benelux05.02

Innen a német határig már nincs nehéz dolgunk, a szél segítségével szinte „motorozunk.

2008. július 21. – hétfő Keresztül a miniállamon

  • Reichlange – Seoul – Bridel – Luxembourg – Neudorf – Roodt – Grenenmacher – Trier - Trittenheim
  • Táv: 130,58 km

Újult erővel vágunk neki Luxemburg dombjainak, de lendületünk hamar alábbhagy, ugyanis a fővárosig (s a tegnapi nap során szintúgy) egyetlenegy boltot sem találunk. Vércukorszintünk már a béka segge alatt van, mikor harmadszor járjuk körbe a belvárost, 30 dombos kilométer a lábunkban, de „élelmiszer-szaküzletnek" se híre, se hamva. Lassan kezdjük azt hinni, hogy bizonyára az itt élő emberek levegőből képesek kinyerni a tápanyagokat, mikor megközelítjük a vasúti pályaudvar épületét. „Ha itt nem lesz bolt, akkor bizony sehol!" – gondolom magamban, s láss csodát, végre akad egy kis szupermarket. Jól be is vásárolunk, főleg Tomi, aki valójában már két napja éhkoppon van. Az mondja, hogy most a minőségre helyezi a hangsúlyt a táplálkozásban a mennyiség helyett, de komolyan elgondolkodom azon, hogy ebbe az étrendbe hogyan fér bele a félkész hamburger, melyet a csomagoláson található felirat szerint még legalább 5-6 percig kéne melegíteni a mikrosütőben. No mindegy! Tomi már csak egy ilyen gyerek! A táplálkozáshoz nem ért, nem eszi meg a vitamindús gyümölcsöt, s a 40%-nál nagyobb gyümölcstartalmú lekvárt sem, de nem is ezért szeretjük. Mondjuk vitamin-allergiát sem kap, az biztos!

A napsütés ellenére meglehetősen hűvös a reggel. S teli gyomorral már sokkal jobban tetszik a város is, mely mellesleg Európa egyik pénzügyi központja. Emellett itt székel az Európai Bíróság, s az Európai Parlament Titkárság, valamint az Európai Befektetési Bank. Ennek ellenére nyoma sincs a párizsi, vagy versailles-i pompának. Egy viszonylag nyugodt, s egyszerű, Szombathely-nagyságú kisvárosban vagyunk.

Luxembourg legszebb része a 40 m magasságban és 90 méter hosszan a Pétrusse-folyó festői völgyén átívelő pont Adolphe hídról nyíló kilátás. Mindenütt lobognak a nemzeti zászlók, melyben csupán a kék szín világossága tér el a hollandétól. Megcsodáljuk még a Notre Dame székesegyházat és hercegi palotát is. Luxemburgi bögre nélkül sem látnak otthon szívesen, így egy újabb kör az ajándékboltig, mely elég nehezen lesz meg, majd nem sokkal dél után indulunk tovább.

Elég nehéz kijutni a városból, ugyanis mindenképp az autópálya felé akarnak terelni minket, de aztán végre megvan a vele párhuzamos, s szintén nagyon jó minőségű 1-es számú főút. Ráadásul jókora hátszelet kapunk, s szinte repesztünk Németország felé. Elhaladunk a főváros repülőtere mellett, itt érjük el túránk 2000. kilométerét. Már egy ideje azon gondolkodunk, hogyan is ünnepeljük, így az elfelejtett ezres után, de semmi jó ötlet. Végtére is abban maradunk, hogy bárhol is lesz, megállunk az út szélén és járunk egy „tehéntáncot". Bimby már nagyon le van strapálva lelkileg, így persze azt hiszi, hogy ez megint egy merénylet ellene, s nem is osztozik az örömünkben, így kénytelenek vagyunk körbetáncolni. Remélem lesz majd olyan túrája, ahol a második ezrest ennél sokkal jobb hangulatban hagyja maga mögött.

benelux05.01

Innen a német határig már nincs nehéz dolgunk, a szél segítségével szinte „motorozunk", ráadásul az út is folyamatosan lejt a Mosel-folyó völgyébe. Wasserbillig után lépjük át a német határt, melyet a Sûre-folyó jelképez a két ország között. Hídján hatalmas felirat a júniusi foci EB döntőjére emlékezteti – bár ne emlékeztetné – az ittenieket: „España – Germany 1:0". Bimby – szokásához híven – kér egy fotót a határt jelző táblával, bár szerintem jobban tenné, ha nem kérne, mert amilyen feje mostanában a képeken van, azt nem kéne hazavinni emlékbe.

A németeknél már a Mosel Radweg-en folytatjuk utunkat, mely, mint később megtudjuk, egy elég toldozott-foltozott útvonal, fel sem veheti a versenyt például a Donauradweg-gel, melyen már volt szerencsém tekerni. Délután 3-kor ebédelünk Trierben. A múlt megint kísért, kaja közben megered az eső, így kénytelen vagyunk behúzódni az árkádok alá. Trier Németország egyik legrégiebbi városa, mely elsősorban római kori műemlékeiről híres. A sétálóutca olyan tipp-topp, ahogy a német városokban lenni szokott, s az eső ellenére elég forgalmas is. A végén ott magaslik a Porta Nigra, a fekete kapu, mely már a rómaiak munkáját dicséri. Látjuk még a kőből épített, a Moselen átívelő római hidat, majd egy forgalmas úton elhagyjuk a várost.

A Mosel Radweg innentől teljes csőd: vagy nagyon rossz minőségű, vagy pedig olyan kitérőket tesz, hogy legalább 20%-kal megnöveli tervezett útvonalunkat. Valahogy kivergődünk a városból és átkerülünk a folyó túlpartjára. Innen úgy döntünk, hogy befejeztük a bolyongást, inkább kitesszük magunkat a főút forgalmának.

A Mosel-völgye innen mutatja leginkább borvidéki jellegét, hisz a környező hegyeken szőlőkordonok ameddig szem ellát, a falvakban pedig mindenütt a helyi borokat kínálják. Az eső meg csak folyamatosan szemerkél, nehogy a végén még azt higgyük, hogy tud jó idő is lenni. Ráadásul elég hideg van. Csak Tomi miatt kell megállnunk, ugyanis tegnap végre hajlandó volt bevenni Bimby gyomorfertőtlenítő tablettáját, ettől persze olyan hígfosást kapott, hogy csak na. Egész estig nyomjuk a kilométereket a kanyargós völgyben, s ahogy távolodunk Triertől, egyre elenyészőbb a forgalom is. A folyón viszont szinte egymást követik az uszályok, egy Zeeland nevezetű holland teherszállítót már többször megelőztünk a délután folyamán. S ugyanakkor egyre jobban kezdünk lemondani a mai, utolsó estére tervezett pizzázásról, hiszen az aprócska falvak nem éppen bővelkednek ilyen jellegű éttermekben.

benelux 05.03

A folyó egyik elképesztő kanyarulatában épült festői Trittenheim az utolsó reményünk. Bár a fiú jól elmennek az információs tábla mellett, én mégis rögtön kiszúrom azt, amit keresünk, egy jó kis török pizzériát. Ezek a török vendégmunkások jó szolgálatot tesznek a németeknek, hiszen nagyon olcsón, mindössze 5 euróból bekajálunk. Bár a vacsora hangulata nagyon messze van, a „hurrá mindjárt otthon vagyunk"-tól. Tomi folyamatos sérülése és rosszulléte, valamint Bimby semleges kedélyállapota sajnos eléggé rányomja a bélyeget a túra hangulatára, így én sem tudom mindig maradéktalanul élvezni a túrát.

Már-már úgy néz ki, hogy ma is rekordot döntünk, de a sors kibabrál velünk, ugyanis alig kell fél kilométert tekernünk a pizzéria után, s máris találunk egy szupi táborhelyet a folyóparton. Este 8-ra, teli gyomorral a hangulat is oldottabb egy kicsit. Bimbyvel bemegyünk egyet úszni a folyóba. Mindez jó buli addig, míg megérkezik a Zeeland, s úgy felforgatja a Mosel vizét, hogy minket is elvisz a sodrás. De azért persze simán sikerül kiúsznunk, annyira közel azért nem merészkedtünk a többszáz tonnás monstrumhoz. Tomi ezúttal is csak a partról fényképez. Este 9 körül térünk nyugovóra abban a tudatban, hogy a reptér már csak 66 km-re van. Ezt egy délelőtt alatt fél lábbal is letekerjük.

2008. július 22. – kedd A Mosel-mentén a reptérig

  • Trittenheim – Bernkastel-Kues – Traben-Trarbach – Irmenach – Lautzenhausen – Sohren – Frankfurt-Hahn Airport
  • Pozsony-Stefanik Nemzetközi Repülőtér – POZSONY - Rusovce
  • Táv: 99,12 km

Utolsó napra – szokás szerint - már nem hagyunk nagy távot, de így sem bízunk semmit a véletlenre. Bár csak este 8 körül indul a gép, már időben felkelünk. Jól is tesszük, ugyanis Tomi zára a sok esőzéstől megadja magát, s a kulcs is beletörik. Szerencsére csak egy teljesen normális, átlagos spirálzárról van szó, melynek elvágása – mint most megtudtunk – még egy maroknyi csípőfogóval sem tart tovább 10 percnél. Ezután a reggeli „előjáték" indulunk útnak, s egyhangúan nyomjuk a kilométereket az álmos folyóvölgy szőlőkordonjai között.

A nagyobb városok elég ritkán vannak itt, a Mosel-völgyében, de ezek is párban, a folyó jobb és bal partján. Elsőként Bernkastel-Kues párost érjük el, hangulata még a borult, hideg időben is magával ragadó. Nagy nehezen találunk egy boltot a folyó túlpartján, itt költjük el a reggelinket. Közben azon bosszankodunk, hogy miért kell a nyár kellős közepén ilyen kellemetlen, hideg időnek lennie. Még pulcsiban is hidegnek érezzük a levegőt, pedig már 10 óra is elmúlt.

Egy buszpályaudvaron kajálunk, s itt leszünk figyelmesek arra, hogy a Mosel-völgyében közlekedő távolsági járatok egy kb. 30 bicaj szállítására alkalmas utánfutóval közlekednek. Hát igen, ez Németország! Mégha a Mosel Radweg minőségén azért akad mit javítani, elsősorban a Trier környéki szakaszon.

benelux 05.04

Berkastelnél rövidíthetnénk egyet az utolsó nagy folyókanyarulat levágásával, azonban jól állunk időben, így erre semmi szükség. Még egy óra a Mosel hangulatos „szőlőerdejében", s a következő várospáros, Traben-Trarbach után vágunk neki az utolsó emelkedőnknek. A folyó itt kb. 110 méteres magasságban folyik, a körülötte lévő fennsík, melyen a reptér is fekszik, pedig 480 méter körül. Neki is vágunk a hosszú emelkedőnek.

Most persze izzadunk rendesen. Jó ötven percet kapaszkodunk a néptelen úton. Sajnos, mivel patakvögyben kanyarog fel, igazán jó kilátás nincs a Moselre. A fennsíkon hatalmas, erdőkkel tagolt gabonaföldek vannak. Csinálunk még egy közös csapatképet, majd a táblák útmutatásai alapján délután 2-kor elérjük Hahn repteret, mely a szó szoros értelmében a semmi közepén van. Bár van mellette egy kis falucska – Lautzenhausen – s még pár hotel, de ezen kívül tényleg semmi. Még egy normális bolt sincs. Időnk persze még van bőven, ugyanis még csak délután 2 felé jár az idő. Így – egy helyi autós útmutatása alapján – eltekerünk Sohren-be, mely már egy fokkal nagyobb falu, s itt már megtaláljuk, amit keresünk. Először egy Schleckerbe megyünk be fóliát venni, s kartont is sikerül kérni a bicajok védelme érdekében, majd még meglátogatjuk a közeli Norma szupermarketet is. Jól felpakolva érünk vissza a reptérre. Megebédelünk, majd szép lassan nekilátunk az utolsó szerelésnek.

Ez a Hahn minden szempontból egy fapados reptér. Bár – gondolom üzleti érdekből – nevében szerepel Frankfurt is, de a nagyváros több, mint 100 km-es távolságban van. Ha nem lenne a Ryanair légitársaság, akkor az itteni utasforgalom szinte a nullával lenne egyenlő, ugyanis a járatok túlnyomó többségét ez az ír légitársaság adja, aki bázisreptérként használja az igencsak lerobbant állapotú légikikötőt. Ha mondjuk Bukarestben lennénk, akkor nem csodálkoznék, de itt, Németországban furcsa, hogy a check-in pultoknál nyomtatott kartontáblák jelzik az úti célokat, melyeket alig lehet beleerőltetni a tokjukba. Ráadásul kocsi sincs ingyen, csak 2 euróért lehet elkötni egyet, de visszavitelkor már csak a felét adja vissza a gép. Nekünk 3 kocsi kéne a cuccaink miatt, de ennyi pénzt nem ér meg, így több fordulóban, kézben visszük át cuccainkat a reptér túlsó végébe.

Este 6 körül elsőként csekkolunk, majd átsétálunk a tranzitváróba, mely szintén valami ódon keleti buszpályaudvar utóérzetét kelti. Ilyen rozzant repteret még soha életemben nem láttam! S erre nem gondoltam, hogy pont a németeknél kell ezt átélnem. Szegény Bimby a várakozás hosszú órái alatt félelmetesen lelassult. Bár eddig sem pörgette túl magát, mostani reakcióideje már lassan egy bálnáéval vetekszik. Olyan feje van, melyet még egy 7 megapixeles képen sem lehetne teljes részletességgel kielemezni. Most már annyira lelassult, hogy szinte fogni kell a kezét, mert szerintem egyedül már nem találna haza. Még a járat foglalásakor felmerült, hogy esetleg ő, pesti lévén egy másik, holnap reggel induló járattal térne haza, így időben is, árban is ugyanott lenne, de akkor még egy éjszakát egyedül kellett volna eltöltenie itt, Hahnban. Ő belement volna, de anyukája nem támogatta az ötletet. Most így utólag üzenem neki, hogy nagyon-nagyon jól döntött!

Járatunk ezúttal sem késik. Ráadásul sikerül jó helyet megkaparintanunk a legutolsó sorban ablak mellé, jobbról én, balról pedig Bimby ül. Azonban akad egy kis bökkenő. Egy felirat szerint – biztonsági okokból - az üléseket csak nagykorú és angolul beszélő utasok használhatják, hogy veszély esetén tudjanak a személyzettel kommunikálni, esetleg a mentésben segíteni. Miután Bimby a steward „How old are you?" kérdésére „Fine" – nal válaszolt (valószínűleg félreértette), az angol nyelvtudás már meg is bukott, így el kellett hagynia a tuti helyét. Pedig a túra elején még mi is elhittük a „szándékosan rontottam el a középiskolai angol felmérő tesztet, hogy a jobb tanárhoz kerülhessek" történetét, amit azóta alaposan átértékeltünk magunkban. Odaült, hát mellénk, hiába mondta neki Tomi, hogy onnan is el fogják küldeni, mert a tilalom az egész utolsó sorra vonatkozik. Előttünk volt még két szabad hely ablak mellett, szóltam neki, hogy kérezkedjen be oda. Ehhez összvissz egy kurta angol mondatot kellett volna elmotyognia, de ma este Bimby már erre is teljesen képtelen volt. Erre a gép már majdnem teljesen megtelt. Aztán persze visszajött a steward, s mikor meglátta a magába zuhant Bimbyt már egy kicsit erélyesebb volt vele. Valahol a gép közepén kapott helyet egy folyosó melletti ülésen. Ezt persze már mi, Tomival sem nagyon bírtuk cérnával. Mert ez most megint egy olyan story volt, amint vagy sírni, vagy röhögni lehet. Bár ahogy kinéztük, szerintem nem lehetett pontosan eldönteni, hogy melyiket is műveljük.

Simán telt a másfél órás repülőút az egyre jobban sötétségbe burkolózó kontinens felett. Mire beazonosítottam az első biztos tereptárgyat, a Fertő-tavat, már javában ereszkedtünk. Pozsonyban hatalmas erejű szélvihar tombolt, így pilótánk olyan erővel vágta földhöz a Boeinget, hogy majdnem visszapattant a kifutópályáról. Legnagyobb meglepetésünkre Pozsonyban buszok várták a repülőtér jelenleg egyetlen utasszállítóját. Tavalyelőtt indultunk utoljára erről a reptérről, akkor még gyalog kellett kisétálni.

Egy vadiúj érkezési terminálba szállítottak minket, még az állunk is leesett, micsoda fejlődés ment itt végbe. A csomagok gyorsan megjöttek, így hamar kiürült a csarnok, csak mi maradtunk, meg még egy bicajos trió, akik frankfurti átszállással Spanyolországból érkeztek. Annak ellenére, hogy jól elkerültek otthonról, elég felkészületlenek voltak, még késük, szerszámaik sem nagyon voltak. Mi persze készségesen segítettünk – elmondásuk szerint elég szervezetlennek tűnő – közép-európai turnéra induló sorstársainknak.

benelux05.02

Este 11 óra körül tekertünk ki Szlovákiába. Természetesen jól felvillanyoztuk magunkat, majd a már többször bejárt, de megtanulhatatlanul szövevényes külvárosi utakon keresztül elindultunk hazánk földje felé. Egy apró eltévedést eltekintve simán elértünk a Dunáig. Áttekertünk a jócskán megáradó folyón, majd a parti szuper minőségű kerékpárúton haladtunk tovább. Olyan szélvihar tombolt, hogy szinte repültünk. A sötétben már-már fékezni kellett, nehogy valami láthatatlan akadályba ütközzünk.

Még éjfél előtt elértünk addig a pontig, ahol le kell térni a kerékpárútról, itt táboroztunk le a töltés mellett. A szél majdnem kikapta a kezünkből a sátrat. A hideg elől be is húzódtunk menedékünkbe. A szél felőli oldalra raktuk a csomagokat, mert Tomira annyira rányomta a ponyvát a szél, hogy nem tudott tőle aludni. Már csak alig 5-6 km a határ, itt már van magyar térerő is! Éjszaka azért nem kezdtünk körtelefont bonyolítani, inkább megpróbáltunk nyugovóra térni, ami a nagy éjszakai menet után nem ment gond nélkül.

2008. július 23. – szerda Visz a szél haza!

  • Rusovce – Rajka
  • Csorna – Szany - Pápa
  • Táv: 49,54 km

A késői fekvés ellenére többször megébredtem éjszaka, s még sötétben, hajnali 5 órakor keltünk. Gyors összepakolást követően már úton is voltunk, s az utolsó szlovák falu után végre hazánk földjére tekertünk.

A határmenti Rajka városától a 6:10-es vonattal folytattuk utunkat. Furcsa, de jó érzés volt újra magyar hangokat hallani. Bimby csak Hegyeshalomig utazott velünk, itt átszállt Budapest felé. Mi még majdnem egy órát döcögtünk Csornáig a Piroskával. Itt aztán magára hagytam Tomit, aki Szombathelyen át Vasvárra tartott, s kerékpárral vágtam neki az utolsó 40 km-es szakasznak Pápáig. A szél még mindig eszméletlenül fújt, s az eső is megeredt.

Az első 9 km-es szakasz a 86-os főúton maga volt a halál. Szűk, töredezett út, s hatalmas kamionok tőlem pár centire. Akkora halálfélelmem már régen volt, mint itt, pedig emlékszem még 10 évvel ezelőtt biztonságosan lehetett kerekezni az akkor még sokkalta jobb minőségű, és kisebb forgalmú főúton.

A leágazás után már néptelenebb mellékutakon röpített a szél, s egy rövid reggelizés kivételével megállás nélkül hajtottam Pápáig, feleségem, Dia szülővárosáig, aki már nagyon várt rám. Az eső Csornától végig szakadt, de itt már nem nagyon tudott érdekelni. Közben többször értekeztem Bimby anyukájával. Pesten már nagyon várták őt, s hatalmas fogadtatást szerveznek neki célszalaggal és ünnepléssel. Szó mi szó, meg is érdemli!

Végszó
Hosszú, zord, s minden tekintetben egy nehéz, s embert próbáló túrán vagyunk túl. Bár az esőre lelkiekben nehéz készülni, reméltem, hogy a rossz és hideg időjárás nem fogja idő előtt kikezdeni a csapat tartását, mint ahogy azt 2005-ben tette. Én, bevallom őszintén, Tomitól féltem a legjobban, aki már a túra előtt is nagyon bizonytalanul nyilatkozott, de azt kell mondjam, hogy pozitívan csalódtam benne. Az esővel nem is volt bajunk, de sajnos idén túl nagy szerepet játszottak a sérülések, melyek azért jócskán beárnyékolták mindennapjainkat.

Bimby már egy otthonról hozott térdfájással indított, ehhez jött Tomi térdeinek a bedurranása, mely majdnem véget vetett túrájának. Aztán ott voltak a hideg, esős idő okozta fájások, melyek kisebb-nagyobb mértékben mindhármunknál jelentkeztek. Az én kötőhártya-gyulladásom már csak hab volt a tortán, de ezt még meg tudta fejelni Tomi egy többnapos gyomorrontással is. Így ilyen szempontból könnyű dolgunk egyáltalán nem volt.

Viszont volt a Csapatnak tartása, s nem hagytuk, hogy ezek a kellemetlen dolgok kudarcba vigyék elhatározásunkat. Ha kellett küzdöttünk, s ha az idő, s a körülmények keményedtek, akkor mindig tudtuk még egy lapáttal rátenni. Azt sajnos nem mondhatom, hogy a túrán végig felhőtlenül jó volt a hangulat, viszont nem voltak krízishelyzetek. Bimby sokszor némaságba burkolózott, így nem tudtuk pontosan mi játszódik le nála, de ha kellett, jött, s mindig az elvártnak megfelelően teljesített. Nekem az tetszett a legjobban, hogy bele tudtunk nevetni az egész napos eső képébe, tudtunk viccet csinálni a sokszor elviselhetetlenül gyötrő „dingle" rajokból, s nem hagytuk, hogy bármi tönkretegye az álmot, amit otthon elterveztünk.

(...)

Azért persze tanulság továbbra is bőven akad. Hisz véleményem szerint túránk még jobb lett volna, ha közösen, összehangoltan készülünk rá, mint ahogy 2006-ban tettük. Ez talán adna Bimbynek egy kis lelki tartást, s megelőzné, hogy idő előtt kóros búskomorságba süllyedjen. Tomi - elmondása szerint - sokat készült, de én úgy érzem, hogy nem eleget. Nem elég a túra előtt pár hosszabb menetet letolni, én úgy érzem, hiányzik nála a napi rutin, mely sokkal erősebbé és ellenállóbbá tenné, s talán megelőzné a térdsérülést is, melyet – a rossz idő mellett – szerintem inkább a túlterhelés okozott. Persze bizonyára nekem is még sok mindenben fejlődnöm kell.

S – bár nagyon élveztem az idei túrát – azért bízom benne, hogy jövőre sikerül az ideinél még jobb és még erősebb csapatot építenünk a következő kihíváshoz!

Szigetszentmiklós-Lakihegy, 2008. szeptember 17.

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass.