svajc2015 07 00

A tavat elhagyva egy kanári sárga teherautó jött szemből, ami a platóján faházat hordozott.

8.nap ( 2015. 08.28. péntek, 70 km, 1912m szint)

Reggel fél hét felé ébredtem, majd mikor már Cobranco is ébredezni kezdett, rögtön kérdeztem is, hogy érzi magát. Mivel azt mondta, hogy már sokkal jobban, mint előző nap – na az nem nagyszám, hisz tegnap nagyon vacakul volt – meg is nyugodtam egy kicsit. Aztán megbeszéltük, hogy Ő biztos ami tutti, ezen a napon nem fog tekerni, hanem csak pihen és pihen, mert a következő nap indulnánk haza és jó lenne ha addig összeszedné magát, hiszen. kocsi bő 200 km-re van, de útba esik még a Susten pass (2 224m), ami egészségesen sem egyszerű eset.

Erre a napra az itiner szerint hágómentes tókerülgetés volt tervezve, két tóval. Az egyik mellett végigtekertünk tegnap (Brinzersee), míg a vele sziámi ikerként összenőtt másik tavat (Thunsee) nem láttuk, de tudjuk, hogy Interlaken nyugati oldalán terül el. Annál is fájóbb volt kihagyni ezt a túrát, mert az időjárás ismét jónak – fürdésre alkalmasnak – ígérkezett, legalábbis a reggeli tiszta kék ég ezt vetítette előre. Egyedül nem volt kedvem a fürdős napot végigcsinálni, viszont támadt egy ötletem, úgy döntöttem, hogy amíg Cobranco gyógyulgat, addig a Grimselt jó lenne újra megnézni, mert már két napja nem láttam, és szívemben a fellobbanó szerelemmel nem várhatok éveket a látogatással.

Össze is pakoltam, majd reggeli után még 9 óra előtt elindultam az ismert úton. Már az indulás után megfogalmazódott bennem, hogy visszafelé jövet, jó lenne útba ejteni az Urbachtal-t. Ez az a völgy, amihez a felvezető utat az elmúlt 5 napban aszfaltozták, emiatt nem tudtunk felmenni, pedig hétfőn megpróbáltuk, de mindenféle útelzárók elvették a kedvünket. Van egy másik feljárat is a völgybe, a Haslital-on lefelé jövet a Grimselről, amivel már a közös Grimsel-túra ereszkedő részén szemeztünk, de már késő is volt, meg a lábunkban majdnem 2 000 m szint és nem próbáltuk meg. Most, hogy Cobranco betegen lábadozott a campingben, azért gondoltam felmenni, hogy legalább fényképen meg tudjam neki mutatni az Urbachtal-t.

Ennyit az előkészületekről, vágjunk bele a túrán ténylegesen történtek taglalásába. Induláskor még kicsit csípős volt az idő, de az ég szép kéken világított felettem, helyenként némi, vékony fátyolfelhővel megszórva. Az út elején a magas hegyek miatt nem sütött be a nap, majd 5-6 km után a kinyíló völgybe már megérkeztek simogatóan melegítő sugarai is.

Sok bringás tűzte ki célul ezen a napon a Grimsel meghódítását és mindenki, - mintha kergették volna őket - olyan tempóban húzott el a málhás bringám mellett. Én csak nézelődtem, alig bírtam betelni a magas hegyek látványával, persze ha bírtam volna gyorsabban menni megtettem volna, de az elmúlt napok sorozat terhelése, a súly és a meredekség nem nagyon engedte.

svajc2015 07 01

Mivel két napja jártam erre, még élénken éltek bennem az élmények, melyeket jó volt feleleveníteni, a Guttanen környéki üde zöld hegyoldalra felfutó legelőit, a Gelmersee-hez vezető meredek vasutat, majd utána a 180 fokos visszafordítót követő – alagút elkerülő - macskaköves utat, ahol meg is álltam a nálam szokásos sűrű energia-bevitelek egyikének megejtésére.

Ahogy táplálkoztam, egyszer csak ronda teherautó zaj csörte meg a csendet, és egy narancssárga gép állt meg mellettem, majd a leszálló munkások elkezdték megpakolni az út mentén található fa hulladékkal. Miután így megzavarták az idillt, gyorsan – na jó nem gyorsan -, hanem ahogy bírtam elhagytam a helyszínt a 10% meredekségű, fényesre kopott kövek által szegélyezett úton. Olyan jó volt a hely akusztikája, hogy a két nappal ezelőtti gurulás alatt Cobranco által előre megfontolt szándékkal elkövetett - átköltött Edda - dalbetét néhány foszlányát még mindig hallani lehetett halkan sokak nagy kárörömére.

Az alagút felső végét elérve, visszasoroltam a főút – nem túl sűrű – forgalmába és a távolban már fel is tűnt a Ratterichsbodensee monumentális gátjának sziluettje.

A gátat elérve, végigtekertem rajta, hogy a kelet felé eső hegyoldalt is szemügyre vehessem, szerencsére csodálatosan szép idő volt ismét (ha nem is annyira volt tiszta az ég, mint az előző két napon, de magashegyi viszonylatban nagyon jó volt), a hőmérsékletre sem lehetett panasz, rövidnadrágos idő volt, már negyedik napja.

svajc2015 07 02

A tavat elhagyva a Grimselsee egyenes gátja alatt tekerve, először egy „fogalmam sincs" gyártmányú zöld, öreg kabrió húzott el mellettem, majd egy „valamilyen típusú" kanári sárga ősöreg teherautó jött szemből, ami a platóján faházat hordozott büszkén. Először azt hittem, hogy idő-anomáliába keveredtem, mint a filmben a Nimitz repülőgép hordozó – ha valaki látta a filmet -, de aztán jöttek a modern posta buszok, így erről a lehetőségről letettem és újat próbáltam kitalálni. Nyilván a svájciak beteges ragaszkodása a hagyományokhoz az ok, amiért sok 40-50 éves, jó állapotú autó matuzsálemmel találkoztunk. Ők ezzel lógnak ki a sorból és nem azzal, hogy svájci frank alapú hitelből – 0% kezdő részlettel – vesznek Dácsia Sendero-t.

Igazán hivalkodó házat, villát nem is láttunk, inkább visszafogott építkezés a „divat" errefelé. Ahogy felértem a Grimselsee gátjára, egy hirtelen ötlettől vezérelve megtámadtam a Grimsel Hospiz - csúcsos dombra épített – épület együttesét, mert kíváncsi voltam mi lehet fenn. Ez az épület is megfelelt az átlag svájci elveknek, egyszerű kőből épült, mindenfajta csicsától mentesen, csak a piros színre festett zsalugáterek miatt különült el a háttér szikláitól.

svajc2015 07 03

Az út a gátról, a fenti parkolóig igen kemény emelkedőt tartalmazott, (290m-en, 39m szintemelkedés) de nem aszfalton, hanem olyan nagy kövekből kirakott úton, mint amilyenekből az épületet emelték. Kitekertem a parkoló tó felőli végébe, ahonnan pompás rálátás nyílott a boltíves gátra a magasból, a tóra hosszában, valamint a két Seilbahn induló állomásaira, és a kötélpályákra, melyből az egyik a hágóra visz, míg a másik tó déli partja fölé magasodó hegyre, egészen az Oberaresee-ig.

Találtam még egy jó magyarázó táblát, ahol bemutatják a hegyek belsejébe épített hihetetlen méretű és számú vízerőművet, ezek megépítésének költségét, teljesítményét, egymással való összeköttetését (kiderült, hogy az elmúlt néhány évben több, mint 1mrd CHF-ot költöttek felújításra, és új erőműrészekre).

A főútra történő legurulás után még vetettem egy pillantást – így alulról - a Hotel által uralt szikla csúcsra és indultam tovább a hágó felé. Jól haladtam és hamar fel is értem a táblához, amin leellenőriztem, hogy a - két nappal korábban – ráragasztott hágó matrica megvan-e, és megnyugodva konstatáltam, minden rendben. Utána még elgurultam a Totensee-ig, és egy kicsit tovább, le a Gletsch-be vezető úton, egy jó kilátást biztosító helyig, ahol egy holland autóssal beszéltem pár szót és már indultam is vissza.

svajc2015 07 04

A lejtő előtt a jó időre való tekintettel csak egy vékony hosszú ujjú mezt vettem fel és megkezdtem a lejtőzést. Kényelmesen nézelődve, élvezve a kilátást haladtam lefelé, a gondolataimat már a holnapi hazaút foglalta le, hiszen volt egy kis bizonytalanság Cobranco egészségi állapotával kapcsolatban. Amikor elhagytam Guttanent, már nézegettem a GPS képernyőjét – bár még egy kicsit korán – ahhoz, hogy nehogy elszalasszam azt a balkanyart, mely az Urbachtal-ba vezető út kezdete. Aztán a hátra lévő közel 5 km is letelt és rákanyarodtam a felvezető útra, kb. 810 m magasságban, ami eleinte aszfalt burkolatúnak mutatkozott, de két kanyar után leromlott az egészségi állapota, egészen a jó minőségű murváig.

Az út eleinte szilaj módon hágott egyre feljebb és feljebb, a meredekség 11-14% között alakult, míg kb. 1 km múlva 10-11%ra szelídült, viszont sok autó jött elölről, hátulról, - mivel a helyiek csak ezen az úton tudták a völgyet megközelíteni- én meg nyeltem a port. A kanyarok nagyon szűk ívűek és meredekek voltak, nem szívesen jöttem volna lefelé itt, a csúszós alap miatt. Végig úgy voltam vele, muszáj felmenni, hogy a campingben lábadozó Cobranco-nak vigyek valami ajándékot, ami elősegíti gyógyulását.

Az út sűrű erdőben vezetett, semmi kilátást nem engedett a környező tájra, egészen 1 000 m-ig emelkedett, ahol egy szikla áttörés utáni jobb kanyar után elindult lefelé. Innentől szuper kilátás nyílott a – tőlem balra eső – völgyre, bár még csak a völgyet délről keretező hegy oldalában jártam.

A domboldalt mindenütt nyírott legelő uralta, véletlenszerűen elszórt sziklákkal és házakkal. Túl sok pillantást nem tudtam vetni menet közben a környezetemre, mert itt is +10%-os meredekségű volt a jó minőségű út, de néha megálltam kattintani egyet-egyet.

svajc2015 07 05

Mintegy 2,5km után értem el völgy talpat, ahol az elágazásnál balra kanyarodtam, felfelé a völgyön, míg ha jobbra mentem volna, akkor a hazafelé vezető – remélhetőleg már járható – aszfaltút felé haladtam volna.

A völgy aljából félelmetes kilátás nyílott az irdatlan magas, szinte függőleges jobboldali sziklafalra, mely tetejéről valahonnan az Engelhorn (2.782m) figyelte a hívatlan betolakodót, aki 830 m-en – magát igen kicsinek érezve - araszol felfelé. Szinte leírhatatlan az érzés, amikor majdnem 2 000 m magas fal aljában találja magát az ember, ilyenkor eszembe jut az ember és a természet küzdelme és valahogy nem bízom az ember sikerében, fogalmam sincs miért.

svajc2015 07 06

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben, - amit sűrűn forgattam, hogy minél több élményt magamba gyűjthessek – haladtam, a keskeny úton, amit mindkét oldalról villanypásztor szegélyezett.

Ahogy gondolatomba merülten csodáltam a tájat, hirtelen feltűnt szemből egy traktorra hasonlító valami, amit a kevés helyi lakos valamelyike fűnyírásra, illetve a huzamos jó idő miatt, a lekaszált fű forgatására használt. Próbáltam végig gondolni, vajon hogyan fogok elférni a teljes utat elfoglaló géperejű-gépóriás mellet elslisszanni, amikor a gép mögött – olyan 200m-rel – mintha egy kerékpárost láttam volna. Ez kicsit felvidított, mert ha Ő elfért, akkor talán én is el fogok. Végül sikerült megoldani a szorult helyzetet, leszálltam a magas „alu" paripáról és félreálltam, majd a traktor elhaladta után folytattam az utat felfelé. Ahogy megkönnyebbülve felnéztem, mintha Cobranco-t láttam volna a bringájával.

Első gondolatom az volt, hogy az nem lehet, hiszen Őt lábadozás közepette otthagytam a campingben. Mire ezt végiggondoltam, már haladtam annyit, hogy minden kétséget kizáróan megbizonyosodtam arról, hogy nem a svájci, hegyi délibáb járatja velem a bolondját, hanem Cobranco. Jól meglepődtünk mindketten, én azon, hogy Ő gyógyultnak érezve magát csak eljött megnézni a saját szemével a völgyet, Ő pedig azon, hogy már meg is jártam a Grimselt. Jól megbeszéltük kalandjainkat és elindultunk felfelé, Cobranco újra, mert már lefelé jött, amikor találkoztunk. Az aszfalt út vége után még mentünk pár száz métert, majd visszafordultunk, közben Cobranco-t győzködtem, hogy ne azon a murvás úton menjünk le, ahol én feljöttem, mert egy esés a csúszós meredek, látvány nélküli úton, - így fél nappal a hazaindulás előtt – nem jönne jól senkinek.

Nyilván neki azért lett volna jó, mert ekkor egy kört tett volna meg és nem ugyanarra ment volna vissza, mint amerre jött, és tudjuk ettől fóbiája van. Végül sikerült meggyőznöm és a szuper, új, - a következő nap nyíló! –aszfaltúton tértünk vissza a campingnek otthont adó völgybe. Az út vonalvezetése lélegzet elállító, szinte függőleges sziklafal oldalába vágták, másfél sávosnak csak nagy jóindulattal volt nevezhető, bődületes meredekséggel köszöntötte a vándorokat. A visszafordító kanyarok olyan szűkek és meredek voltak, hogy még személyautóval is kihívás lehetett végigmenni rajta.

svajc2015 07 07

Az első 350 m-en 45 m volt a szintvesztés( 13%), azért ilyen kevés, mert a kanyarok kissé enyhébb meredekséget mutattak, mint az egyenesek. Pillanatok alatt lent voltunk, az egész lejtő 1,4 km hosszat mutatott, innen már csak 2,5 km-t kellett volna gurulni a sátorig, de előtte még a bevásárlás kellemetlen kötelességének kellett eleget tenni, holnap rögtön a hágóra megyünk (Susten), ahol nincs vásárlási lehetőség.

Némi kaja és sok folyadék beszerzése után visszatértünk a campingbe, ahol szinte rögtön - a holnapi indulással összefüggő - rendezkedésnek estünk neki, majd fürdés, vacsora. Illetve még előtte ki szerettük volna egyenlíteni itt tartózkodásunk számláját, ezért megkerestük a tulajdonos feleségét, aki szépen kiszámolta a jelentéktelen, de nem túl kis összeget.

Hiába kértünk „kleine rabatt"-ot (kis árengedményt) hajthatatlan volt, illetve azt mondta maradjunk ezért az összegért még egy napot. Mivel ez nekünk nem volt opció, - mert a munkahelyem már hívogatva integetett felém -, így fájó szívvel kifizettük a 155 CHF összeget 6 napra, viszont ezért még adtak fejenként egy kis fém dobozos almabor-fröccsöt, plusz egy kis, stampedlis poharat, Hasli zászlóval, mint jelképpel. Időközben megkérdezte, hogy holnap indulunk-e a versenyen? Elég hülyén néztünk, így elmagyarázta, hogy holnap reggel indul a környék legnagyobb, és Svájc második legnagyobb kerékpáros versenye az Alpenbrevet. Ezen Cobranco jól felhúzta magát! Na nem azért mert nem szeretné nézni a versenyt, hanem azért, mert a verseny kiindulása és célja is Meirigen – ami itt van a szomszédban – és 2.500 induló várható, sőt a Sustenpass-t is útba ejtik. Már előre látta lelki szemeivel, amint kínlódunk felfelé a hágón az „IFÁ-kkal", a versenybringások meg nem tudnak tőlünk versenyezni és nagyon útban leszünk nekik, sőt Ők is nagyon útban lesznek nekünk, billegés közben. Vacsora után végig zsörtölődte az este hátralévő részét, még elalvás előtt is morgolódott, pedig a pihentető alvásra nagy szüksége lett volna.

Nekem nem okozott ilyen nagy traumát a verseny, gondoltam, csak lesz valahogy, legfeljebb Én is beállok valamelyik csapatba a „málhásommal" és eszembe jutott az ősi kínai közmondás – melyet életem párjának is sűrűn szoktam idézni – ami szerint, a "Hídon akkor kell átmenni, amikor odaértünk". Ezt az okosságot meg is osztottam Cobranco-val, de csak nem nyugodott meg. Amit lehetett összecsomagoltunk és eltettük magunkat másnapra.

Forrás: www.cobranco.hu

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass.