kreta01

Hajnali fél hatkor, még teljes sötétségben pillantom meg Kréta partjait. A többiek még javában szunyókálnak, miközben kompunk bekanyarodik a Souda-i öbölbe.

2010. július 31-én hajnali fél hatkor, még teljes sötétségben pillantom meg Kréta partjait. A többiek még javában szunyókálnak, miközben kompunk bekanyarodik a sziget második legnagyobb városa mellett található Souda-i öbölbe.

(Pusi, Bimby, Dia 2010-ben Szombathelyről a Balkánon át Krétára kerékpároztak. Ebben a cikkben csak a krétai kalandjaik elevenednek meg. - Olaf)

Kréta Görögország legnagyobb, s a Földközi-tenger ötödik legnagyobb szigete. 2500 méteres csúcsaival magashegyként emelkedik ki a tengerből. A hosszanti alakú sziget kelet-nyugati kiterjedése 260 km, legnagyobb szélessége 60, legkisebb 12 km, tengerpartjának hossza 1046 km. Hajnali 6-kor még mindig alig szürkül a keleti égbolt, miközben kikötött hajónk lassan elkezdi magából kiengedni a járművek és emberek hadát. Nem véletlen, a 35,5. szélességi foknál nyaranta már jóval később kel a Nap mint hazánkban, ezt már tavaly Afrikában is megtapasztalhattuk.

kreta02

A Nap már felkelt, de mi még alig.

Álmosan indulunk útnak a Soudától alig 7 km-re lévő Hanjá felé. A sziget második legnagyobb települése, s hajdani fővárosa szombat hajnalban meglehetősen nyugodt képet mutat. Forgalmat csak a komptól idáig folyamatosan haladó kocsisor hoz a városba. Pontosan napfelkeltére érkezünk a hangulatos kikötőbe, melyet egy hófehér velencei világítótorony tesz különlegessé. Az utazással töltött mozgalmas éjszaka után kissé kótyagos fejjel vesszük szemügyre a kikötőt őrző erődöt és a mediterrán városokra jellemző kanyargós utcafront pompás házait. Hanjá szép város, s nem csak így napfelkeltekor. Bár most teljesen kihalt a part, csak néhány halászhajó indul útjára a kis kikötőből, el tudjuk képzelni, milyen forgalmat bonyolíthatnak esténként a hangulatos kávézók, éttermek, melyek szinte minden rendelkezésre álló helyet kihasználnak a szűk utcácskákban, tereken.

Az eredeti terveik szerint kompunk kikötése után rohamtempóban át kellett volna érni a sziget túlsó partvidékén fekvő Hora Sfakion nevű falucskába, ahonnan egy másik komppal folytattuk volna utunkat Gavdoszra, Európa legdélebbi szigetére. De július elején szigorították az Unióban a kompokra vonatkozó biztonsági szabályokat, melynek az ide közlekedő egyetlen komptársaság hajója többé nem felelt meg. Azóta eltelt egy hónap, gyakorlatilag a nyár kellős közepe, de a problémát a mai napig nem sikerült megoldaniuk. Erre is csak a görögök képesek! Így viszont maradt egy napunk szabadon a másik pihenőnap mellé. Visszavettünk az eddigi fiatalos lendületünkből, s szép nyugodtan indultunk el a sziget felfedezésére.

kreta03

Hadihajó

Hanjá után egy darabig közvetlenül a tenger partján halad utunk, persze amennyire ez lehetséges. Kréta ugyanis tipikus „sziget", egyenes szakasz körülbelül annyi található rajta, mint a hátamon ennyi tekerés után. Akár a parton, akár távolabb haladunk, utunk lépten-nyomon felkapaszkodik a meredek, sziklás hegyek hátára-oldalára, majd pár perc múlva – egy jókora száguldás után – ismét a tenger partján találhatjuk magunkat. S ez még csak az északi part, mely jóval szelídebb, mint a túlsó oldal. Kalives festői óvárosában reggelizünk, majd búcsút intünk a nagy „kékségnek", melyet éjszaka már átszeltünk, s helyette a „fehérség" felé vesszük az irányt.

kreta05

Lefka Ori fehér hegyek

Lefka Ori – magyarul Fehér-hegyek. Így hívják a sziget nyugati felén a majdnem 2500 méter fölé nyúló központi hegygerincet. Hogy honnan kapta a nevét, azt nem kell sokáig találgatnunk. Hiszen alig vetjük be magunkat a partmenti sárgás, cserjékkel és pineafákkal borított dombok közé, rögtön feltűnnek az elképesztően hófehér színű méltóságteljes hegyek. Az egész olyan szép, mint a mesében. Ahogy az ember felpillant a teljesen kopár s szikrázóan fehér csúcsokra az olyan, mintha egy másik bolygóra tévedt volna. A főút helyett egy kanyargós, s szinte már alig használt kis mellékúton kanyargunk a tekintélyes hegy lába felé egyre magasabbra. Nyugodt, csendes és hangulatos falvakon hajtunk át, melyekben mintha megállt volna az élet. Olyan, mintha egy új dimenzióban kezdtük volna meg ezt a túrát, minden kilométer újabb és újabb élménnyel ajándékoz meg minket.

A valóságba egy hatalmas hátsó durrdefekt térít vissza. Visszakerül a korábban két helyen kilyukadt, ragasztott belső (egy nyitott állapotban lévő tűzőkapocs állt belé), de pár kilométer után újra érzem, hogy valami nincs rendben, ugyanis újra táncolni kezd a bringa hátulja. Újabb szerelés, ragasztás, s folytatjuk az utat az egyre meredekebb emelkedőn. Megkezdtük ugyanis az első komolyabb, 15 km hosszú és 804 méter magas hágónkat. A ragasztás viszont ismét elenged és szép lassan veszti el a nyomást a hátsóm. Kezdem elveszíteni a türelmem! Pumpálok, s inkább odalépek neki, hogy legalább a domb meglegyen! Sikerül is elsőként feljutni a hágóra, s a lélegzetem is eláll, amikor lepillantok a hatalmas hegyekkel körülvett termékeny Aszkifou-fennsíkra. A szemközti hegyről egy török uralom alatt épült erőd romjai tekintenek vissza rám, az alig ezer méteres hegyek mögött pedig hófehéren hasítanak bele az ég kékjébe a Lefka Ori bámulatos csúcsai. Az összhang annyira megkapó, hogy festeni sem lehetne szebbet.

kreta04

Legurulunk a fennsíkon fekvő Karés falucskába, s gyorsan visszacseppenünk a görög valóságba, mikor az egyébként bezárt benzinkúton nekilátunk a hátsó kerekem rendbehozatalának. Már elképzelni sem tudjuk, mi lehet a gond, hiszen nem először vulkanizálunk, s eddig soha nem volt ilyen problémánk, hogy elengedte volna a folt a gumit. Első kerekem szálszakadásos gumija egyre jobban szétnyílik, a hátsó pedig ereszt. Nem túl bíztatóak a kilátások a jövőre nézve, pláne, hogy szinte teljesen kihalt vidéken tekerünk, s a szigeten az eddigi kerékpárosok számából (0) sem következtethetünk túl sűrű kerékpárbolt-hálózatra. A falu után újabb emelkedő következik Imbroszig, mely után feltárul előttünk a sziget híres, de kerékpáros szemmel inkább hírhedt déli partvidéke, mely szinte egy lendülettel szakad bele a Líbiai-tengerbe. S a távolban látótávolságba kerül a parttól mintegy 40 km-re lévő Gavdosz-szigete. Mintha egy magashegyen járnánk, olyan komoly szerpentin szalad le ezen az oldalon, s számtalan kanyarja szürke csíkként bontja meg az egyébként egységes, sárgás-barnás hegyoldalt. A hibátlan minőségű, széles, ugyanakkor szinte forgalmatlan útszakasz olyan, melyben kerékpárosként még nem túl sűrűn volt részem az elmúlt 13 évben. Ha van olyan, hogy „tökéletes lejtő", akkor bizton állíthatom, hogy ez az!

Ez a nap viszont – minden szépsége ellenére – sem akar tökéletes lenni. Alig gurulunk pár kanyart, újra érzem, hogy sodor a hátulja a gépemnek. „Ilyen a világon nincsen" – fakadok ki, s egyre idegesebben és reménytelenebbül csinálom végig a rutinszerű mozdulatsort, melyet már elég jól begyakoroltatott az élet velem. Diát előre küldjük, hátha tud valamilyen segítséget szerezni. Ő ebben profi! Szerelés közben egy autós is megáll, s felajánlja, hogy levisz a partra a faluba, ott nagyobb eséllyel tudjuk orvosolni a problémát! Én persze hallani sem akarok róla, hogy – akár egy kilométert is – autóval tegyek meg. Egyrészt nem azért tekertem el Szombathelytől idáig, hogy most autóba szálljak, másrészt pedig a „tökéletes lejtőt" is élvezni szeretném, ha már itt járok. Dia eltűnik a szerpentinkanyarban, s nemsokára egy középkorú versenykerékpáros tűnik fel ugyanabból az irányból. Nagyon jó tempóban küldi fel gépét a meredek kaptatón, de mellénk érve lelassít, s hátsó zsebéből egy bontatlan vadiúj belsőt kap elő. „Hát téged meg az égből küldtek közénk?" – fut át az agyamon, miközben szólni nem tudok a meglepetés erejétől. „How much?" – nyögök ki végül egy alig értelmes félmondatot, de csak legyint. Később hozzáteszi, hogy pár kanyarral lejjebb randizott a feleségemmel, s az ő közbenjárására került hozzánk ilyen könnyedén a gumi. Alig tudjuk megköszönni már tova is száguld, s már egy szerpentinkanyarral feljebbről kérdezi, hogy jó-e a méret. Bár látom, hogy a gumi ballonosodása ugyancsak kisebb, mint a kerékméretem, de ezt leszámítva passzol bele. Ezért nem is fújom olyan keményre, nehogy úgy járjak, mint reggel a vadiúj pótbelsőmmel, melynek a robbanás a végét jelentette.

kreta06

A tökéletes lejtő

Most már gond nélkül gurulhatunk tovább. Irányba fordítjuk az aggodalmak között felfelé tekerő Diát is, akinek határozott mentalitása, s női bája ismét egy elég komolynak látszó csávából húzott ki engem. Tőle megtudjuk, hogy holland volt az a jóember, akit ellentmondást nem tűrő módon megállásra kényszerített, s aki szerint ne is reménykedjünk, hogy Iraklión kívül bárhol is biciklisboltra lelünk a szigeten.

Hora Szfakion a déli partvidék meredek hegyoldalai és a tenger találkozásánál fekvő szűk öbölben fekszik. Az ide vezető szerpentinút olyan meredek, hogy csak lépésben engedjük le rajta bringáinkat. Mondanom sem kell, a mólót kivéve itt sincs egy csöppnyi egyenes útszakasz sem, s ekkor még nagyon finoman fejeztem ki magam. A falu központja szűk utcácskáival, fehérre meszelt házaival festői látványt nyújt. Ehhez hozzájárul az az elképesztő nyugalom is, mely még így, a turistaszezon közepén is áthatja a kis falucskát. Mondjuk nem is tömegturistáknak való hely ez! Itt nincsen széles parti sétány, nincsenek hatalmas terek. Biciklis aspektusból nézve Hora Sfakionban két módon lehetséges közlekedni: 1/1 fokozatban és a satufékkel.

kreta07

Gavdosz Európa legdélibb szigete látótávolságra, de sajnos elérhetetlen...

Első dolgunk, a kikötő szemügyre vétele. Bár sok bizodalmam nincsen, azért személyesen is meg szeretnék győződni arról, hogy tényleg megállt az élet Kréta és Gavdosz között. S az internet tényleg nem hazudik. Bár partmenti sétahajókázásból, valamint szintén a part vonalán Loutro-ba, Ajia Rumueli-be és Paleonchorába közlekedő menetrendszerinti járatokból szinte túlkínálat van, addig nincs hajó, mely Gavdoszt venné célba. Kicsit elszomorít a dolog: 2600 km-t tettem meg otthonról, a házunktól indulva végig kerékpáron, hogy elmondhassam magamról: a Nordkapp bejárása után most Európa túlsó végére is eljutottam, de úgy látszik, ezt idén nem lehet kivitelezni. De nem csüggedek, hiszen ahogy a hegymászók mondják egy sikertelen csúcshódítás után: „legalább van miért visszajönni". Mert Krétára egyszer még vissza kell jönni, az egészen biztos!

A falu egyik bájos kis utcájában találunk egy apró boltot, melyben – borsos áron – bevásárolhatunk, kenyeret pedig a mellette lévő pékségből szerezhetünk. Dia még beújít 2 hatalmas, zamatos őszibarackot is, mely majdnem olyan finom, mint amennyibe kerül. Miután feltankoltunk, visszadobjuk 1/1-be a gépeket s megpróbálunk kijutni a faluból. A lábunknál már csak a szívritmusunk szaporább, ahogyan szép lassan alánk kerül Sfakia. Tábla hiányában el is vétjük az elágazást, így egy újabb rövid száguldás következik, majd úgy 50-60 méter magasságban folytatjuk utunkat a közeli Illigas nevű köves strandig, mely egy szurdokvölgy tengeri kijáratánál fekszik. Itt Krétán nagyon sok kisebb-nagyobb szurdok szabdalja a meredek hegyláncokat. Legismertebb az innen távban nem messze fekvő Szamária-szurdok, mely hosszával és falainak magasságával is kitűnik a többi közül, ezért a sziget egyik legfelkapottabb túraútvonala. Sajnos kerékpáron egyik bejárata sem közelíthető meg. A felső végébe egy ezer méter feletti faluból lehet leereszkedni, alul pedig Ajia Romueli falucskánál nyílik a tengerre, mely csak és kizárólag gyalogtúrával, vagy vízi úton közelíthető meg. Sfakia vidékén a Fehér-hegyek olyan elképesztő meredekséggel szakadnak bele a tengerbe, hogy kivitelezhetetlen vállalkozás lenne ide utat építeni. Itt csak az alagút jelenthetne megoldást, de ilyen csekély forgalom mellett ennek sem lenne sok értelme.

kreta08

Délután 4-kor már a Líbiai-tenger – az Égeinél kissé hűvösebb, de jóval tisztább –vizében lubickolunk. Igazi vad strand ez, hatalmas sziklafallal, s a letöredezett kőtömbök között kószáló kecskékkel. Érdekes a hegy kőzete, első látásra sok apró darabból áll, melyet valami természetes kötőanyag olyan masszívan tart össze, mintha betonba lenne öntve. Jókat ugrálunk a partmenti sziklatömbökről a gyorsan mélyülő tengerbe, estére pedig, mire eltűnik az a harminc ember, aki eddig velünk együtt élvezte a strand örömeit, nekilátunk a vacsora készítésének. Dia jóvoltából újból hazai ízeket ehetünk, igaz konzerv formájában. Az esti magányt viszont a strand fölé épült taverna tulajdonosa zavarja meg, aki közli, hogy itt nem szabad éjszakázni. Nyilván a saját üzletét védi azzal, hogy nem engedi, hogy a parton táborozzanak a turisták fizetés nélkül. A közelben ajánl is egy másik strandot, ahol már nincs tilalom. A „Sweet Water Beach" viszont kerékpárral nem megközelíthető, pláne nem ekkora cuccokkal, csupán egy meredek ösvényen. Lassan ő is belátja – ismervén a sziget terepviszonyait – mi, bringával innen már sehová nem jutnánk el sötétedés előtt, így velünk most egyszer egy éjszaka erejéig kivételt tesz. Megköszönjük neki ezt az udvarias gesztust, majd csendesen meghúzzuk magunkat a strand szélén egy tengerre nyíló barlang üregében. Sátrat természetesen nem állítunk az enyhe éjszakán, hiszen hálózsákunkra is majd csak hajnalban lesz szükségünk. Ahogy lemegy a Nap, viszonylag korán nyugovóra térünk, hogy az utazós éjszaka és a mai nap izgalmai után holnap újult erővel folytathassuk a „mesesziget" felfedezését.

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass.