KerekparralSvajcba82Nem látod, hogy ez egy autópálya?! Hogy a francba gondolod, hogy itt kerékpározol?! –Kiabálta, és be kellett látnom, teljesen igaza volt.

Reggel ötkor magamtól keltem. A tudatalattimban alvás közben is ott motoszkálhatott a gondolat, hogy egyrészt Szombathelyre kell érnem délután egyig, másrészt a játszótéri gyerekház, ahova az előző éjszaka befészkeltem magam, mégsem az a hely, ahol reggel sokáig illik ejtőzni.

A reggeli összepakolással pár perc alatt elkészültem, mivel ez volt a 21. nap, a reggeli rituálé már elég rutinosan ment. Egy gyors mozdulattal kiléptem a hálózsákomból, felvettem az ekkorra már igencsak megkopott biciklis ruhám, felszíjaztam az alvós szettem a biciklimre, és már indultam is.

Oda kell érnem
Nehéz megmagyarázni, mi is okozta akkor bennem az ennyire magas fokú sürgősség érzést. Az utat élveztem, három hét alatt összeolvadtam a biciklimmel, az énképem pedig teljesen a helyzethez idomult. Mégis, el sem tudtam képzelni, hogy még egy éjszakát a szabadban töltök, aznap estére haza akartam érni Debrecenbe, ennek pedig az volt az előfeltétele, hogy elérjem a Szombathelyről induló 13:48-as vonatot. Elméletileg bőven volt időm letekerni az előttem álló utolsó 105 kilométert, mégis rohantam, beleszámolva egy esetleges műszaki hibát vagy defektet. Mindenképpen el akartam érni a vonatot. El kellett érnem. Utólag több könyvet is olvastam a témáról, így tudom, hogy az akkor bennem lévő sürgősség érzés a személyes hatékonyság egyik alappillére: ha szoros határidőt rendelsz a kitűzött célod mellé, nagyobb eséllyel éred el azt. A határidő pedig szoros volt, éppen csak elindultam, azonnal az órámat néztem és számoltam magamban.

„Száz kilométerre vagyok Szombathelytől, 20 km/órás átlagsebességgel ez öt óra. Beleszámolva a reggeli és ebédidőt, elégnek kell lennie az időmnek. Elég lesz! Odaérek. De még jegyet is kell vennem... És, ha defektet kapok? Oda kell érnem."

Szalad az aszfalt a kerék alatt
A flow-élményről már többször tettem említést a korábbi cikkekben. Ezt az állapotot a sportolók nagyon gyakran átélik, ilyenkor eggyé válnak a cselekvéssel, azzal, amit éppen csinálnak. Gyorsan mozognak, a döntéseik szinte automatikusak, és nem tudatosan vezéreltek. Amikor a flow (áramlat) állapotában vagy, tele vagy energiával egy csak a célod felé haladás létezik körülötted.

Rohantam. Egyik kilométer telt a másik után, volt, hogy hosszú ideig oldalra sem néztem, csak előre, a célom felé. Sőt, volt, hogy nem is az utat figyeltem: mindent, ami igazán érdekelt akkor, kijelzett a kilométer számlálóm. 105... 104 ...103... visszafelé számoltam a még hátralévő kilométereket. Ha 20 km/óra alá csökkent az átlagom, egy megállás miatt, bűntudatom lett és utána még jobban siettem. Amikor viszont tartósan 25-as átlag feletti tempót mentem, némileg megnyugodtam, már szinte láttam magam előtt az Ausztria-Magyarország határt. Oda kell érnem...

 KerekparralSvajcba83

Átlépés a szalagkorláton és irány az árok (A holkerekparozzak.hu csapata teljesen egyet ért az intézkedéssel, és senkit sem biztat hasonló megtételére.) 

...minden áron?
Az első 45 kilométer után nagyot hibáztam. Csak a célomra koncentráltam, szinte nem is figyeltem, hogy milyen úton megyek. A helyes útirányt fürkészve az ekkor már rongyos és lyukas Ausztria térképemen, kizárólag egy dolog érdekelt: a legrövidebb, kitérő nélküli út Szombathelyig. Hartberg-et -ami nagyjából fél úton volt a reggeli játszótér helyszíne és Szombathely között- elhagyva Oberwart felé vettem az irányt. Ez volt a legrövidebb út, viszont valami elkerülte a figyelmem: a sokadik kilométer megtétele után elmentem egy „autópálya következik" tábla mellett. Hogy lehet ez?! Ekkor tudatosult bennem, hogy az Oberwart és Szombathely közötti úton van egy rövid, ~5 kilométeres autópálya szakasz is, ami kerékpárosoknak egyértelműen tiltott terület... de erről nem akartam tudomást venni. Haladnom kellett. Pár perccel később már az autópálya kezdetét jelző tábla előtt álltam. „Ha visszafordulok, időt vesztek... oda kell érnem!"

Sikerülni fog
Tovább mentem. Még jobban rohantam. Nem láttam magam előtt mást, csak azt, hogy hamarosan a vonaton ülök majd úton Debrecen felé. Négy kilométer megtétele után már láttam magam előtt az „autópálya vége" táblát... csak pár száz méterre voltam tőle... De ekkor sziréna hangot hallottam magam mögött, és a kitűzött célom kártyavárként kezdett összeomlani. Megállított a rendőrség.

Akkor dobja át rajta!
Ahogyan azt korábban is írtam, út közben minden este naplót írtam, a jelenlegi cikksorozatot pedig a napló alapján írom meg. Minden napról írtam feljegyzéseket, kivéve erről, a legutolsó szakaszról. Ennek ellenére, hat év után is, szó szerint emlékszem a mondatokra, amit az „autópálya vége" tábla előtt pár száz méterrel váltottunk a rendőrséggel.

A rendőrautó megállt előttem, két rendőr kiszállt és az egyik indulatosan visszasétált hozzám.

  • Te hol a k*rva anyádban kerékpározol?! – Ordította rám az osztrák rendőr, tört magyarsággal.

Ekkor elővettem a térképemmel próbáltam érvelni, elmondtam, hogy tudom, hogy rossz úton vagyok, de ezt az egy megoldást találtam Szombathely felé.

  • Nem látod, hogy ez egy autópálya?!  Hogy a francba gondolod, hogy itt kerékpározol?! –Kiabálta, és be kellett látnom, teljesen igaza volt. Rámutattam a térképre:
  • Tudna segíteni? Meg tudná mutatni, hogy melyik úton menjek tovább?
  • Segíteni? Én nem segíteni tudok, csak megbüntetni 35 Euróra! Azonnal menj le erről az útról!
  • Hova menjek? Itt csak ez az egy út van.
  • Ott van az a másik, menj át arra! –És valóban. Az úttesttel párhuzamosan haladó szerviz útra mutatott. Egy gond volt csak, amiért korábban nem mentem át arra az útra: az autópálya és a szerviz út között vízelvezető árok és drótkerítés volt...
  • A kerítésen nem tudok átmenni kerékpárral.
  • Dobja át rajta, és másszon utána! Azonnal menjen le erről az útról!
  • De...
  • DOBJA ÁT A KERÍTÉSEN ÉS MÁSSZON UTÁNA!! –Ordított rám.

Megdermedtem. Vége... Nem tudom átdobni a kerítésen a biciklim, ha sikerül is, biztosan összetörök rajta valamit. Az úton viszont nem maradhattam, pedig tényleg csak egy karnyújtásnyira volt az autópálya szakasz végét jelző tábla...

  • Ha meglátom, hogy tovább mész ezen az úton, a büntetésed 75 euró lesz!

Ez volt a záró mondat, a beszélgetésnek itt vége lett, visszaszálltak a rendőrautóba és ott hagytak. Álltam a biciklimmel az út szélén, pár percnyire az útszakasz végétől, de nem mertem tovább menni.

 KerekparralSvajcba84


A susnyás, ahol sétálni kellett. (A holkerekparozzak.hu csapata teljesen egyet ért az intézkedéssel, és senkit sem biztat hasonló megtételére.)

El kell érnem a vonatot
Egyértelmű volt, hogy az úton nem mehetek tovább féltem a büntetéstől és attól, hogy további értékes időt veszítek. Az sem volt kérdés, hogy a kerítésen átdobom-e a biciklimet, ezt nem tehettem meg, így csak egy választásom maradt: az autópálya és a kerítés között lévő árok.

Letoltam a biciklim az árokparton, és elkezdtem tolni a sáros latyakban. A cipőm újra átázott, de bíztam benne, hogy csak pár száz métert kell így megtennem. Haladnom kellett. Pörgött az óramutató, veszítettem az értékes időt, de folyamatosan csak egy rögeszmévé vált gondolat volt a fejemben: el fogom érni a vonatot Szombathelyen, és este már otthon, Debrecenben alszok majd. Ha így, akkor így. Ha az árokban kell tolnom a biciklim, akkor az árokban tolom. Akkor is sikerülni fog!

...
Pár száz méterrel később vége lett a kerítésnek, így az árokból kimászva, a megengedett úton folytathattam az utam. Kilométerekkel később láttam, hogy a rendőrautó az autópálya szakasz végén állt: tényleg megvárták, hogy tovább megyek-e. Jól döntöttem.

A célegyenesben
Felérve a normális útra ismét gyors tempóban tudtam haladni, és folyamatosan azt számoltam, hogy mennyivel kell gyorsabban mennem ahhoz, hogy a kiesett időt behozzam. Úgy hiszem, az Osztrák-Magyar határig, és onnan a Szombathelyig tartó szakaszon, elértem az akkori fizikai teljesítőképességem maximumát. Elérve a határátkelőt, megálltam pár pillanatra, és újra hittem abban, hogy este már Debrecenben leszek. Felemelő érzés volt újra Magyarországon kerekezni. A szombathelyi vasútállomásig hátra lévő 50 kilométeren már csak egy valamit éreztem lehetetlennek: Lehetetlen, hogy nem fog sikerülni!. El fogom érni a vonatot, ez már biztos.

12:30 –A célszalag átszakítása, megérkezés Szombathelyre

Az utolsó kilométerek teljes eufóriában teltek... Mosolyogva, nevetve, átszellemülten érkeztem meg Szombathelyre, és kár lenne tagadni, a verejték mellett néhány örömkönny is cseppent a vasútállomás bejárata elé.

Minden tökéletes volt. Megérkeztem. Sikerült.

 KerekparralSvajcba85

Statisztika:

  • Gleisdorf – Szombathely – (Debrecen)
  • napi megtett táv: 105 km
  • teljes táv: 2313 km

Zárszó
A Debrecenig tartó vonat úton időbe telt megszoknom, hogy a kilométereket a pedál tekerése nélkül teszem meg. Este tíz körül értem a városba, egy jó barátom és a párja volt a fogadó bizottság. Mivel ekkor augusztus volt, a hazaérkezésem éjszakájára csillaghullás volt várható, így kifeküdtünk a kertbe a sötét égboltot fürkészni. Több hullócsillagot is láttunk... de annak ellenére, hogy nem vagyok babonás, egy dolgot mégis kívántam: Azt, hogy minél több emberhez el tudjam juttatni, amit út közben megtanultam: Az életedet TE magad irányítod!

Kedves Olvasó!
Bízom benne, hogy tetszett a Kerékpárral Svájcba cikksorozat, és találtál benne néhány olyan gondolatot, amit el tudtál tenni magadnak útravalóul. Ha most éppen azon gondolkozol, hogy milyen jó lenne egy hasonló útra elmenni... azt javaslom, ne halogasd.

Ha egy mondatba, egy üzenetbe össze kellene foglalnom azt, hogy mit tanultam a 2313 egyedül megtett kilométer alatt, az üzenet így szólna:

Csak rajtad múlik, hogy miről mesélsz majd az Unokáidnak.

-Vége-

 

 

 

 

Az élményeit leírja hétről-hétre: Süvöltős László

A cikk eredetiben a http://debrecenbar.com oldalon jelent meg

 

A cikk-sorozat egy három hetes utazás napjait fogja bemutatni, napról napra, egy nap-egy cikk. Kalandos, komikus és gyakran keserédes 21 nap volt ez, amit egy kerékpár nyergében ülve töltöttem –egyedül. Áttekertem 5 országon, összesen 2313 km-t magam mögött hagyva.

Kapcsolódó cikkek: