánsnak látszó – szurdokot, Cobranco bringás órája hazudni kezdett (három napot késett hirtelen), csütörtököt mondott, pedig már 12 órája vasárnap volt. Ennek örömére megálltunk és elemcserékkel próbáltuk kiengesztelni a bringaórák védőszentjét, szent VDO-t. A bemutatott áldozat (2db CR2032) valószínűleg megfelelő volt és meghatotta az égben lakót, mert a csütörtök a múlt ködébe hanyatlott, így tovább indulhattunk. A szurdok közelről is látványos, és hangos volt.

alpokkommando02 02

A világoskék folyó, a mederben megbúvó öles köveken fehéren habzó formában tudott csak tovahaladni és hangos morgolódással adta jelét nemtetszésének, mely visszapattanva a függőleges sziklafalról óriási hangzavart okozott. Szerencsére a „schlucht”-ban, a folyón és a bringaúttá avanzsált régi úton kívül semmi nem fért el, emiatt az autókat alagútba kényszerítették, amiért nem tudtunk haragudni a tervezőre.

A kanyonból kijutva kicsit bonyolódott a forgalmi helyzet, nehéz volt eltalálni a szükséges bringautat, legalábbis nekem nem sikerült mindig. Volt egy kis csiki-csuki, többször oldalt váltottunk, a folyó csak kapkodta a fejét, hogy nyomon tudja követni, mikor melyik partján is megyünk. Mikor nagy nehezen eltaláltuk, merre is akarunk menni, akkor Cobranco kijelentette: „Most pedig felmegyünk a domboldalban terpeszkedő településre Grüsch-be.”

Elég hülyén nézhettem és talán meg is kérdeztem, hogy mi lehet ennek az elhatározásnak az oka (na, jó nem pont ezekkel a szavakkal fejeztem ki értetlenségemet), mikor nekünk a völgy, hossz és nem a keresztirányú tengelyének irányába kellene menni.

alpokkommando02 03

Mikor megmondta az okot, rögtön megértettem (pedig nem, még ma sem értem). Grüsch közeli történelmében talált olyan, érdekes momentumot, amit érdemesnek tartott arra, hogy bekerüljön a „műsorba”. Azt látta egy - valamikor Krisztus után 1970 körül készült – a világ vasúti közlekedését bemutató műsorban, hogy itt Grüsch-ben egy mozdony hirtelen szomjas lett 1954-ben – és mivel itt már akkor is minden irány villamosított volt, emiatt nem volt a vonalon a gőzmozdonyok itatására szolgáló kút -, szegény mozdony kénytelen volt a kocsmába bemenni innivalóért. A film állítja, hogy a svájciak annyira megsajnálták az elszomjazott teremtményt, hogy nem hozták ki a csapszékből, hanem jól körbeépítették, hadd igyon, amikor akar.

Hát, mi ezt a szerencsétlent mentünk megnézni, bár hosszas bolyongás után sem leltük a nyomát. Ez még csak a kisebb bajnak tűnt, de amikor a település szinte összes lakóját megkérdezte Cobranco és azok úgy néztek ránk, mint Pataki Attila az UFO-kra, de semmit nem tudtak az állítólagos szomjas mozdonyról, akkor éreztem, ez egy másik tér-idő fodrozódásban történhetett, erről viszont „egy követ” – Einstein - kellene megkérdezni, mert ehhez Ő értett a legjobban, bár ez relatív.

Cobranco-t azonban nem lehetett megtéveszteni, még tettünk egy jó nagy kört, hátha mi megtaláljuk, de végül, - hogy stílszerű legyek – vakvágányra futottunk, bár ott is jól szétnéztünk semmi, azaz, hogy nem semmi, hanem szinte valami. Igaz, nem mozdony ügyben, hanem Kofola ügyben. Történt ugyanis, hogy Cobranco a szlovákoktól hozott Kofolát a csomag tetejére tette, és egy „mozdonyügyben” megkérdezett helyi lakó hirtelen visszakérdezett: vajon Szlovákiából jöttünk-e? Néztünk hülyén, mint az elmúlt fél órában az eddig megkérdezettek, de a lakó elárulta, azért ismeri a Kofolát, mert a felesége szlovák. Sajnos a kommandó nem tudta hozni az elvárt eredményt, de az idő szűkössége miatt nem mentünk be a tartományi levéltárba kideríteni az igazságot, hanem sietve továbbálltunk, így ez a szál elvarratlan maradt.

Zárásként jön a poén,Cobranco itthon megtalálta a fotót a kocsmában dorbézoló mozdonyról,a filmben meg is tekinthető.

Az idő fél egyhez közeledett, de nekem ehhez óra sem kellett, mert a gyomrom jelezni kezdett, hogy záros határidőn belül le fogok esni a nyeregből, ha nem reggelizünk hirtelen. Mivel Cobranco még nem volt éhes, így haladtunk tovább. Én az este hatos indulás óta megettem 6 db zsemléből készült - szalámival sajttal bélelt – szendvicset, megittam hozzá kb. két liter „lónyálat”, elfogyott még némi sütemény és csoki is, ezalatt Cobranco megivott 2 deci levet és Ő nem volt éhes, halottam ,de nem értettem.

Az első kordulás után még 1 órát haladtunk, hol kitáguló, majd összeszűkülő völgyeken, hol aszfaltos, hol murvás bringa utakon, de a táj lebilincselően szép, a szemnek és az agynak felért egy tudatmódosító szerrel, annak mellékhatásai nélkül. Illetve nem, mert a mellékhatás az, hogy azóta is várom, mikor láthatom újra azokat, vagy más csodás tájakat. Végül Küblisben érezte azt Cobranco, hogy a reggelinek eljött az ideje (13:20).

alpokkommando02 04

Éppen egy vízerőművel szemben vertünk tanyát a bringaút mellé telepített padon, hogy elköltsük az otthonról hozott elemózsia egy kis részét. Be kell valljam, megtévesztettem Cobrancot, mert én nem reggeliztem. Inkább az ebéd mellett döntöttem,/de ezt azóta is titkolom előtte/ mert ilyenkor nekem már késői a reggeli. Néhány szóban megemlékeznék az előbb említett erőműről: 1919-1922 között épült, a víz esésmagassága 355 m, a vasút ellátására építették.

A helyszínen találgattuk honnan, milyen magasról jöhet a víz, itthon megnéztem az Earth képein és tényleg az előre gondoltak szerint egy magasan, az erőmű feletti tóból jön a víz a turbinákra. A reggeli-ebéd után elindulva a murvás úton olyan látvány tárult elénk, hogy megrökönyödtünk.

Az út hirtelen célba vette a Nagy-Medve csillagkép „α Ursae Maioris” csillagát, népies nevén „Dubhe”. Ez a csillag a göncölszekér hátsó felső csillaga, na, oda mutatott az utunk. A poént lelőve, be kell vallani nem tudtuk kitekerni, amiről nem az éppen befejezett étkezés, nem a csomaggal súlyosbított bringa, nem a kialvatlanság miatt lekonyult erőnlét tehet, nem. Hanem ezek összessége, ötvözve a meredekséggel, volt az oka. Utólag visszanéztem a GPS adatait és azt láttam, hogy először beütött egy 23%-os (aminek volt 40%-os részhalmaza), majd egy jóval hosszabb közel 20%-os laza murvás emelkedő, amin még a tolás is nehezen ment, mert a lábak hiába erősek, ha a talaj gyenge és minduntalan ki akart szökni a cipő alól.

alpokkommando02 05

De volt pozitív oldala is a dolognak, hiszen itt tettem szert a tolófájások pszichikumra gyakorolt hatásának megismerésére. Erről a részről videó sem készült, értelemszerűen. Mikor felértünk Saas im Prettigau-nál 985 m-re, akkor szelídült meg a meredekség beszélhető szintre.

A kerékpárút, ameddig tehette a folyó mellett haladt, de egyszer fel kellett mennie a főúthoz, bár így utólag találtam a térképen olyan bringa utat, ami lent ment a folyónál, csak egyszer ment fel meredeken, ott ahol mi is, de utána visszatért folyószintre, mi meg inkább az aszfaltot választottuk. Ami így utólag nem biztos, hogy tökéletes volt, mert igaz ugyan, hogy eleinte autómentesnek tűnt, de később kiderült, csak azért, mert főút forgalma velünk párhuzamosan a hegyben halad. Mielőtt kijöttek az autók az alagútból, - az autópálya egy rövid szakaszon a főútra kényszerült, mielőtt a tőlünk jobbra elhelyezkedő hegyben eltűnt.

alpokkommando02 06

Akkor minket letereltek egy aszfaltos kis keskeny útra, ami eleinte a vasút mellett haladt, majd egy hirtelen bal kanyarral (17%) elindult felfelé, szerencsére nem túl hosszan, így ki tudtam tekerni, de Cobranco nem, mert neki már az előző brutál emelkedő annyira megpörgette a szívét, hogy ennél az újabb max. erőt igénylő résznél már majdnem kiugrott. Meg is kellett állni le kellett feküdnie a szép sima hegyoldalra, hogy a természetellenesen magas pulzusa megnyugodjon és az ereje is visszatérjen.

Nekem, ott megfordult a fejemben, hogy jobb lenne visszamenni az autóhoz és onnan egészen hazáig, nehogy valami komolyabb baj legyen, mert ránézésre sem nézett ki jól. Saját bevallása szerint már volt ilyen jelenség többször is, főleg akkor, ha túlterhelte magát. Valószínűleg a kialvatlanság és a túlzott meredekség szorzata okozta a bajt, én teljesen meg voltam ijedve, mit csinálok, ha esetleg súlyosbodnak a tünetek. Beugrott a tavalyi túránk, felrémlett a tüdőgyuszi emléke,és már megint Svájcban vagyunk. Amíg a kényszer pihenőt tartottuk, Cobranco pár perc után már a kamera után nyúlt és néhány snitt után közölte, menjünk tovább, - így bár eleinte vitatkoztam vele,- végül tovább indultunk a kb. 1,5 km-re elhelyezkedő Klosters felé.

alpokkommando02 00

Beérve a településre egy szép régi kinézetű templom előtti téren megálltunk nézelődni, pihenni és vizet vételezni egy épített csurgónál. Utólag a videót megnézve nem biztos, hogy ivóvíz volt, sokkal inkább egy szökőkútnak néz ki, még látszik is, hogy a tervező próbálta megnehezíteni a víz vételezését, de rajtunk nem fogott ki, csak sikerült a kulacsokat megtölteni. Szerencsére ennek ellenére jó lehetett a víz (lehet, hogy szentelt volt?), legalábbis semmi negatív hatást nem tapasztaltunk, bár amennyire szar-szag lengi be a svájci legelőket nem biztos, hogy bármelyikünk észlelte volna, ha a másik barna csíkot húz maga után.

Klostersnél a völgy látványosan kiszélesedett, és kelet felé fordult, amerről a Landquart lecsörgedezett a völgybe, nekünk viszont nem arra volt dolgunk, hanem Davos felé, az Usser Zugwald hegy keleti oldalában kapaszkodva. Az út két visszafordítóval haladt meredeken felfelé 8-10 % meredekséggel, a melegben nem győztük magunkba tölteni az előbb emlegetett vizet.

alpokkommando02 07

Cobranconak újabb problémája akadt, amit már becézett kínjában, ez pedig a „göre”. A göre, nem becézett fajtája simán csak görcs, ami nem jön túl jól semmikor, de egy meredek emelkedőn súllyal terhelt bringával kimondottan szörnyű. Ráadásul a brutális forgalom nem tette lehetővé a bárhol történő megállást. A bal combizom belső oldalán gondolták úgy az izmok, hogy ők bizony összehúzódva maradnak. Én erről ekkor még semmit nem tudtam, mert elől voltam, egyszer csak látom a tükörbe, hogy nem látom Cobrancot, és egy megfelelő helyen megálltam. Miután megjelent, kitárgyaltuk a dolgot és rövid pihenő után újra nyeregbe pattantunk. Nem túl nagy távolság megtétele után újabb göre, most a jobb comb belső oldalán, szerencsére volt Cobranconál kalcium, magnézium pezsgőtabletta, amikből ivott is egyet-egyet.

alpokkommando02 08

Úgy mellékesen jegyzem meg,hogy elértük a völgy egyetlen tavát/Schwartzer-see/,ha a Davosit nem számolom.

Az újabb elindulás után kisvártatva újabb göre, most a változatosság kedvéért combhajlító izomban, pedig már csak néhányszor tíz méter szint hiányzott ahhoz, hogy a Wolfgang-pass-t elérjük.

alpokkommando02 09

Akkor azt gondoltuk, hogy csak azt kellene elérni, hiszen onnan már csak gurulunk Tiefencastel-ig. A hágót további „események” nélkül értük el, bár erről sem tábla, sem egyéb figyelem felhívó eszköz nem tájékoztatott, csak abból következtettük ki, hogy felértünk rá, amikor az út, – ahogyan egy jól nevelt hágó másik oldalán kell, – el kezdett lejteni. Alig gurultunk szintben 20-30 m-t, máris feltűnt a Davosersee, vagyis a Davosi-tó, ahol egy rövid időre megálltunk, szétnéztünk, de az idő öregedése miatt haladtunk is tovább, a híres településre, mely egy átlagos rádióhallgató számára leginkább a politikai hírekből lehet ismerős, mert itt rendezik meg évről-évre a Világ Gazdasági Fórumot, a világ legbefolyásosabb vezetőinek találkozóját.

Maga a város nem túl nagy, hiszen csak kb. 10.000 lakosa van, de a magaslati fekvése miatt gyógy és turista centrum is, emiatt rengeteg szálloda található itt (a wikipédia szerint a 3 csillagos szállodák átlagára 58.275 Ft/fő/éjszaka, lefelé kerekítve). A városka kb. 4 km hosszú, impozáns, tekintélyt sugárzó épületek szegélyezik a rajta áthaladó főutcát, mi ezt a csekély távolságot fél óra alatt tettük meg, mert minduntalan megálltunk nézelődni és hallgatózni. Bár a fülünkig eljutó szófoszlányokból sok esetben nem értettünk semmit, csak azt tudtuk megállapítani, hogy ez bizony valamilyen arab beszéd. Ezen el is szomorodtunk és tovább indultunk, hisz Cobranco még egy nagy attrakciót tervezett erre a napra, pedig már majd’ 19 órára járt az idő.

A völgy, amin gurultunk lefelé észak-kelet, dél-nyugat irányú volt, a jobb oldalon magas, közeli hegyekkel, emiatt ebben az időszakban,a napnak már nem sok esélye volt, ez meg is látszott a képzeletbeli hőmérő higanyszálán, ami jól összehúzta magát, én pedig, ahogy erre gondoltam, vacogni kezdtem, majd megállás után öltözni.

alpokkommando02 10

Visszatérve az attrakcióra, Cobranco talált egy alternatív útvonalat a főúttal párhuzamosan, ami egy régi út, a egy kanyonban vezet, már csak az volt a kérdés, vajon megtaláljuk-e, vagy elsuhanunk mellette a kezdődő szürkületben. Gurultunk a völgyön lefelé és néztük, vajon hol lehet balra letérni az útról, hogy mi a kanyonba menjünk be, a főút pedig az alagútba. Végül szerencsésen megtaláltuk a helyet, ahol egy éppen érkező buszra várakozóktól Cobranco megtudta az áhított információt.

Mielőtt elértük ezt a helyet, az úttól jobbra egy tavat hagytunk el (Ardüsch nevű település volt fenn a domboldalon), aztán két rövidebb alagúton gurultunk át, amikor kiderült, hogy most a hátsó villogóm maradt otthon. Végül a második alagút után kb. 1.333 m-rel kellett balra, az újabb alagút előtt letérnünk, a sorompóval védett murvás útra. A kerékpáron kívül minden járműre vonatkozott egy-egy tiltótábla, meg horgászni sem volt szabad, de ez nekünk nem volt különösebb érvágás és hirtelen bementünk az ismeretlen területre.

Voltunk már ilyen kevéssé ismert szurdokban, kanyonban, pl. Olaszországban, a Piave kanyonjában, vagy Franciaországban, a Cians szurdokban és azok maradandó élményt nyújtottak, most is erre készültünk. Ezek az érdekes és javarészt elfeledett utak úgy „keletkeztek”, hogy régen használták őket, de a megnövekedett forgalom miatt építettek egy alagutat a kiváltásukra. Itt is ez volt a helyzet, a hegyben közel 3 km hosszú alagút tette az autósok életét könnyebbé és élmény mentesebbé, a kikerülése pedig a miénket fantasztikussá. Az út ugyan murvás, köves volt, de még a mi bringáinkkal is simán járható, bár a féket húzni kellett a 6-7% lejtés miatt. A szurdok aljában folyt a Landwasser nevű folyó, ami a Davosi-tóból ered és a róla elnevezett völgyön végig kísért minket.

alpokkommando02 11

A kanyon falai igen meredeken törtek az ég felé és hátborzongató érzést nyújtott a látvány, egyrészt az égbe törő sziklafalak, melyek felettünk magasodtak, másrészt a az alattunk húzódó mély schluht. Sajnos már kezdett estébe hajlani az idő, hiszen 19:15-kor érkeztünk a bejárathoz, közben sokszor megálltunk csodálni a természet által alakított sokféleségen, az ember által épített úton, alagúton, hidakon.

A hegy belsejéhez olyan természetességgel tartozik hozzá a vonat Svájcban, mint amilyen természetes számunkra, hogy a barack belsejében mag van. A vasúti infrastruktúra meglétéről nem csak az internetről bírtunk tudomással, hanem saját szemünkkel láttuk a viaduktokat, alagutakat.

alpokkommando02 12

Mindenkit arra bíztatok nézze meg saját szemével, mert nagy élmény. A meseszerű szurdokból/neve: Zugenschlucht/

Valamivel 20:00 után jöttünk ki, ekkor szembesültünk azzal, hogy a felettünk vezető út éppen itt jött ki a hegyből a 3 km szakasz után, de nem nagyon láttuk, vajon hogyan fogunk mi oda feljutni. Végül kiderült, mászással, egy „S” kanyart leírva, - vagy letekerve, vagy feltekerve, a csuda sem tudja már, de - elértük a főutat 1.280 m magasságban.

Ekkor azt gondoltuk, hogy Tiefencastel-ig (850 m) nem is kell lemennünk, elegendő 1.000 m-es szintig ereszkednünk, mert a következő napon kb. ebből a magasságból indul a hágóút az Albula-pass-ra (2.315 m). Utóbb kiderült, hogy orbitálisat tévedtünk, na, nem abban, hogy nem kell elmenni Tiefencastel-ig, hanem abban, hogy egy folyó völgyön lefelé, az út is lefelé kell vezessen. Közben már aktívan kerestük az éjszaki szállásunknak helyet adó terepet, de nem volt igazán semmi. Visszatérve a tévedésünkre, azt hittük, hogy 1.280 m magasan bekapcsolódva a főútba, legurulgatunk kb. 300 m-t, és csak lesz hely a sátornak. Ezzel szemben 160 m meredek emelkedőt kellett még leküzdenünk, az út tervezőjének nevét nem pozitív kontextusba helyezve, - amiért most kérek elnézést, - de nem erre készültünk lélekben, hanem arra, hogy nem sok idő múlva végre lehet aludni, az előző éjszakai 2 órát megtoldva. Végül az 1.437 m magas - köztes - hágó meghágása előtt, még Wiesen-ben sikerült vizet vételezni, az eltervezett leves főzéshez, mert olyan csípős lett az idő, hogy ezt a tevékenységet kihagyhatatlannak ítéltük.

Hosszas kinlódás után megcsíptük a hágót,Cobrancot saját bevallása szerint csak az ideg hajtotta fel,némiképp lenyugodott,mikor kitárult a kilátás a Zugenschluchtra felülről.

A hágócskáról lefelé gurulva pompás panoráma nyílt a következő napi hegycsoport csúcsaira, amit a lemenő nap vöröses fénye igazán látványossá tett. A nap végén Alvaneu (Alvagni) település előtt kb. 1.230 m magasságban egy sűrű facsoport mögötti kaszálót szúrt ki Cobranco 21:10 körül, ami alkalmasnak bizonyult sátorhelynek, így itt töltöttük az éjszakát, de előtte a levest természetesen elkészítettük, sőt én utána még lenyomtam fél liter teát is a rántott húsos, kenyeres, paradicsomos fő fogás után, némi süteménnyel, a vak sötétben, hogy megérjem a reggelt. Nem volt szükség, ringatásra, hirtelen minden átmenet nélkül aludtunk el. Igaz ránk is fért a pihenés nemcsak az elmúlt nap fáradalmai, de a következő nap kihívási miatt is.