P1040494 resize resizeCobranco előzetesen elmondta, hogy ez az út az első világháborúban fontos hadiút szerepet töltött be a völgy alját pedig, a Piave folyó uralta.

4. nap (2013.08.02. 79 km, 1464m szint)
Az éjszakát fülledt melegben töltöttük, a hálózsák tetején aludtunk, nem kellett belebújni, dacára az 580 m tenger szint feletti magasságnak.

Az előző reggelen 5-6 Co, míg most 18 Co volt a levegő hőmérséklete,na igen, a Dolomitok északi és déli oldala közötti különbség. Reggel a szikrázó napsütésben tudtuk igazán szemügyre venni a szálláshelyünk környékét, ami egy kis fennsíkon volt Ampezzo házaitól kőhajításnyira, de egy néhány fa szélességű fasor tette láthatatlanná. Az aljnövényzet érdekes fűszeres szagú volt, (nem illatú) de ez éjszaka nem volt különösebben zavaró, ami betudható az előző napi SP465-ös, lezárt, murvás úton folytatott küzdelem fáradalmainak is.

 P1040484 resize resize

A szokásos éjszakai akkumulátortöltés nem alakult valami jól, a GPS-t sikerült ugyan feltölteni, de az egyik kamera akkumulátort nem. Az elmúlt napokban már néhány kívánság megfogalmazódott bennünk, mire is lenne még szükségünk a későbbi túráinkon, amit néhány példán keresztül elevenítek fel : pl. összecsukható szék és asztal, hogy bárhol lehessen étkezni, ahol megéhezünk, vagy még esetleg egy mobil szemetes kosár, egy szintén mobil vízcsap, amiből bárhol lehet vizet vételezni, illetve jó lenne egy mindig kéznél lévő szép kilátás is (ezeket - be kell valljam - én gondoltam ki), így nem kellene éhen halnom, amíg nem találunk egy – Cobranco minden igényét kielégítő – étkezőhelyet. A következő ötlet: a hátsó csomagra felgurtnizható takarítónő, vagy legalább akkumulátoros porszívó, a sátor kevesebb munkával járó takarításához. Ezek az ötletek nem pszichotrop, vagy hallucinogén szerek hatására jutottak eszünkbe, hanem valószínűleg az előző napi napszúrás mellékhatásaként. Aztán amikor elmúlt a hatás, be kellett látnunk, hogy ezek az eszközök igen súlyosak lennének (főleg, a mindig kéznél lévő szép kilátás, vagy a takarítónő), emiatt lemondtunk ezek későbbi hasznosításáról.

A hosszúra nyúlt bevezető után lássuk mit is írt az erre a napra elrendelt szent úti terv:

Ampezzo-t az SS52-es úton nyugat felé elhagyva Lorenzago Di Cadore települést érintve elérni a Lago Di Santa Caterina-t (Szent Katalin-tó) és tovább haladva, ha sikerül, akkor a Misurina-tavat is megnézni, ha ezt nem sikerülne, akkor opciós program a Piave szurdokban, közben persze útba esik néhány, - kisebb-nagyobb - hegymenet is.

Reggel a legfontosabb terv a bevásárlás volt, mert - ez a nap péntek lévén, közeledve a hétvégéhez – szükségessé vált a készletek feltöltése. Erre a legkézenfekvőbb megoldást Ampezzo kínálta, ahol már előző este – a táborhely keresése közben – feltérképeztük a boltokat, bár a többes szám nem indokolt, mert csak egyet találtunk. Reggel ez amúgy is a menetirányba esett, így sikerült minden szükséges dolgot megvásárolni, reggel 8 óra körül.

 P1040497 resize resize

Már indulás előtt konstatáltuk, hogy az időjárás továbbra is jónak tűnik, és ha lehet fokozni, akkor mondatnám, hogy az időjárás jobban teljesít, itt olasz-honban. Az égen sehol egy felhő, kellemes volt a hőmérséklet, de a távolban enyhe pára látszott, ami előrevetítette, hogy fülledt meleg várható. Ha lehetne válogatni, akkor inkább a nagy meleget, mint a hideg esős időt választanám, de persze nem lehet, eszi, nem eszi, nem kap mást a túrázó. /Persze a rend kedvéért tegyük hozzá,hogy Cobranco megint olyan profin belőtte a jó időt,hogy ez már sorrendben a negyedik nap volt amikor még mutatóban sem láttunk egyetlen felhőt sem./

Mivel a város egy völgyben terült el, így rögtön indulás után hegymenettel indítottunk, aminek meredeksége 5-7% között változott. Alig haladtunk 3 km-t, amikor jobb oldalon a hegyoldalban láthatóvá vált a Passo del Pura hágóút szerpentinjére vezető meredek emelkedő. A hágó túloldalán legurulva a Sauris tóhoz lehet lejutni /vagy fel...?/, ahol előző nap jártunk, amikor a völgyzáró gáton átkerekezve, néhány alagúton átmentünk, és éppen ott fordultunk vissza, ahova ez az út vezet.

A korai idő ellenére nagyon meleg fülledt időben tekertünk felfelé, nem győztük a folyadékot inni, persze én a megállásokat kihasználtam evésre is, mivel nekem nincsenek tartalékaim, így kénytelen vagyok félóránként-óránként valamit enni, azért, hogy a reggeliig ne haljak éhen. Hét km – Bükkre emlékeztető táj (Miskolc-Eger közti út)– után értük el a Cima Corso (segéd) hágót, GPS szerint 863 m magasságban, bár a táblára az olasz testvérek azt írták, hogy 905/832 m. Ennek a sok számnak az értelmezése – éhgyomorra – problémát okozott, bár lehet, hogy nem csak az alacsony vércukor szint okozta az értetlenségünket, hiszen a neten rákeresve sem találtam magyarázatot rá. A helyszínen – persze nem teljesen komoly felvetésként – felmerült, hogy a 905-ös mérőszám az yardban van, míg a 832 az méter, de itthon utána számolva nem teljesen stimmel. Akkor felelne meg a mi logikánknak, ha 910/832 m lett volna. Ha valaki tudja a megoldást, akkor legyen oly' kedves és írja meg. Persze, ha „tényleg" a yard a magyarázat, az felveti a következő kérdést : oszt mér van yardba'?

A „segéd" hágón átbukva kellemes lejtőn folytattuk utunkat Forni di Sotto városának irányába, a kellemességet fokozta a javuló hűtés, a szép látványon és a jó útminőségen túl. Az út a Tagliamento völgyében vezet, mely Olaszország harmadik legnagyobb folyója,bár itt a „gyenge kis erecske" kifejezés is már túlzás volt.

Gurulás közben egy lendületes jobb kanyar után reggeliző helyet észlelve jó nagyot fékeztünk és visszatekertünk egy elhagyott étteremhez, ahol szép kilátás, pad, asztal és árnyék tette komfortossá az étkezést. A reggeli után volt egy kis közjáték, mikor Cobranco kérte, hogy nézzük meg a következő hágó, a Mauria szint diagramját (a megbeszélés értelmében én ezekkel a szint diagramokkal járulok hozzá a túra sikeréhez). Én kerestem-kerestem, de csak nem találtam még hasonlót sem, sőt volt olyan, ami megvolt, csak fordított irányban. Mikor ez kiderült, akkor Cobranco hangszínének változásából azt következtettem ki, hogy normális emberen kívül sok minden kategóriába beférnék most nála.

Bíró úr kérem, mentő körülményként szeretném megjegyezni, hogy az útirány egyeztetése nagyrészt telefonon és skype-on történt, - gondolom – emiatt történhetett a félreértés az irányok, helyek tekintetében, kérem vegye ezt figyelembe és enyhe büntetést, vagy esetleg felmentést el tudnék fogadni! Persze rögtön tegyük hozzá,hogy ezek csak poén szinten értendők,sőt –mint ahogy Cobranco meg is jegyezte: „Annál izgalmasabb,minél jobban nem tudjuk,hogy mi vár ránk"

 P1040494 resize resize

Reggeli után tovább indultunk, de kisvártatva víz-vételező és lónyál-hűtő hely bukkant fel az egyik kanyarban, így megálltunk. Amíg az italok hűltek, (éjszaka jó langyosak maradtak), addig összekötöttük a kellemetlent (borotválkozás) a haszontalannal (várakozás az ital hűtésére). Nem egyszerű feladat a 10Co-os vízzel és szappannal előkészített 3 napos szakáll levágása, a két éves eldobható borotvával, tükör nélkül, emlékezetből. Ráadásul én csak ilyenkor szoktam pengével nekiesni a szőrömnek, normál hétköznap ezt villanyborotvára bízom. Az életlen vas húzott, akadt, de a cél érdekében – mármint, hogy „szépek" legyünk – végrehajtottuk a műveletet. Cobranco,miután felvette a babaprofilt,csak annyit mondott a kormánytükörbe nézve:"A bűnöző-pofa jobban állt".

Indulás után konstatáltuk, hogy a lejtő még mindig tartott, majd egyszer csak egy 2 km hosszú alagútban hűsöltünk, ez is igen kellemes volt (eleinte), ráadásul a jó lejtés hatására ki is pihentük magunkat, de a hideg miatt a hűsölés vége majdnem meghűlés lett.

Az alagútból kijövet rögtön begurultunk Forni di Sotto településre, ami eléggé jellegtelenre sikeredett,illetve úgy mondanám,szokványosra. Utána megint emelkedő, majd megint lejtő következett, teljesen vidámparkban kezdtem magam érezni, azzal a különbséggel, hogy itt azért a környezet, a táj látványa kárpótolt a küzdelemért.

Cella nevű településtől már kezdett egyre jobban, a megszokott Alpokra hasonlítani a táj, megjelentek a távolban a csipkés kopár hegyek, bár ahol jártunk, itt még a növények eltakarták a sziklákat. Egyébként ez a Cella,igazi üdülő-paradicsom volt /melyik nem az, ezen a környéken.../, de valahogy mégis más volt, Cobranco kicsit körbe is nézett vendéglátó-fronton,elég lesújtó volt a véleménye,amit ki is fejtett egy röpke szösszenetben a videóban,én addig az italok hűtését dirigáltam fegyelmezetten egy szökőkútnál. Cella után közvetlenül Mauria következett, ahonnan megkezdődött az azonos nevű hágó meghódítása. Az út nagyon látványos szerpentines szakasszal indult, összesen 5 db visszafordítóval, 6,4 km hosszon 330m szintemelkedést küzdöttünk le, ami nem is igazán nevezhető küzdelemnek. Tőlünk dél-nyugat felé – a csodálatosan tiszta, pára mentes időben – pompásan látszottam a Monte Miaron 2.102m magas hegycsúcsai, a látvány annyira lekötötte a figyelmemet, hogy az egyik visszafordítós kanyarban majdnem elmentem egyenesen. Egyre nagyobb hőségben értük el a Passo di Mauria hágót (ezt már nem „segéd" hágónak könyveltük el) 1.298m magasságban. Ha már Cobranco elégedetlenségének adott hangot reggeli közben a hiányzó szintdiagram miatt, akkor most pótlom ezt, – ami késik, nem múlik alapon – remélem Őt ki fogja elégíteni a látvány.

 P1040500 resize resize

A hágót elhagyva elég gyatra minőségű úton gurultuk Lorenzago Di Cadore irányába, a szerpentinek egyre csak jöttek, de az éhség már megint jelentkezni kezdett, emiatt kimeredt szemmel vizslattuk az út menti bokrokat, csapásokat, vajon hol lehetne felfedezni alkalmas helyet. Kis idő múlva tábla jelezte a közeli picknick-ező helyet, ahol hirtelen megálltunk. Rövid tanakodás után – dolgunk végezetlenül – tovább indultunk, mert a hely elég jó volt ugyan (asztal, szék, szemetes, víz, szép kilátás, de árnyék sehol, a nap viszont gyilkos sugarakkal sütött a bődületes melegben. Indulás előtt Cobranco megjegyezte, hogy valószínűleg semmi helyet nem fogunk találni, bezzeg, ha itt maradunk, akkor 200m múlva lenne egy tökéletes hely, ezzel én is egyetértettem és jelentőség teljesen bólogattam, majd gurultunk tovább. Alig gurultunk 2 km-t máris – az előző helynél - jobbat találtunk, így megálltunk.

Cobranco kommentálta is a történteket: "az életben vannak még csodák,és hogy Murphy, a törvénykönyvébe ezt beteheti a „kivételek" bekezdésbe".

 P1040502 resize resize

Itt kell egy kis kitérőt tennem, és megpróbálom a különböző élet-látásokat összehasonlítani. Az előző kis jelenet kifejezetten a pesszimista szemlélet bemutatására alkalmas, ugye mindenki ismeri ezt, pl. úgyse lesz jó idő, jó hely, nem fog sikerülni. Ugyanakkor az optimista nézet sem fenékig tejfel, gondoljunk csak bele, az ilyen ember az esetek felében csalódik, mert nem jött be a várakozása, bár ez őt nem idegesíti különösebben.

Erre egy jó példa: az optimista nem azt mondja, hogy már nem áll fel, hanem azt, milyen szépen lóg.

Ezzel szemben a pesszimista ember sohasem csalódik, mert ha a negatív várakozás jön be, akkor mondhatja, hogy „ugye én megmondtam", ehhez még melldüllesztés is dukál. Ha nem a negatív várakozás jön be, hanem egy sokkal jobb, akkor elfelejti mit mondott előzőleg, - borús hangulatban -, vagy letudja annyival, „milyen szerencsés vagyok" és megint dülleszt.

Ez történt a mi esetünkben is, amikor a közelben megtaláltuk a még jobb étkező helyet. Volt árnyékos rész az asztalnál, de csak egy ember számára, így én felfújtam a félig lyukas derékaljat és az árnyékban azon ülve sikerült megebédelni. A „kapkodós" (1óra 18 perc 22 másodperc hosszú) ebédszünet után tovább indultunk az alternatív program átélése felé, mert a helyzetet elemezve Cobranco megállapította, hogy az eredetileg elgondolt mai célt, – a Misurina tavat, -normális időben nem tudjuk elérni és nincs értelme estére felmenni az 1.750 m magasan lévő látványossághoz, mert ott táborozni nem lehet, legurulni nem érdemes, így megnézzük a – szintén előre eltervezett – „segéd" tervben szereplő régiót. Na ezt jól körülírtam anélkül, hogy mondtam volna valamit. Tehát az eredeti terv szerint a Lago Di Santa Caterina partján elterülő Auronzo Di Cadore település mellett tovább haladva felmentünk volna a Lago Di Misurinához. Ehelyett megnézzük a Piave szurdokot, majd a Szent Katalin tó mellett is hosszabb időt töltünk, és a környéken vackolunk vagy vacakolunk,ezt majd eldöntjük.

Az ebédelős hely után kb. 1,5 km-rel megérkeztünk Lorenzago Di Cadore-ba, majd tovább Cima Gogna településre, itt már a szokásos borzalmas folyamatos kocsisorok haladtak mellettük, csak remélni tudtuk, hogy el fognak fogyni. Addig bambultuk az ebéd utáni hőségben, hogy elnéztük a leágazást,ami,valljuk be nem is volt,mivel a kanyonutat még a térképek sem jelzik,az egyetlen támpont Cobranco memóriája volt,aki, ha hinni lehet neki, kb 1000 éve járt már itt. Szóval 300m után visszakanyarodtunk a Piave kanyon felé, amit/minő meglepetés/ egyáltalán nem jelzett tábla. Nyilván azért, mert ahogy odaértünk, egy csúnya behajtani tilos tábla fogadott és, hogy az elszánt autósokat megakadályozzák a behatolásban egy nagy vas-sorompó tette nyomatékosabbá a tábla kihelyezőjének akaratát.

 P1040503 resize resize

Ez, ahogy eddig, most sem tántorított el minket, főleg Cobranco-t, én meg mentem utána és próbáltuk felfedezni, mit is rejtegetnek itt. Cobranco előzetesen elmondta, hogy ez az út az első világháborúban fontos hadiút szerepet töltött be a völgy alját pedig, a Piave folyó uralta.

A sorompót megkerülve behajtottunk a gyatra minőségű útra, ami lepusztult területeken keresztül vezetett a kanyonba, ahova mindjárt egy ipari létesítmény nyitott kerítésén keresztül jutottunk be. A Piave szurdok a legelejétől igen látványos arcát mutatta a kihívásokat kereső vándoroknak, a szélessége kb. 150-200 m lehetett, az út felett az egyik oldalon 800, a másik oldalon 1600 m-rel emelkedtek a hegyek, a folyó jó 100 m-rel az út szintje alatt haladt.

 P1040504 resize resize

Az aszfalt elhanyagolt, töredezett volt, olyan mint a bükki erdészeti utakon, de a látvány, az valami fantasztikus. Néhány 100 m után már értettük, mi lehet az oka a lezárásnak, az úton lépten nyomon kisebb-nagyobb – a magasból aláhulló – kődarab hevert, egy helyen 2 m átmérőjű lyuk tátongott, amit egy nagyobb szikla üthetett. Az út a hegyoldalon kanyargott, lent a mélyben békésen lépésben haladt a Piave. Fél füllel hallottam,hogy a hátam mögött Cobranco éppen kiselőadást tart az újkori gátszakadásokról és mindenféle vizi-katasztrófákról a kamerának, ami igen gyanúsan figyelt, lehet el sem hitte amit mond. Egyszer csak egy bal kanyar után kiszélesedett a völgy és feltűnt egy vízerőmű gátja, valamint a létesítmény udvarán egy autó. Óvatosan, halkan elhaladtunk az épület mellett, és próbáltunk beleolvadni a környezetbe, ami nekem nem nagyon sikerült, hiszen sárga mezt és világos-kék nadrágot viseltem, de ezzel együtt sem vettek észre, így tovahaladtunk. Innentől nem csak szélesebb volt a szurdok, hanem a duzzasztás miatt a látványos mennyiségű piszkos barna színű víz szintje is megnőtt.

 P1040507 resize resize

A harcias elődök nem csak az út irányába, hanem az út menti sziklákba az útra merőlegesen is alagutakat vájtak, amik valószínűleg hadi célokat szolgáltak. A vadregényes útszakasz kb. 5 km után csatlakozott be a normál SS52-es útba ott, ahonnan jobbra 4,4 km-re van az a pont, ahol 2 nappal ezelőtt Santo Stefano Di Cadore-ban bevásároltunk és néhány km után bekanyarodtunk a szintén lezárt Frison völgybe. Most azonban nem erre vezetett az utunk, hanem élesen balra visszakanyarodva rátértünk az SS52-es útra úgy, hogy a Piave szurdokkal párhuzamosan épített, de ellenkező irányba haladó alagútban találtuk magunkat.

 P1040513 resize resize

Még most is kellemes élményekkel gondolok arra az alagútra – bár általában nem szeretem őket kerékpárral -, mert kellemes hűvös volt odabent, a forgalom gyér, a kivilágítás pazar, ráadásul köszönhetően a jó lejtésnek, jól is haladtunk. Ja az alagút hossza, több mint 4 km, ami azért Alpok szinten sem számít rövidnek. Ahogy kibukkantunk a túloldalon, rögtön beleéltem magam Jancsi és Juliska helyzetébe, mikor a gonosz boszorka bevágta őket a kemencébe. Valami hihetetlen hőségbe jutottunk, mint egy szauna olyan volt. Még egy km-t sem tettünk meg és máris elértük a Szent-Katalin tó dél-nyugati csücskénél elhelyezkedő völgyzáró gátat, amire rögtön fel is hajtottunk. A gátról fantasztikus kilátás nyílott nyugat felé a 2 km hosszú, égszín-kék színű tóra és a távolban, az égbe törő csipkés hegycsúcsokra. Eleinte a tó, déli-oldalán vezető kerékpárúton haladtunk a tó feléig (közben egy óvatlan pillanatban, amikor nem jöttek a turisták felhúztam a „fürdőbugyit"), ahol átmentünk az északi oldalra, mert van ott egy település (Auronzo Di Cadore), ahol muszáj megejteni a szokásos hétvégi shoppingolást (már megint, mintha bevásárló körúton lennénk).

 P1040526 resize resize

A hídon való átkelés közben gyönyörködtünk a Sauris tó színét idéző vízfelületben utána, pedig igen meredek laza murva borítású úton küzdöttünk a nyeregben maradásért, végül fáradozásainkat siker koronázta és sikerült egy SPAR-ban minden földi jót beszerezni (pl. grillcsirke).

A tóban nem fürdött senki, - mint később megtudtuk azért – mert az erőmű miatti vízszintváltozás lehetősége okán a hatóság megtiltotta. Nem igazán értem az okot, hiszen 1,5km-re a gáttól nem valószínű, hogy bárkit beszippantott volna, ha az illető nem 1,5km hosszú, de ekkor ott ennek a valószínűségét elvetettem, hogy létezik ekkora termetű ember. A tó végén a tápláló Ansiei folyó befolyásánál újabb híd helyezkedett el, amin sok nemzet zászlóját lengette a szél, köztük a magyart is. Itt már néhány bátor embert láttunk fürödni /az túlzás, lábat áztatni/, de nem tűnt teljesen őszintének a mosolyuk, amit egészen addig nem értettünk, míg mi is bementünk a tóba, illetve itt már a folyóba. A víz irgalmatlanul hideg volt, persze ez nem csoda, hiszen 800 m magasság felett jártunk, a folyó nyilván 2-3.000 m magasan olvadó gleccserből származik, és amilyen gyorsan ideér nincs ideje felmelegedni. Ezzel együtt is nagyon jó élményt és felfrissülést nyújtott.

Aki még nem próbálta ki a kristálytiszta égszinkék gleccservizben való lubickolást,próbálja ki,igazi kaland,engem Cobranco fertőzött meg, no meg a kényszer /ne feledjük,vadkempinges túrán vagyunk/, szóval, ki nem hagynám. Fürdés után negyed hét felé indultunk tovább, kb. 2 km hosszan murvás kerékpárúton haladtunk a folyó jobb partján, óriási hegyek árnyékában, emberek mindenhol, nem értettük, fél Olaszország itt van,vagy mi?, aztán kiderült,hogy csak a szokásos péntek esti nyüzsi. Majd egy hídon átkelve kimentünk a főútra, ahol gyér forgalomban tekertünk és egyre inkább vacsorázó helyet kerestünk, ahol végre eloszthatjuk a grill csibét. Mintegy 8 km után meglett az asztal, paddal, szép kilátással, ráadásul a környék alkalmasnak látszott éjszakai szállás keresésére is, így megálltunk és kényelmesen megvacsoráztunk, majd elmentem szálláshelyet keresni. Mintegy fél óra bolyongás után visszakullogtam, mert sok ígéretesnek látszó helyről derült ki menet közben, hogy bizony nem jó. Persze a „vérprofi" /Cobranco/ kiszúrt egy lezárt utat és egy hegyoldalban felsejlő romot,szerinte ez megérne egy hegymászást. Így aztán fél kilenc tájban, már félhomályban egy meredek (10%+) töredezett aszfalttal fedett, ipari úton feltekertünk a hegyoldalba, mert lentről úgy gondoltuk, hogy fent lehet számunkra megfelelő terep. Bejött! Némi nézelődés után kiderült, jól gondoltuk és találtunk egy kis, viszonylag síkfelületű, füves rétet, ahová fel is állítottuk a sátrat 1.030 m magasságban és már aludtunk is, hiszen másnap is jelentős erőpróba és látványos útvonalak vártak ránk.

5. nap (2013.08.03. 104km, 933m szint)
Mikor reggel fél hét felé kinéztünk a sátorból, a nap már szépen megvilágította a környező hegyeket, csipkés csúcsokat.

 P1040530 resize resize

Az éjszaka kellemesen hűvös volt, az italok leűültek, aksik feltöltődtek, csak a sátor volt csurom víz. "Soha rosszabbat"-jegyezte meg Cobranco, miközben körbepásztázta a tekintélyt parancsoló sziklaormokat a kamerával. Ilyenkor folyamatosan süketel közben, amit a legtöbbször én is csak itthon tudok meg, miután megnézem a filmet. A szemben lévő hegy oldalában szemügyre vettük a tározós vízerőmű csövét, ami egészen az út szintjén lévő erőműig vezetett. Nyugodtan nézelődtünk, amikor megjelent egy jóember néhány kutyával, majd egy „Bondzsornó" után meredt szemekkel elment abba az irányba a földúton, amit már este szemrevételeztünk, és megállapítottuk, hogy nem vezet sehova.

Azért egy percig se felejtsük el, hogy szigorúan védett természetvédelmi területen vagyunk, ahol a vadkemping az egyik legnagyobb bűn, a panzió és hoteltulajdonosok szemében, mindenképpen. Ezután összepakoltunk és megindultunk a meredek szerviz úton lefelé, Cobranco meg is jegyezte,el sem tudja képzelni,hogy tudott előző este itt feltekerni, de hát nagy úr a kényszer. Szóval nekivágtunk a következő etapnak. A napi cél a Misurina-tó volt 1.750 m magasan, majd tovább Dobbiaco/Toblach település irányába, ahonnan a Dráva völgyén szerettünk volna menni, ameddig eljutunk.

Az 5. napra olasz nyelv ismeretem hihetetlen mértékben fejlődésnek indult, hiszen már voltak olyan szavak, amiket meg tudtam egymástól különböztetni, p. FIAT-Ferrari, pizza-piazza, torrente-tornante, és így tovább. Ha nem figyelek oda, a végén még olasz nyelvvizsgát fogok tenni, mire hazaérünk. A viccet félretéve a torrente szót az olasz az időszakos vízfolyásokra használja, míg a tornante jelentése: hajtűkanyar, pl. a szerpentinen lépten-nyomon kiírják. Itthon kipróbáltam a „G" fordítóját és üzenem nekik, van mit még reszelni rajta, ugyanis a torrente szót az olasz fordítója nem ismeri, pedig az olaszok igen, sőt már én is,és ha hozzászámoljuk az idióta luzer-zsarut a filmből,akkor még spanyolok is.

Induláskor még felfért a harisnya és a hosszú ujjú felső, mivel a szállás 1.030m magasan volt, ami a mi Kékesünk magasságának felet meg. Indulás után kiszámoltuk mi vár ránk a tóig és úgy tűnt semmi különös, 12 km alatt 800 m szint, ami még megrakott kerékpárral sem számít fakírhágónak. Két-három kilométer után már csak a rövid ruhák maradtak rajtunk – a hőmérséklet gyorsan emelkedett, - viszont feltűnt, hogy a várt meredekség elmaradt, az utunkat balról a Marmarole hegység gerince kísérte.

 P1040529 resize resize

Az út első 4-5 km-ében csak 120 m szintet emelkedtünk, ami előrevetítette, hogy a tóhoz közeledve, bizony erősen kell majd küzdenünk. Igen jól jött volna a szint diagram, amit én nem jól vadásztam le a netről. Közben azt latolgattuk, hogy megálljunk-e reggelizni, vagy éhgyomorra (csak Cobranco, mivel én idáig már 2x ettem,csak ezt jól titkoltam) vágjunk neki a meredekebb résznek. Ahogy haladtunk, a látvány megint nagyon ütős volt, kék ég, csipkés és fenyőkkel borított hegyek látványa váltakozott. Az út az eddigi nyugati irányból egy nyújtott negyed körrel északira fordult, és közben a meredekség is folyamatosan emelkedett. Közben rájöttünk, hogy amit 12 km-nek számoltunk, az valójában majdnem 15 km lesz, de közben már út felét megtettük, miközben 1.150 m-re jutottunk fel és még 600 m szint volt hátra 7,5 km-en. Ezen a részen már 5-6% volt a meredekség, majd ahogy kijöttünk egy kanyarból, hirtelen megláttuk a 12%-os táblát és innen igen kemény lett a reggeli előtti menet. Itt eldőlt, hogy nem érdemes megállni, mert teli gyomorral nagyon nehéz lenne, hiszen a vér nem jó helyen tartózkodna. Az ég közben olyan pofátlanul kezdett kék lenni,hogy már a hegyek is belekékültek.

Egyre több országúti kerékpáros ért utol minket, mutatós mezekbe öltözve, nekem az, az enyhén túlsúlyos fickó tetszett, aki túró-rudi mintás mezben nyomta (a Tour de France hegyi pontversenyben vezető versenyzőnek járó trikó, fehér alapon nagy piros pöttyök), mivel úgy ítéltem meg, jó adag önbizalma lehet, hiszen a hegyimenők nem éppen ilyen alkatúak. Persze nem akarok rajta élcelődni, mivel elég jól ment felfelé, így Ő is, mint minden bringás kiérdemelte a tiszteletet, nálam biztosan.

 P1040537 resize resize

Közben az út kétfelé ágazott, nekünk jobbra kellett tartanunk, míg a balra vezető irány Cortinába vezetett (az elágazás 1.624m-en volt). A tóhoz vezető úton többször megálltunk nézelődni, pihenni, (én enni, inni),kicsit szét is szakadtunk, Cobranco lemaradt, filmezett, pofázott, ahogy szokott. A tó előtti út 1 km hosszan nyíl egyenesen vezetett, jobb oldalon a hágók mellől elmaradhatatlan marhák kérődztek. Szóval a Misurina-tó ,...balra a Kristály hegység sziklái a nevükhöz méltó látványt nyújtottak, míg szemben a Lavaredo hegység égbetörő csipkés szirtjei kísértek (Tre Cime di Lavaredo/Drei Zinnen/három csúcs). Már messziről látszott a parton álló, óriási sárga színű szálloda tömbje, és amikor a felértünk a víztükörhöz, akkor vált láthatóvá a többi, 9 szálloda a parton, információk szerint összesen 500 ággyal.

 P1040536 resize resize

Ez nem is csoda, hiszen a fekvése csodálatos, körben 3.000 m-es hegyek veszik körül, ahol szuper túrákat lehet tenni a kiépített utakon.

A keleti oldalról nem volt még szó, itt a Cadini-szirtek néztek le rá, ahová sífelvonók is visznek fel a gyalogösvényeken kívül. Ráadásul az alacsony páratartalomnak köszönhetően hatékony gyógyhely az asztmások számára.

A víz, nem az eddig megszokott türkizkék, hanem a zöld színében pompázott, körben a partot szálfa termetű fenyők keretezték. Mi megpróbáltuk jobbról megkerülni a murvás ösvényen a tavat, de ez nem bizonyult könnyűnek, mivel a népek nagy számban tették tiszteletüket, lévén szombat, másrészt főszezon,harmadrészt időnként séta-kocsikázásra kialakított puccos lovas kocsik jöttek szembe.

Az út melletti kis pihenőben végre megreggeliztünk – 11-kor! -, ami közben engem kinézett magának néhány koromfekete, - sóhiányos - pillangó és az egész reggeli időt rajtam töltve lenyalták a bőrömet az órarúgó-szerű szívó szájszervükkel, el sem lehetett őket zavarni (Cobrancora ügyet sem vetettek, lehet, hogy Ő hatékonyabban fürdött tegnap). Azóta sem tudom, minek nézhettek, illatos virágnak biztosan nem, talán büdöskének.

 P1040543 resize resize

Reggeli után körbekarikáztunk, kerülgetve a turistákat – akárcsak otthon, Húsvét hétfőn a Bükkben – és megállapítottuk, amit eddig is láttunk, hogy ez bizony nagyon szép látványt nyújt.

A vízi-biciklik mellett nagyobb szerkezetek is voltak a vízen, pl. hínárkombájn, ami a tó északi részén próbálta a vízinövényeket ritkítani. Sajnos tovább kellett indulnunk, pedig még jó lett volna a látványt magunkba szívni, de vártak az újabb élmények. A Col Sant'Angelo hágót „megmászva" (a tó felett mintegy 3m-rel), elindultunk Dobbiacco/Toblach irányába, a tervek szerint fürdésekkel fűszerezett gurulással egybekötve. Mintegy 6,5 km látványos gurulás után egy „T" elágazásban jobbra kanyarodtunk és egy murvás kerékpár-úton gurultunk tovább, ami előző életében lehet, hogy kisvasút nyomvonala volt/utólag kiderült,hogy tényleg/. A minősége nem volt tökéletes, mert nagyon laza és nagy kavicsokat tartalmazott, ami a kereket helyenként megvezette, így erősen kellett kapaszkodni a kormányba, Cobranco előttem úgy szlalomozott, farolgatott fél kézzel a kamion súlyú bringamonstrummal, hogy a hideg rázott. Néhol az nyomvonal,úgy tűnt, mintha a patak medrében vezetne.

Az elágazástól kb. 1 km-re feltűnt a következő célpont a Lago Di Lando/Dürren-See, ami egy 1.400 m-en fekvő türkiz-zöld tó, melyet óriási hegyek vesznek körbe, ráadásul délre kb. 5 km távolságban 3.000 m feletti csúcs és gleccser integetett felénk. Az természetes volt, hogy ki fogjuk próbálni a tóban való fürdést. Vadregényes és körmönfont úton közelítettük meg a tó ÉK-i oldalát, ahol földből feltörő jéghideg forrásokat, gejzírszerű objektumokat,patakokat kerülgetve és keresztezve értük el a partot, ami igen lapályos, hasonlóan a Balaton déli partjához, tehát a mélyülése enyhe volt. A hőmérséklete is hasonlított a Balatonéra, igaz annak január 15.-i hőmérsékletéhez. A vízben átlagnál hidegtűrőbb emberi egyén mintegy 32-33 másodpercet tudott tölteni szívgörcs veszélye nélkül, de a hőség miatt nem lehetett kihagyni (Cobranco nagyon hideg-tűrőnek bizonyult, mert Ő, több mint 1 percet volt benne,saját bevallása szerint ez már a „majdnem" egyéni rekordja volt,de nem tünt őszintének a mosolya.).

 P1040547 resize resize

Fürdés után az útra történő visszajutás, talán még nehezebben ment, mint a part elérése, mert a laza kavicsos ösvény most emelkedett, amin a tolás is nehezen ment, de azért megoldottuk. Folytattuk a gurulás a Toblach-i tavat célba véve, ahol újabb fürdést terveztünk. Egy darabon a murvás a kerékpár-úton haladtunk,ami hemzsegett a sok bringástól,főleg montisok száguldoztak a szélrózsa minden irányába /-ból/, majd, mikor már nem bírtuk a rezgéseket, csúszkálásokat, kimentünk a főútra, ahol kellemesebb haladásra számítottunk, mivel a forgalom nem volt jelentős.

Valamivel több, mint 3 km gurulás után megálltunk egy I. világháborús temető/emlékhelynél, ahol jelentős számú magyar fejfát találtunk, itt 145 magyar katona nyugszik. Minden magyar kopjafára – gondos kezek - nemzeti színű szalagot kötöttek.

Innen tovább indulva hamarosan elértük a Toblach-i tavat, ami 1.250 m magasan fekszik,szavakkal leirhatatlan hegyekkel körbevéve mi persze megpróbáltunk körbe menni a parton futó gyalogúton, ahol a gyalogosok kissé furcsa pillantásokat vetettek ránk, valószínűleg amiatt, mert kerékpárral nem lehetett volna behajtani.

A tó jelentős állatállománnyal rendelkezik: madarak, békák, egyebek, ahogy az ösvények mellett elhelyezkedő ismertetőkből megtudtuk. Be is támadtunk egy kiépített madár megfigyelőhelyet,de madár hiján /mivel,nem akkor volt szezon/búskomoran továbbálltunk. A fürdést is megejtettük,noná! - a nagyon tiszta vízben - de a hőmérséklete nem volt jelentősen magasabb, mint a Lando-tóé. Cobranco elkokettált itt egy helyi /Bruneck-i illetőségű/ bringással, aki a Balatonról több információt tudott, mint a néhány km-re található Dráva-forrásról,konkrétan „fogggalma" sem volt,hogy merre van,úgyhogy fájó szívvel indultunk tovább, Dobbiaco irányába, amit néhány perc gurulás után fél három körül el is értünk.. Innentől a Dráva völgyén szerettünk volna az autóig gurulni,de ez már egy másik történet...illetve még ugyanez,csak most tartok egy kis pihenőt....

Írta: Istvánpisti

Videózta:Cobranco