Montenegro08Az út mentén „MINE" feliratú halálfejes, aknamezőt jelző táblákat látunk a bozótban.

3. nap (2007. augusztus 9. – csütörtök) - Bosznia hegyei közt Montenegróba

Reggel 7-kor felszedjük sátorunkat a kempingnek álcázott kertes ház udvaráról. A recepciós srácot legszebb álmából ébresztjük. Itt úgy látszik nem szokás ilyen korán menni. Nekünk persze muszáj! Hosszú út vár ma ránk!


Visszagurulunk a belvárosba, mely jóval nyugodtabb arcát mutatja. Találunk egy pékséget. Mivel ez az utolsó napunk Boszniában, a vonatozásból megmaradt pénzünket mindenképp el szeretnénk költeni. „Akkor most ide bemegyünk". A polcon finomabbnál finomabb péksütemények sorakoznak meglepően olcsó áron. Össze is vásárolunk mindent, de így is alig tudunk pénzt költeni. A szomszédos tejcsárdában tejet és joghurtot veszünk hasonlóan alacsony áron, majd kiülünk a sétálóutcára kajálni. Ez a hely már valamilyen keveredést mutat a nyugati civilizációval, de a háború nyomai még itt is árulkodnak. Képeslapot is vásárolunk, majd – mivel várost nézni nincs nagy kedvünk – egy hosszú sugárúton hagyjuk el nyugat felé a Szarajevót. Itt jön rá Bimby, hogy ottfelejtette a kempingben a kulacsát.

Montenegro09


Alig érünk ki az épületek rengetegéből, egy jó minőségű és forgalmatlan utat kapunk. Egy kis folyócska festői völgyében haladunk felfelé. A főváros 531 méterrel volt a tenger szintje felett, s hamarosan meg kell birkóznunk túránk első hágójával, az 1163 méteres Rogojjal. Falvak nagyon elenyésző számban vannak az út során, csupán egy-két szegényes ház áll itt-ott az út mentén. Hidakból annál több van a szűk völgyben. Ezek vadi újak, rajtuk tábla, hogy melyik ország támogatásával építették újjá őket. Kievo-ban tartunk egy rövid pihenőt, majd egy forrásnál állunk meg. 36 km-rel Szarajevó után aztán elkezdődik az emelkedő. Helyenként 10-15%-os dombon gyorsan elválik, hogy ki milyen fizikai állapotban van. Mi, fiúk megyünk előre, friss lábaink csak úgy falják a nem könnyű dombot. Dia okosan a saját tempójában teker. Hamarosan Tomi is feladja a küzdelmet, így Bimbyvel kettesben nyomjuk fel, s egyszerre érkezünk a csúcsa. „Jó formában van az újoncunk!" – konstatálom magamban – „Remélem holnap a Durmitor sem fog ki majd rajta!". Pár perc múlva érkezik Tomi, majd kisvártatva Dia is befut. Az út mentén „MINE" feliratú halálfejes, aknamezőt jelző táblákat látunk a bozótban. Még utoljára Szlavóniában volt egy-kettő kitéve. De ez persze nem azt jelenti, hogy ahol tábla is van, csak ott lehetnek aknák. Fő az elővigyázatosság!


A túloldalon laza gurulással kezdünk, mindenfelé hatalmas füves mezők, tehenek. Falunak nyoma sincs, pedig már kezdünk éhesek lenni. Szerencse, hogy lefelé kell menni. Hamarosan a völgy összeszűkül, s bekerülünk a Mlinica-folyó szurdokába. Alagutak, függőleges sziklafalak – itt még nem tudjuk, hogy a következő napokban ez a napi rutin része lesz. Fél kettő tájékán aztán végre kiszélesedik a völgy, s itt egy nagyobb falu is található. Mlinica. Az út mentén néhány bódé kínálja portékáit. Végre! Tovább költjük a márkánkat: veszünk üdítőt, banánt, s mindenféle földi jót. A közeli cirill betűs autószerelő műhely mellett ebédelünk egy nagyot. Ma is nagyon meleg van (28-30ºC), így jól esik a szieszta az árnyékban.


Innen még 15 km a Drina-folyó völgye, mely a Balkán-félsziget legnagyobb folyója. Csodálatosan szép, tiszta és gyorsfolyású. Bár a szemközti hídon átkelhetnénk, mégis követjük folyásirányát. Teszünk egy 3 km-es kitérőt Fočába, utolsó bosnyák városunkba, ugyanis még mindig maradt márkánk. Egy elég lepusztult Isten háta mögötti helyről van szó. Pékség szerencsére akad, még a szarajevóinál is olcsóbb árakkal, már-már szinte „ingyen". Fagyizunk is egyet, 0,25 márkába kerül egy gombóc (kb. 35 Ft), így nagyon nehéz megszabadulni ettől a valutától. Kulacsot vennénk Bimbynek, de a sportboltban sajnos nem lehet kapni, így „végső elkeseredésünkben" bemegyünk egy kisboltba, s hosszú-hosszú tépelődés után, a megmaradt márkánkat Milka csokiba fektetjük. Soha nem gondoltam, hogy ennyire nehéz szándékosan elverni a pénzt, mert ezidáig még soha nem voltam rákényszerítve.

Montenegro11


Fočától a határ felé egy szűk, kanyargós kis mellékút vezet annak ellenére, hogy térképünkön ez is főútként van jelölve. „Gondolom a háborúban úgy vélték, hogy erre nem lesz szükség". Hosszasan kanyargunk a hegyoldalban a Kőszegi-hegységben található hegyi utakhoz hasonló kis aszfaltcsíkon, míg utunk erősen lejteni kezd, s a Tara-folyónál elérjük a Montenegrói határt. Ez a gyorsfolyású tiszta hegyi folyó Montenegró legnagyobb vadvízi paradicsoma, mindemellett „Európa könnye" néven emlegetett 1300 méter mély szurdoka Európa kanyonjai közül a legmélyebbnek számít, s világviszonylatban is csak a colorado-i Grand Canyon mélyebb nála. Több, mint 80 km hosszan vájja be magát a környékbeli helyoldalakba és fennsíkokba. 1978 óta a Durmitor Nemzeti Park része. Mellette azonban ezen a szakaszon nem építettek utat, így egy másik csodás folyó – a Piva – mentén folytatjuk utunkat. Pontosabban csak szeretnénk a folyó mellett haladni! Montenegrót ugyanis egy hatalmas emelkedővel kezdjük. Az útminőség itt is jó, bár alig szélesebb az út, mint Boszniában. Egy forrásnál töltjük fel vízkészleteinket, a Piva elképesztően mélyen van alattunk, egyre jobban elbizonytalanodok azt illetően, hogy leszünk-e ma még a vízpartján. A forrás mellett a meredek hegyoldalban azonban nem akad táborhely, így – akármilyen fáradtak is vagyunk – haladni kell tovább! A forrás után – egy hatalmas tábla szerint – a 900 méter mély Piva-kanyonban folytatódik az út. Lassan lejtünk, de a folyó kék szalagja még mindig elérhetetlen mélységben és meredekségben van alattunk. Este 7-re elérkezünk a kanyon legvadabb részéhez, ahol két hatalmas, függőleges sziklafal között tör utat magának a folyó! „Hol vezet itt út?" – tesszük fel a kérdést magunknak, de hamarosan megérkezik a válasz egy halom sziklába vájt alagút formájában. A legszebb szakaszon a sziklaalagútból kiérve rögtön egy hatalmas hídon találjuk magunkat több mint 50 méterre a folyó felett, majd a túlparton ismét alagútban folytatódik az út. Sok-sok vadregényes helyen megfordultam már, de ilyet még nem láttam. Ötven-százméterenként következnek az alagutak egymás után, miközben a folyó sebesen tör utat magának szinte közvetlenül alattunk. Az út mentén nincs más, csak sárga hátterű, alagutat jelző háromszög alakú táblák, s még egy – számunkra megfejthetetlen veszélyt jelző tábla, melynek a közepén egy fekete kör van. Montenegrói viszonyok között lehetne akár céltábla is, hiszen – mint ahogy a következő napokban tapasztalni fogjuk – szinte minden táblába jópár golyót beleeresztettek.


10 km-rel odébb elérjük az 1970-es években épült, 220 m magas duzzasztógátat, a Mratinjei vízierőművet. Itt a folyót egy szűk türkizszínű mély völgytóvá duzzasztották. Mratinje felé vezető mellékút is alagútban ágazik le. Nem az a félelmes számomra, hogy milyen utak vannak, hanem az, hogy egyáltalán vannak utak ilyen terepviszonyok között. Persze, ami a szépsége, az a hibája ennek a szurdoknak: történetesen az, hogy lassan sötétedik, táborhelyre pedig esélyt sem látunk!

Montenegro10


A gát tetejéről látható, hogy az út továbbra is a szűk és meredek falú tó partján halad tovább, egyszerűen még arra sincs esélyünk, hogy sátrunkat közvetlenül az út mellé állítsuk le valahová. A 220 méteres gát tetejéről visszatekintve viszont felfedezünk egy parkolóhelyet, mely közel s távol a legjobb táborhely ezen a vidéken. Vissza is gurulunk a leágazáshoz és az erőmű ipari útján megközelítjük a helyet, ahol csupán 1 autós parkol. Még innen sem könnyű leküzdenünk magunkat a Piva partjára, melynek jéghideg, s gyors folyású, de kristálytiszta vize van. „Hogy miért ilyen hideg?" – teszem fel magamnak a kérdést, majd rövidesen meg is találom rá a választ – „minden bizonnyal azért mert a majdnem 200 méter mély tó legaljából folyik ki az erőművön keresztül". Felállítjuk sátrainkat a szükségtáborhelyen, s Maggi tésztát főzünk vacsira. Csupán egy éjjeliőrszerű fickó környékez meg minket közvetlenül a sötétedés előtt. „Mózsná?" – teszem fel neki a kérdést. Ezt a szót még tegnap tanultam Dobojban, mikor a kalauz bőszen mutogatott, s közben ezt ismételgette: „nye mózsná, nye mózsná". Az öregnek nincs kifogása ellenünk, viszont valami 6-ost mutogat, melyből arra következtetünk, hogy hajnali hatkor tipliznünk kell a helyről.


Este még hanyatt fekve sokáig csodálom a felettünk elképesztő magasságba emelkedő függőleges kanyon sziklafalait és a felettük ragyogó csillagos égboltot. Elvégre augusztus van, a hullócsillagok időszaka. Látok is egypárat, majd elteszem magam holnapra. Fárasztó szeles, dombos nap volt a mai, s holnap hasonló „jókban" lesz részünk a tervek szerint.

  • SARAJEVO – Trnovo – Dobro Polje – Foča – Scépan Polje – Pivsko jezero
  • Táv: 123,6 km
  • Összesen megtett táv: 288,0 km

4. nap (2007. augusztus 10. – péntek) - Magashegyi nap a Durmitorban

Hajnali 6-kor ébreszt minket óránk, túránk egyik legnehezebb napján. Öt perc múlva ott van emberünk is, és finoman közli, hogy lassan indulóra kellene vennünk a figurát. Nem akarunk visszaélni a bizalmával, így pár perc múlva már kaptatunk is fel a gát irányába. Az egyik alagútban kisbusz jön velünk szemben tele munkásokkal. Követi őket két rozzant Golf is, most már tisztán értjük, miért kellett mennünk. Itt tűnik fel először, hogy ezen a vidéken mennyire előszeretettel használják a Volkswagen Golf egyes-kettes típusát az emberek.

Montenegro12


Újra kezdődik a játék az alagutakkal, többet megyünk sötétben, mint a szabad ég alatt. Lámpáinkat már kora reggel felszereljük, s egyhamar nem is foguk megszabadulni tőlük. Errefelé nem divat kivilágítani a földalatti járatokat. Fent, a 220 méteres gát tetejéről visszapillantunk éjszakai szükségtáborhelyünkre, melyet már autók foglalnak el. Az idő ma is kifogástalan, süt a Nap ezerrel, bár így hajnalban, hegyek között még egy kicsit hűvös az idő.


A következő szakaszon a duzzasztott Pivsko jezero partján kerekezünk. A tó teljes egészében kitölti a völgy alját, így utunk továbbra is a sziklafalon kénytelen továbbhaladni számtalan alagúttal teletűzdelve. A leghosszabbak – 480 és 500 méteres járatok – is teljesen kivilágítatlanok, ráadásul nem is teljesen egyenesek. Itt aztán tényleg érzéssel lehet csak kerekezni. Szerencsére a forgalom abszolút nem vészes, csupán elvétve húz el mellettünk egy-két rozzant autó. Jó hosszan tekerünk ezen a szakaszon, reggelizni – hely hiányában – esélyünk sincs. Csupán fél kilenckor állunk meg egy hosszú hídon, mely a tó egyik ága felett ível át. Itt költjük el a reggelinket.


Itt – a terv szerint – elhagyjuk a főutat – és egy 40 km hosszú szakaszon átszeljük Montenegró legnagyobb és talán legszebb magashegységét a Durmitort. Sorban tűnnek el gyomromban a finom Nutellás kenyerek, ezt látva társaim kérdezés nélkül tudják, mire készüljenek. Nem lesz egy egyszerű szakasz, az egyszer biztos. Már a kezdet is elég meglepő: a trsa-i mellékút egy alagúton keresztül lép ki a tóparti mellékútból, első látásra olyan hatást keltve, mintha egy bányába tekernénk be. Az út szerencsére itt is kifogástalan. Bár a főútnál jóval szűkebb, de a forgalom nagyon közelít a nullához. A Piva szurdokvölgyéből kilépve rögtön megkezdjük az emelkedést. Kb. 450 méteren vagyunk, innen kell felkapaszkodnunk az 1908 méter magas hágóra. Az út elképesztő megoldásokkal kapaszkodik fel a szinte függőleges falon. A hajtűkanyaroknak itt lehetetlen lenne szintben kivitelezni, így minden fordulót egy U alakú sziklaalagútban oldanak meg. Hát meg kell mondjam, ilyen vadállat utat még Svájcban sem láttam! Pedig eddig őket tartottam a hegyvidéki útépítészet királyainak.

Montenegro13


Utunk keményen, néhol 15% feletti emelkedővel kapaszkodik fel a hegy oldalában, így szétszakad kicsinyke csapatunk, Bimbyvel haladunk elől, majd Tomi és Dia következik. Egy csodás helyen bevárjuk őket. Innen már jóval alattunk van a tó és a híd, ahol reggeliztünk. Ahogy elérjük a szurdokvölgy peremét, az út is veszít meredekségéből, innen már erdőben haladunk tovább. Bimby is lemarad, így egyedül nyomom tovább elől. Egyre jobban idegesít, hogy térképem a következő falut – Trsát – 6 km-re jelölte az elágazástól, s egyelőre sehol semmi. Pedig már jóval túl vagyok a hatoson. Nem szeretek bizonytalanságban lenni, így nem várom be a többieket. Egyszercsak vége szakad az erdőnek és feltűnnek előttem a hatalmas kétezer feletti, sárgás fűvel és fehér mészkősziklával borított hegycsúcsok. Fantasztikus látvány. 11 km-re a leágazástól megpillantom Trsa házait, itt már megállok. S röviden konstatálom magamban, hogy a GiziMap kiadásában készült Montenegró térkép bár elég részletes, de nem elég pontos. A legjobb, hogy ezt a szakaszt halál egyenes vonalként jelölte, holott annyi kanyar volt rajta, mint égen a csillag! Pár percig élvezhetem csak a magashegység páratlan nyugalmát, hamarosan befut Bimby, majd Tomi és Dia is. Az idő kissé felhősebb és hűvösebb, mint a szurdokban, de ez nem véletlen: az út emelkedéséből és a megtett távból úgy 1100-1300 méteres tengerszint feletti magasságot tippelek.


Közösen gurulunk be a kis hegyvidéki faluba, ahol csupán néhány ház árválkodik, egyébként eszméletlen nyugalom van. Betérünk a kocsmába, de nem járnak jól velünk, ugyanis csak vizet veszünk fel, s már indulunk is tovább. Trsától már nem emelkedik tovább az út, egy darabig szintben kanyargunk, majd egy rövid lejtő következik. A felhős idő ellenére hatalmas távolságokra el lehet látni. Kivehető a Piva-szurdok szűk vonulata a mögötte lévő 1500 méteres hegyekkel, a másik oldalról pedig közvetlenül a Durmitor kétezresei zárják a panorámát. Eszményi ez az útvonal, jobbat elképzelni sem lehetne. Néhány kósza autóson kívül senki nem jár erre. Itt-ott néhány ház, istálló áll, odébb tehenek legelnek. Fantasztikus a nyugalom. Egyetlen negatívumként a szél kap iszonyat erővel oldalról minket. Itt aztán semmi nem állhatja útját!


Egy istálló mellett ebédelünk a füvön. Itt, 1500 méter felett már elkél a pulcsi. Az út pedig csak kanyarog tovább, mintha soha nem lenne vége. Újabb erős kaptatók következnek, s az eső is elered egy pár perc erejéig. Előttünk feltűnik a Bobotov Kuk 2522 méteres hegycsúcsa, mely nemcsak a Durmitor, hanem egész Montenegró legmagasabb pontja. A meredek, barázdákkal szabdalt csúcs erről az oldalról nem megmászható, csupán a hegy túloldalán lévő Žabljak irányából.


Közben egy tábla figyelmeztet minket, hogy beértünk a Durmitor Nemzeti Park területére. Mivel Trsa előtt a többiek – valljuk be jogosan – eléggé ki voltak akadva rám, hogy túlságosan előrementem, itt rendszeresen bevárjuk a csapatot az élen haladó Tomival együtt. Bimby fiatalos lendülete már a múlté, sorrendben a János-hegy, a Kékestető és a Rogoj-hágó után úgy látszik, kissé nagy ugrás volt ez a hegy. No, nem adta fel a küzdelmet a srác, csak belátta, hogy a gumiszaggató „dirt"-ös stílusa itt most nem fog működni, a kerékpározás ezen ágához észre és pontos erőbeosztásra is szükség van. Már kétszer azt hisszük, hogy megvan a hágó, de – mint később kiderült – csak egy rövidke lejtő következett, így szintben a betervezett 1500 méternél is többet kell megmásznunk. Utunk aszfaltozógépek mellett halad el, alig bírjuk kikerülni őket, s egyszerre csak véget ér a jó minőségű aszfaltcsík, helyette kavicsos-sziklás utat kapunk. De innen már látszik a főhágó! Ennek most már biztosan annak kell lennie! Összeszedjük utolsó erőtartalékainkat és feltekerünk a mai nap utolsó emelkedőjére. A kilátás fantasztikus, hatalmas sziklás hegycsúcsokkal és végtelenségbe nyúló sárgászöld mezőkkel, hatalmas vidék belátható innen. Gyors fénykép a táblával, majd – mivel ismét megeredt az eső – irány lefelé. Száguldani nem tudunk, csupán lassan döcögünk a kavicsos úton. „Egy év múlva itt már aszfalton haladhatnánk". Legnagyobbat persze nem mi szívunk, hanem a Žabljak irányából érkező autósok, többek között egy magyar család is, akik a munkagépektől nem tudtak ebbe az irányba továbbhajtani, így egy jó 50 km-es kerülővel folytathatják csak útjukat.


Hamarosan visszatérünk az aszfaltra, majd – anélkül, hogy észrevennénk – elérjük a Nikšič – Žabljak közötti főutat, mely botrányosan szűk és rossz minőségű. A forgalom annál nagyobb rajta. Szerencsére nem sokat kell ezen az úton haladnunk.

Montenegro14


Délután fél 4-kor elérjük a Balkán-félsziget legmagasabban fekvő városát, a Durmitor Nemzeti Park turisztikai központját, Žabljak-ot. Fáradt a csapat, így nem sokat gondolkodunk, az első kempingbe becsekkolunk. Elég erős szél fúj a pusztában, így jól le kell rögzíteni sátrainkat, nehogy elmásszanak. Diának a mai nap kalandjai elégnek bizonyultak, ő inkább lazít egy keveset, mi addig betekerünk a városba. Az 1450 méteren fekvő kisváros egy fokkal fejlettebb, mint a hasonló cipőben járó bosnyák Foča, s ezt is főleg idegenforgalmának köszönheti. Legurulunk a várostól két kilométerre fekvő Crno jezero (Fekete-tó) partjára. Valószínűleg a fáradtság az oka, hogy a fiúk az egy eurós nemzeti parkbelépőt elég nehezen akarják kifizetni, pedig én váltig állítom, hogy megéri legurulni Montenegró egyik legszebb hegyvidéki tavának partjára. S tényleg csodálatos a sötét színű tó a mögötte lévő kétezresek koszorújában. „Fürödjünk meg" javaslom a többieknek, akik a hűvös, szeles és esőre álló időjárás miatt nem vesznek komolyan egészen addig, míg fürdőruhába vedlek, s a partmenti hínáron átvágva magam meg nem merülök a tó kellemes és csodálatosan tiszta kék vizében. Határozottan jól esik az úszás egy ilyen kemény nap után! A többieket azonban nem sikerül becsábítanom a partról. Bimby megbütyköli Dia bicajának a váltójának láncfeszítőjét, ami elég érdekes módon dobta ki a láncot. Ezért is ezzel jöttem el a kempingből, hogy rájöjjünk a hiba okára. Tomi hezitál még a fürdésen, bár őt ilyen témában nem igazán tudom már komolyan venni. Nem is lesz semmi a dologból!

Montenegro15

Hazafelé beugrunk egy boltba üdítőt venni, s este 6-ra már ismét a kempingben vagyunk. A vacsorát a kemping saját konyhájában készítjük el, amit az őskori gáztűzhelynek köszönhetően, majdnem sikerül felgyújtanunk. Ezután tönkre teszem az egyik záramat.
Este is erős szél tombol, így bevackoljuk magunkat a sátrunkba és eltesszük magunkat holnapra.

  • Pivsko jezero – Trsa – Durmitor-hágó - Žabljak
  • Táv: 81,2 km
  • Összesen megtett táv: 369,2 km

Folytatjuk...

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass.