P1040554 resize resizeA nagy nézelődés közepette egyszer csak odaértünk ahhoz a kaszálóhoz, ahol a 2. éjszakát töltöttük és megállapítottuk, hogy a paraszt, azóta sem vágta le a füvet. Rögzitettük, hogy valószínűleg olasz és nem osztrák ősei lehetnek az ember fiának.

5. nap második fele (2013.08.03. 64km)
Fél három körül indultunk Toblach/Dobiacco –n keresztül a Dráva irányába. A valamikori vasútállomástól indult a Drauradweg, ekkor a magasságunk a GPS szerint 1.228m volt. A városból kiérve látványos, kellemes úton gurulgattunk az enyhe lejtőn, néha íves kanyarok törték meg a nem létező egyhangúságot. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a fejünk felett, legalább száz holló éktelen zajjal kering, meg is álltunk megnézni a jelenséget. A tovább indulás után egy lendületes lejtőn legurultam, majd szokás szerint hátra sandítottam jön-e Cobranco, de sehol senki.

Mivel a fülem alakja nem túl jó aerodinamikailag, így a fülkagylóm mellett turbulensen áramló levegő által keltett zaj okán nem érzékeltem a mögöttem lezajlott történéseket, és sajnos hátra pillantóm sem volt (akkor, még!), emiatt Cobranco-t elhagytam. Történt már ilyen, volt gyakorlatom a helyzet kezelésében, bevált módszert alkalmaztam, ún. várakozást. Egy idő után eluntam magam, nem értvén, hova tűnhetett a kamerás ember, így megfordultam és elindultam, az 5% körüli emelkedőn vissza. Amikor a feléig eljutottam, hirtelen feltűnt Cobranco és 40 körüli tempóban elhúzott mellettem és erősen furcsállta, miért megyek az ellenkező irányba, mint ahogy kellene. Hát, mert türelmetlen vagyok. Rövid, néhány km gurulás után értük el Innichen/San Candido települést, ahol a 3. nap reggelén már jártunk, innen kanyarodtunk anno az SS52-es úton DNY-i irányba. A 2,5 nappal korábbihoz képest annyi volt a változás, hogy akkor a főúton haladtunk, most pedig a domboldalban futó kerékpárúton, ami a vasút és főút felett haladt. A vonalvezetése kilátás szempontjából optimális volt, hiszen jobbra alattunk terült el a Puster völgy, a háttérben a Dolomitok északi gerincének csipkéi szúrták az eget.

 P1040245 resize resize

A nagy nézelődés közepette egyszer csak odaértünk ahhoz a kaszálóhoz, ahol a 2. éjszakát töltöttük és megállapítottuk, hogy a paraszt, azóta sem vágta le a füvet. Rögzitettük, hogy valószínűleg olasz és nem osztrák ősei lehetnek az ember fiának. Közben a nagy hőség miatt már kezdtünk kiszáradni és igen jól jött volna egy jéghideg vizet szolgáltató valami. Találtunk is az út mellett egy kiépített csurgót, ahol hideg/meleg víz volt. (inni meleg fürödni meleg). A megmaradt itókákat próbáltuk hűteni, amikor a semmiből (valószínűleg egy csillag-kapu lehetett a közelben) hirtelen 10 „goauld" került elő és úgy jártunk, mint Afrikában a gnu-csorda a pataknál, amikor megjön az elefántcsorda, tudni illik, nem jutott több víz, így inkább tovább indultunk. Egy – éppen szabad – ebédelő asztalnál kiterítettük a térképeket, hogy egyben lássuk a hátralévő távot, ami nem tűnt soknak, úgy 85cm-nek. Sajnos az asztalt nem használtuk a rendeltetésének megfelelően, pedig már kezdett rajtam az alacsony vércukor szint okozta szindróma jelentkezni. Itt megint volt egy intermezzo (jaj de szép olasz szó, újabb a majdnem teljes olasz szókincsemhez), miszerint a Cobranco szándéka szerint költőinek szánt kérdésre én mindig válaszoltam, pedig Ő ezt nem feltétlenül szerette volna. Nem véletlen, hogy válaszolgatok, mivel szabálytisztelő ember vagyok, engem még régi elvek szerint tanítottak arra, - mert én is régi vagyok -, hogy ha kérdeznek, akkor illik válaszolni. Ezt illusztrálandó álljon itt egy kis történet: Miskolc főutcáján bóklászva egy szembejövő – meglepetésszerűen – megkérdezett tudom-e mennyi a pontos idő, én az órámra sem pillantva mondtam, természetesen tudom és mentem is tovább. Ebből is látszik, hogy nagyon fontos a fiatalkori neveltetés, mert ennek pozitív hatásai felnőtt korban is megmutatkoznak.

Közben átléptük a határt és Ausztriába érkeztünk, bár a környezeten ebből nem látszott semmi, továbbra is tipikus osztrák képét mutatta a környék, szépen nyírt, üde zöld mezők, a meredekebb lejtőkön sötétzöld fenyő keretben. Rövid időre felcseréltük az idilli kerékpárutat, a főúttal, de csak egy kis vásárlás erejéig Silian településen. A beszerzés után erős ellenszélben haladtunk az ismerős környéken, ahol már a 2. napon – egy rövid szakaszon – haladtunk. Újra megcsodáltuk a jó állapotban lévő várat a hegyoldalban és tovább hajtottunk a Lienzi Dolomitok felé, ami felett megjelent egy csúnya pöffenet, ami nem vetített előre sok jót, legalábbis a száraz idő vonatkozásában. Lehet, hogy a Leinz környéki rizs termesztők örültek a látványnak, mi nem annyira.

Ezen a szakaszon a kerékpár-út hullámvasút-szerűen le-fel vezetett, persze domináns irány a lejtés volt. A késő délutáni időpont ellenére a hőségtől még mindig szenvedtünk, ezért pont jókor jött egy kiépített pihenő hely, ahol jó hideg víz, padok, egy étteremféle és egy nagy – a környéket ábrázoló – térkép is helyet kapott. (Abfaltersbach környéke) Az út hol a Dráva jobb, hol a bal partján haladt, már nem is számoltuk a jobbnál-jobb bringás hidakat. Időközben a szembe szél hátszéllé változott, és hiába próbáltunk elmenekülni az eső elől, de nem sikerült, így egy ipari létesítménybe álltunk be a valamikori betonkeverő üzem teherautó beállóban vészeltük át az esőt. A kényszerű pihenő után sietősen tovább indultunk, (18:45 körül) mert a cél az volt, hogy Lienzen túl kell jutnunk, mert előtte szurdokos a völgy, nincs táborozásra alkalmas hely.

 P1040238 resize resize

A várost kicsit körbejártuk, megnéztük a belvárost is, de igyekeznünk kellett, mert már este 7 felé járt, mire kikeveredtünk a sok kerékpárút sűrűjéből. Egyébként Lienzen belül folyik össze az Isel és a Dráva és utána már csak a Dráva halad tovább, így mi kitartottunk mellette. Sajnos egy talpalatnyi táborhelyet sem találtunk, miközben elkezdett sötétedni, mi ennek ellenére jól megvacsoráztunk, mert jóllakottan nem tűnt olyan kétségbe ejtőnek a helyzet. Végül nagy nehezen fél tíz tájban, egy 2.600m magas hegy lábánál a susnyásban sikerült sátrat vernünk. Az eget borító nagy felhők és a távolból hallatszó dörgések nem jeleztek előre nyugodt éjszakát, emiatt minden cöveket rendesen levertünk, nehogy egy eső elmosson minket. Éjszaka esett is néhány csepp, eső egy kis szélvihar kíséretében, de semmi komolyabb dolog nem történt szerencsére, persze félálomból felébredve nem esett jól, a kómás szédelgés, amíg le nem csillapodott a vihar.

6. nap (2013.08.04. 127 km, 757m szint)
A szállásunk Lavant nevű település alatt a Dráva parton helyezkedett el. Reggel pompás kék égre és viszonylag friss időre ébredtünk, gyorsan összepakoltunk, és 8 óra körül már kerékpáron ültünk. A gyorsaságot az indokolta, hogy a sátortól 2m-re a földben egy rakéta-meghajtású darázs kolónia lapult,- amit az esti tök sötétben nem láttunk - és jobbnak láttuk a hirtelen távozást, mintsem megvárjuk, hogy a meleggel együtt, az idegességük is megjöjjön.

Erre a napra tervezett etap még nem az autónál végződne, mivel az kb. 180km-re van és nem cél a rohanás, viszont ezzel szemben cél a tavak vizében való lubickolás, a táj látványában való gyönyörködés. A család sem volt felkészülve arra, hogy a tervezett időnél hamarabb hazaérjünk, így „kénytelen-kelletlen" maradtunk. Tehát a konkrét cél a Wörti-tó megközelítése, melynek mértéke függ a napi fakultatív programoktól.

Indulás után tökéletes aszfalton haladtunk a Drauradweg-en, a távolban már a korai időpont ellenére megjelent a várható fülledtségre utaló pára, ami mint egy finom szövésű függöny elrejtette a táj apró részleteit, csak a távoli hegyek kontúrjai látszottak. Az út néhány km után először jó minőségű murvássá, majd erdei úttá változott, de megmaradt az élvezetes jellege. Fél 10 magasságában sikerült egy jó kis reggeliző helyet találni, ahol feltöltöttük az energia raktárakat, majd konstatáltuk, hogy nem sok ennivalónk maradt, emiatt boltot kell keresnünk. Mikor idáig jutottunk a gondolatmenettel, hirtelen eszünkbe ötlött, hogy vasárnap van és Ausztria. Ennek a két dolognak egy mondatban való emlegetése éhezést vetít előre, mert itt szent és sérthetetlen a vasárnapi pihenés. Azért mégis próbálkoztunk nyitva felejtett bolt felkutatásával, mivel ezek előfordulása nem volt várható a Dráva parti kerékpárúton, emiatt kimentünk a főútra. Itt csak forgalmat találtunk, nyitva tartó üzletet nem, így – szégyenszemre – visszakullogtunk a folyó mellé. Dél felé már arra jutottunk, hogyha nincs bolt, akkor jó lenne valamilyen kerékpáros étteremféle is, egye fene, úgyis csak egyszer élünk, ráadásul ebben az országban már olyan élelmiszer is van, ami Cobranconak is megfelel. Ekkortájt úgy 6-8 km-re voltunk a Möll folyó és Dráva összefolyásától, ami Möllbrücke településnél 2.000m magas hegyek között a Dráva visszafordítós kanyarjánál található.

 P1040548 resize resize

Az említett távolságot hamar magunk mögött hagytuk és kevéssel a Dráva hídja után már meg is pillantottuk a remélt étkező helyet, melynek a neve : Gasthof Erzherzog Eugen

Gyorsan megálltunk a kerékpárosokat is kiszolgáló étteremnél, ahol életmentő ebédet költhettünk el. Mi lehetett volna más a rendelt kaja, mint Wiener Schnitzel (magyarul bécsi szelet), ami isteni volt, a hús kellően vastagra és zamatosra sikeredett (na vajon miért?) a sült krumpli sem volt száraz, vagy olajban tocsogó, hanem pont jó(na,vajon miért?), nagyon ízlett nekünk. Az egészet egy kis bringás sörrel öblítettük le. A sör magában 3 EURO volt, a kaja pedig 9, látszik, hogy az italból akarnak megélni. Kaja után nem nagyon akaródzott elindulni, nem csak azért, mert tele lett a bendő, hanem az óriási hőség miatt se. Azért erőt vettünk magunkon és indulás után kb. 500m-rel már meg is álltunk a települás névadója miatt, ugyanis elértük a Möll hídját, ahonnan nyugat felé tekintve láthatóvá vált a Grossglockner hegység, (ahová visszatértem még augusztusban a fiaimmal) melyig a Möll völgye vezet. Tovább indulva csatak izzadtan mentünk fel-le a hullámos úton és alig vártuk a következő állomást, ami nem volt más, mint a Millstadter-see (11 km hosszú, 124m mély, jó „kis" tó).

 P1040553 resize resize

A tó nyugati csúcsának elérése előtt a bonyolult úthálózat réme, majdnem elintézte a fürdésünket, de aztán nagy nehezen, tompa aggyal is sikerült megtalálni a helyes utat az életmentő vízhez. Az osztrákok ismét tanújelét adták ötletességüknek, ugyanis az első település a tóparton a Seeboden (tópart) nevet viselte. Nem tudom mennyi osztráknak, mennyi ideig kellett volna gondolkodnia, amíg eszükbe jutott volna Rásonysápberencs, mint település név. Valószínűleg mire megalkották volna, addig az összes proton elbomlott volna, a ma ismert világmindenségben. (Kis segítség az értelmezéshez: a szabad proton stabil, ill. legalább 1030 év a közepes élettartama, szemben a Világegyetem korával, mely „csak" 1,4·1010 év) A Seeboden név kitalálásához kevesebb idő is elegendőnek bizonyult a sógoroknak, így jutott idejük sok más értelmesebb dologra, pl. olyan szabályokra és betartatásukra, mely a társadalmuk működőképességét biztosítja. No, e kis agyzsibbasztó fejtegetés után vissza a történésekre, a tó nyugati végén emberekkel dugig tele lévő – fizetős – strandokat láttunk csak a testünk hűsítése még váratott magára.

 P1040550 resize resize

A sárgára szikkadt füvön csak állóhelyek voltak, azok is csak korlátozott számban. Sehol egy szabad strand, egy víz megközelítésére alkalmas ösvény, már teljesen elkeseredett állapotba kerültünk, mikor egy meredek köves ösvényt pillantottunk meg, ami a kerékpárútról vezetett a fák között a köves tópartra. Csak gyalogosan lehetett rajta lemenni, a kerékpárok fent maradtak, mi pedig önfeledten élveztük a csodálatosan tiszta vízben a lubickolást. Ez még a tó névadó települése – Millstadt - elérése előtt történt, ahol viszont csoda történt és találtunk nyitva tartó Billa-t. A boltban ugyanolyan tömeg fogadott, mint a strandon, viszont ide „ingyé" be lehetett menni, viszont ki csak fizetés után. Feltöltöttük a hiányos élelmiszer raktárakat és – e napon - már harmadszor menekült meg életünk, itt és most a jéghideg Gösser citromos sörnek köszönhetően. A boltban a pénztárnál álltam sorban, amikor megláttam a helyi kleine Zeitung (kis újság) címlapját, melyen az virított, hogy előző nap Dellachban megdőlt a melegrekord, ami 39,9 Co lett. Most már tudtuk, miért éreztük szinte elviselhetetlennek a hőséget. Alighogy elindultunk, már megint a vízbe kívánkoztunk és Pesentheim előtt ismét csobbantunk, aztán igyekeztünk tovább, mert még hosszú utat terveztünk. A tó keleti végén az út már jó 50m-rel magasabban vezetett, mint a víz felszíne, így maradt a gyönyörködés, fürdésre további esély nem kínálkozott. Ahogy elhagytuk a tavat, rögtön egy mini-hágóba botlottunk, ami 600m-ről 780m-re vezetett, az út félkörívben fordult ÉK-ről DK-i irányba. Mintegy 11km megtétele után ismét feltűnt egy áhított hely, hát persze hogy egy tó, nevezetesen a Brennsee és ha már útba esett, akkor a változatosság kedvéért kipróbáltuk, jó-e.

 P1040555 resize resize

Természetesen pompás érzés volt, de rövid idő után indultunk tovább, hiszen már 18:30-at mutatott az óra. További 3km után Cobranco megint eltünt,ennek oka egy újabb tó, (Afritzersee) de ennek vizét már nem teszteltük le, hanem az Afritzer bach völgyén vágtáztunk lefelé, miközben nyugat felől erős felhősödés közepette megjött az erőteljes hátszél. Olyan erővel fújt, hogy a völgy aljában, ahol a lejtés már alig érezhető, a sebességünk 35-38km/h körül alakult. Három negyed 8 körül értük el az Ossiacher See nyugati csücskét, ahol a táborhelyet képzeltük el.Persze emmiatt nem volt nagy aggódás,tartaléknak ott voltak Cobranco fejében az 1996-os és 2005-ös túrája vadkemping-helyszinei.Hogy mikre vissza nem emlékszik 15-20 év távlatából...?.és ami a legelképesztőbb,hogy meg is találja őket! Még a sötétség beállta előtt az autópálya mellett lévő kukoricást néztük ki, majd nyugodtan elgurultunk a tó partjára és az egyre fokozódó szélben megvacsoráztunk. Vacsora után, - amíg látni lehetett – gyönyörködtünk a tájban, a fehér fodrot vető hullámokban, és az idillt megtörve azon aggódtunk, hogy ilyen szélben vajon fel tudjuk-e majd állítani a sátrat, illetve ideér a szél után a vihar is. A szél maga előtt tolta a forró levegőt és egyre melegebb lett, pedig egy kis hűvös már jól jött volna. Este 22:30 körül, vak sötétben visszamentünk a kinézett táborhelyre és felállítottuk a sátrat, de álom sokáig nem jött a szemünkre a forró szél miatt. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamaradt a légmozgás és már „horkoltunk" is.

7. nap (2013.08.05. 49km, 171m szint)
Reggel hét óra felé ébredtünk, az időjárás még mindig kitartani látszott. A szállásnak helyt adó kukoricást most tudtam jobban szemügyre venni, két oldalról az autópálya, illetve a paraszt által tornyokba rakott mindenféle fa hulladék határolta, a maradék két oldal felől ember magasságú kukorica. Reggel a fő tevékenység az összepakolás előtt a napi útvonal megtervezése volt soron, ami nem tűnt egyszerűnek, azon oknál fogva, hogy a közelben találkozik az A2, A10, A11-es autópálya, a B83-as út, a Dráva, néhány kisebb tó. A térkép nem egészen jó felbontásban mutatta az egész katyvaszt és a GPS töltése – vagy töltés hiánya – bonyolította a helyzetet. A tervek szerint innen az Ossiacher See nyugati csücskétől kell eljutnunk Velden-ig, ami már a cél-tó (Wörti-tó) nyugati sarkában található és nem elhanyagolható,hogy első nap is átmentünk rajta. Innen már csak végig kell menni az északi parton, beiktatni néhány fürdést és a keleti csücskénél dél felé fordulni egy derékszög-kanyarban és megkeresni az autót Viktring-ben. Ez valószínűleg nem lesz nehéz, lehet, hogy már Velden-től szag után meg fogjuk találni. Kicsit aggódtam is – amikor időm engedte – és most, hogy szinte karnyújtásnyira vagyunk a biológiai fegyvertől, már a zabszem effektus is kezdet beindulni.

Ide kívánkozik még a GPS töltés problémája, az akkupakkban – amit a kamera és a GPS töltésére szántunk – vészesen fogyott a szufla és a prioritást a kamera akkumulátorainak töltése élvezte, hogy sikerüljön a sok élményt, szép tájat, Cobranco információkban gazdag mondatait, és főleg énekeit megörökíteni. Az akkupakkban 2x3 db (18650 Liion) akku lakott, amiket laptopból bontottam, ezen kívül még vittem 6 db ugyanilyen akkut, abban bízva, hogy elegendő lesz. Sajnos a kapkodás közben a pót 6db akkuból 2 db-ot nem teljesen feltöltve vittem el. Mindet feltöltöttem, de otthon 2db-ot elcseréltem. (mea culpa) Így a túra végére nem maradt elegendő energia a GPS-nek. Ha megálltunk kikapcsolgattam, az LCD háttérvilágítását teljesen levettem, viszont így a térkép nem igazán látszott, főleg menet közben. Éjszakánként többször felriadtam félálomból, megnézni nem merült-e valamelyik akku, mert akkor cserélni kell. Lelövöm a poént a vége előtt, mint egy harmadosztályú krimiben : jelentem a GPS kibírta az út végéig. Azért ebben szerepe volt annak a kütyünek, amit még 2012-ben építettem, ami azon kívül, hogy szabályozható fényerejű lámpa, még 5V-ot is tud kiadni, így az utolsó napon ebből kapta az energiát a GPS. (ebben is 2 db Liion akku volt) Az akkuk súlya bőven 1kg fölött volt, amit fel kellett vinni minden hágóra, de cserébe lefelé erősebben kellett fékeznem.

Mire összepakoltunk, megjelent az általunk kijáratnak használt úton – a kanyar után – valami nagy munkagép és éktelen zajjal valamit csinált, amit nem láttunk, de tartottunk tőle, hogy kimenetkor össze fogunk vele futni. A gépkezelő sem látott minket, így rövid tanakodás után határozottan kihajtottunk mellette és már suhantunk is a kerékpárúton. Azon az úton haladtunk, amit már közösen megnéztünk, de azért néha meg-megálltuk – nem úgy, mint a cica Arany János Családi kör c. költeményében – hogy aszondja :


„Ballag egy cica is - bogarászni restell -
Óvakodva lépked hosszan elnyúlt testtel,
Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Szóval, mi nem a pitvarba'n teremtünk, hanem csak próbáltuk a sok út közül a – számunkra – jó irányba vivőt kisilabizálni. Végül nem teljesen sikerült arra menni, amerre szerettünk volna, így egy részen az első napi úton mentünk visszafelé, pedig a cél az volt, hogy lehetőleg ne ismételjünk. A reggelit a Silbersee partján költöttük el, oly kevesen voltak, mintha kihalt volna az emberiség tegnap óta, pedig a magyarázat egyszerű, éppen hétfő délelőtt volt. Cobranco még úszott is egyet reggeli előtt. Az ezüst-tó partján szinte vártam mikor ugrik elő a bokorból Gojkó Mitics apó, de sajnos nem találkoztunk vele. (Ha valaki nem ismeri, akkor leírom, gyerekkorom NDK-s indiánfilmjeinek szerb származású kultikus alakja, bár tudtommal nem vele forgatták az Ezüst-tó kincsét, de sok filmben szerepelt)

 P1040551 resize resize

Most észak felől kerültük a tavat, míg 6 napja dél felől. A tó után a már megszokott murvás kerékpárúton hajtottunk, amikor egy űrlényszerű szerzet jött szembe. Egy csóka, fején rohamsisak, azon kamera, fülében fülhallgató, fején napszemüveg, hátán hátizsák, a kormányra gumipókkal!? rögzített kulacs, háromkerekű kerékpáron, nem fekvő, hanem normál magas kivitel, hátul két kerékkel. Mondhatom, eklektikus látványt nyújtott. Az út közben le-fel ment, néha nyugdíjas korú matrónák, nagypapák mentek el mellettünk felfelé, az elektromos meghajtású kerékpárjaikkal, helyenként hajóállomások törték a monotóniát. Szinte észre sem vettük és 26km megtétele után elértük a Wörti-tó észak-nyugati csücskét (Velden). A városban szinte csak lapjával lehetett közlekedni, dacára a hétfőnek, szép szállodák, kastélyszerűségek, láthatóan jómódú népek az utcán, az én ízlésemnek talán kicsit túlzás is volt a körítés. Ahogy átrágtuk magunkat a nyüzsgésen, sikerült a bringaúton a tó északi oldalán haladni, de sajnos olyan magasan ment, a tavat tőlünk a vasúti sínek választották el. Cobranconak eszébe jutott 1995-ből, hogy valahol le lehet menni a partra, ahol van freibad. Az emlékezete más sokadszor jónak bizonyult és meg is találtuk a strandot, ahol ingyenessége ellenére öltöző, zuhanyzó is volt.

 P1040203 resize resize

Pompásat fürdőztünk, már sokadszor, a víz tiszta, mély és türkizkék volt, a hőmérséklete is „pf". volt. Továbbindulás után arra lettünk figyelmesek, hogy a vonatok 4-5 percenként jöttek mentek, a sorompók a vonat elhaladta után 2!másodperc után nyílottak fel (de jó lenne itthon is ilyet tapasztalni). A tó közepe felé újabb település terpeszkedett (Pörtschach am Wörther See), amin persze nemcsak átmentünk, hanem egy kerékpárosok elől lezárt jól kinéző félszigetet is megkerültünk. Nem igazán derült ki, miért volt tilos bemenni, a fürdés, a kutya, de érdemes volt, mert szép kis parkot láttunk,ráadásul itt a legkeskenyebb a tó igy szinte karnyújtásnyira volt a hires hegyi kilátó a Pyramidenkogel, ami vészjóslóan ott éktelenkedett a szemközti hegyen. Innen az autó már csak 10km-re volt légvonalban és büdös dögszagot még mindig nem éreztünk, de ez nem nyugtatott meg, mert mi van, ha a szél a másik irányba viszi a szagot, az rajtunk hazafelé nem nagyon fog segíteni.

Lassan elértük Klagenfurt-ot, ahonnan mindenféle kifolyók, lefolyók, befolyók, átfolyók mellet vezetett utunk, amiben gyerekek, felnőttek fürödtek, a parton kis üdülők sorakoztak.

Majd ezek is elmaradtak, és ahogy feltűntek Viktring házai, bennem egyre fokozódott a harci idegesség, vajon milyen kép, illat,szag fogad az autónál, miután 7 napra benne maradt az 50Co-os napközbeni hőségben néhány (4-5) fóliányi felvágott, két rúd kolbász, meg még csoki is. Hogy fogom az asszonynak megmagyarázni a hazáig ki nem szellőző szagokat? Ezek motoszkáltak a fejemben, mikor arra lettem figyelmes, hogy már annál a parkolónál járunk, ahol az autót hagytuk. Messziről minden rendben lévőnek tűnt, a négykerekű a helyén, - az osztrákok nem zúzták be a vegyi fegyvert. Kisvártatva ott álltunk mellette és már nyitottam is ki. A hátsó ajtó feltépése után – tudniillik a hátsó ülésen maradtak a húsfélék – jött a megkönnyebbülés, szag sehol. Ekkor átfutott az agyamon, lehet, hogy ezek lemásztak az ülésről és világgá mentek?, de nem miden meglett, és szerencsére a csomagolás magában tartotta azt, amit kellett, így egy mozdulattal kivettem és már ment is minden a szemetesbe. Ezzel a szerencsés fordulattal ért véget a 2013-as Alpok dosszié, amiért nagy köszönet illeti Cobranco-t, a pompás útvonal tervért, sok felkészülést kívánó ismeretterjesztésért. Sokszor mondtam már, ha Ő nincs, akkor én valószínűleg ezekre a helyekre nem jutok el kerékpárral, mert bennem nincs meg az a buldogszerű elszántság, kitartás, ami egy ilyen jellegű túra szervezéséhez kell.

 P1040226 resize resize

Az időjárás már negyedszer volt tökéletes,a lenyűgöző Karintiát, a Dolomitok sziklás csúcsainak, a hegyi tavaknak látványát,a Sauris bizarr világát, a Piave szurdok hihetetlen alakzatait sohasem fogom elfelejteni (még sorolhatnám a látnivalókat, de akit érdekel, olvassa el a többi napra vonatkozó leírást, nézze meg a videókat,képeket.

 

Írta: Istvánpisti

Videózta:Cobranco

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass.