Felfele az EbenwaldhaushozEz az út tényleg nem csak kirándulás, túra volt, hanem egy vándorlás oda, ahol az ember úgy érzi kaphat valamit, és vihet belőle másoknak is.

7. szakasz – Keresztül a Lajta-hegységen és a Bécsi erdőn 2007. 08. 15.

  • Táv: 116,5 km
  • Szintemelkedés: 1600 m
  • Átlagsebesség: 18,7 km/h
  • Maximális sebesség: 56,8 km/h

Fél hat előtt már a vonaton üldögéltünk és vártuk a zöld jelet, hogy azzal visszatérjünk Sopronba. Jó érzés volt látni a gyönyörű napfelkeltét, mely végigkísért utunkon. Leszállva a vonatról rögtön az egyik közeli templom felé vettük az irányt, de kiderült hogy az ünnep ellenére ott a hétköznapi miserendet tartják. Nem jelentett problémát ez sem, mert a megmaradt időt városnézésre használtuk fel. Főleg Sopron belvárosa nyűgözött le. Bár jártam már itt, mégis elcsodálkoztam ismételten a középkori hangulaton.

A Nagyboldogasszony tiszteletére celebrált mise után elindultunk a 84-es út felé. Elég komoly volt a forgalom, de atrocitásmentesen jutottunk el a klingenbachi határátkelőhelyhez. A határőrök egy kedves intéssel át is engedtek bennünket és mi pedig gyorsan megkerestük a kerékpárutat, amin továbbgurultunk.

Klingenbach után nekünk nem az Eisenstadt táblákat kellett követnünk, annak ellenére sem, hogy mi is arra tartottunk. Ebben az esetben ugyanis az egy gyorsforgalmi útra vezetett volna bennünket. Mi jobbra tartottunk és hamarosan már fel is tűnt Burgenland székhelye, az egykori Kismarton. Látszódott a hatalmas kastélya és fölötte a Lajta-hegység tornyosodott. Azt rögtön láttuk, hogy lesz hegymászásunk bőven.

Beérve a városba az Esterházy kastély felé vettük az irányt, amit hamar el is értünk. Csodálatos alkotás ez az épület és a körülötte lévő park is lenyűgöző. A központban még láttuk a Nagytemplomot is, ahogy éppen mise előtt várakoztak az emberek. Aztán elkezdődött a hegy. Szerencsére nem volt túl meredek és sok volt benne az árnyék. Így tíz óra magasságában ugyanis már eléggé közel volt a hőmérséklet a 30 fokhoz. Útközben már találkoztunk egy-két bicajossal és vidáman üdvözöltük egymást. A hágó teteje 425 méteren volt, ahonnan egy jókora gurulással értünk le Stotzingba, majd pedig áttekertünk Lorettóba.

 Loretto templom

A Lorettói Mária Bazilika Ausztria határain túlnyúló jelentőségű zarándok- és kegyhely. Itt rendezik meg minden év augusztusában a híres horvát zarándoklatot, amelyet alkalmanként több ezer zarándok keres fel. Úgy látszik, hogy mi is pont ekkor csöppentünk ide, mert komoly erőpróba volt elevickélnünk a templomig.

Még egy kis gurulás következett és leértünk ismét a síkságra. Könnyedén tekertük a kilométereket, de szemközt egyre közeledtek a hegyek. Badennél búcsúztunk el végleg a síkságtól és vetettük bele magunkat a hegyek ölelésébe. Igyekeztünk elkerülni a forgalmasabb utakat, ugyanakkor útba ejteni a legszebb helyeket, így Baden elején rögtön jobbra tartottunk Pfaffstatten felé, majd pedig elkezdtük az első emelkedőnket a Wienerwaldban. Igazi, szuszogtató hegy volt ez, mely egy gyönyörű erdőben vezetett, hűen a tájegység nevéhez.

Valamivel magasabb volt a hegy teteje, mint a korábbi Lajta-hegységi, aztán egy hosszabb gurulással Gaadenbe értünk. Pihenésre nem nagyon volt idő, mert már kezdődött is a következő hegy Heiligenkreuz felé. A kegyhely közelségét jelezték az út menti stációk sokasága. Az úton nyílt egy kapaszkodó sáv is, ami előrevetítette az emelkedő hosszát és meredekségét. A kihívástól nem ijedtünk meg és töretlen erővel másztuk meg a hágót, majd pedig vidáman gurultunk be a híres kegyhelyre.

 315 Heiligenkreuz

Heiligenkreuz a világ legrégibb ciszterci kolostora, mely megalapítása óta folyamatosan működik. A szerzetesek nagyon nyíltak a vendégekkel és látogatókkal szemben. A heiligenkreuzi ciszterciek egy nyitott és baráti kapcsolatra törekszenek azokkal az emberekkel, akik a csendet és az Istennel való kapcsolatot keresik. 

Belépve a kolostor területére, egy csodálatos világ fogadott bennünket. Nem győztünk ámuldozni. A  templomba hihetetlen volt érezni a közel ezer éves múltat. Utunk során nem sokat vásároltunk, de itt begyűjtöttem egy-két apróságot, amit hazavittem a családomnak, köztük egy mécsest ebből a régi templomból. Külön patinát adott az is a helynek, hogy innen indul a Via Sacra zarándokút is, mely szintén Máriacellbe vezet. Így ekkor már tulajdonképpen két zarándokúton voltunk egyszerre.

Elhagyva a szent helyet ismét emelkedni kezdtünk. Tudtuk, hogy ez vár ránk és azt is, hogy jön majd utána lejtő is. Ez a pillanat be is következett és egyetlen lendülettel Mayerlingig gurultunk. Egy szomorú esemény köthető e helyhez, mert itt találták 1889. január 30-án holtan Habsburg Rudolf trónörököst és szeretőjét, Vetsera Máriát. A haláluk körülményei máig tisztázatlanok.

Ez után következett az eddigi leghosszabb és legkeményebb emelkedőnk, mely már 600 méteres magasságba vezetett. Kifejezetten meleg volt, hiszen a fáktól védtelen országúti szakaszon mentünk fel ide. Lassan ugyan, de abszolváltuk ezt is és vidáman értük el a Triesting völgyében lévő Weißenbach-ot.

Elvileg aznapi utunkat bejártuk, de volt még egy tervünk. Mindketten tagjai vagyunk a (B.I.G.) Nemzetközi Hegyikerékpár Mozgalomnak, és mivel itt tornyosult a mozgalomban szereplő 1000 kiemelt hegy egyike, így aznap délutánra még meg akartuk mászni azt.

Gyorsan találtunk szállást egy vendégházban, ahol leraktuk hátizsákjainkat és egy-egy kulaccsal és csokival felvértezve hódítottuk meg a Bécsi erdő egyik legmagasabb pontját a Hocheck (1037 m) csúcsát. Gyönyörű, vadregényes és nagyon nehéz emelkedő volt ez. Sokszor megálltunk a szerpentinen és elcsodálkoztunk a természet szépségén.

 604 Hocheck 4

A hegy tetejéről pedig az egész Bécsi erdőben gyönyörködhettünk és tekintetünk egészen Bécsig nyújtózkodhatott.

Nagyon fáradtan, de boldogan hajtottuk nyugovóra a fejünket.

8. szakasz – Az Alpok hágóin át Máriacellig 2007. 08. 16.

  • Táv: 134,9 km
  • Szintemelkedés: 2410 m
  • Átlagsebesség: 16,5 km/h
  • Maximális sebesség: 60,8 km/h

Eljött a várva várt nap és a bőséges reggelink után már a Triseting-völgyében futó kerékpárúton róttuk a kilométereket. A korai indulásunknak – mint később kiderült - nagy szerepe lesz majd. A kellemes kerékpárútnak hamar vége lett, mert elfordultunk északi irányba, hogy meglátogassuk Klein-Mariazellt. Kleinmariazell legendája arról mesél, hogy két fivér nem tudott megegyezni az apai örökségen. Amikor mégis egyezségre jutottak, 1136-ban megalapították Kleinmariazell kolostorát.

Elérve az épületegyüttest, rögtön láttuk hogy ismét egy csodában van részünk. A felkelő napsugaraiban gyönyörűen csillogtak a falak és a tetők. A zászlók is nyugodtan függtek tartóikon. A bejáratnál a gondnokkal is találkoztunk, aki szívesen beszélgetett velünk. Meglepődött, hogy magyarok vagyunk és azon is, hogy még ma szeretnénk elérni Máriacellt. ő is megtette már az utat gyalogosan és neki bizony három napig tartott. Beléptünk még a templomba és mécses gyújtás után folytattuk utunkat.

 Klein Mariazell

Feltekertünk St.Coronára, amely egy közel 700 méter magas hegy tetején fekszik. Útközben gyönyörű erdők és széles mezők váltogatták egymást mindkét oldalon. Innen a már szinte csak éppen hogy csordogáló Trisetingig gurultunk vissza, ahonnan a Klammhöhe hágóra másztunk fel. Elég sok kerékpárossal találkoztunk errefelé.

Hosszú gurulás következett, melynek a 18-as út vetett véget. Itt jobbra tartottunk és keresztültekertünk Hainfelden. Elég nagy volt a forgalom, így nagyon megörültünk a balra ágazó útnak, mely Kleincell felé mutatott. Egy kisebb puklit kellet megmásznunk, mely után kiértünk a hosszú, völgyi útra. Egyre melegebb volt már és az út is folyamatosan emelkedett amíg elértük Kleincellt. Itt ismét tettünk egy kitérőt, hogy megmásszuk a Reisalpe egyik szépséges csúcsát az Ebenwaldot (1046 m).

Egy étteremben pakoltunk le és csomagok nélkül tekertünk bele a csodálatos fenyves erdőbe. Nagyon meredek, de lenyűgöző út vezetett a csúcsra, mely egy gyönyörű fennsíkon volt. Itt lehetett először érezni azt az erős szelet, amely a nap végére folyamatossá vált. Csak később éreztem azt, hogy ez bizony a Szentlélek közelségét is jelenti.

Nézelődés és fényképezés után visszagurultunk az étteremhez és – köszönetképpen is – elfogyasztottunk egy-egy menüt. Nagyon kiadós volt az ebéd és nem került sokba. A déli hőségben, teli gyomorral elég nehezünkre esett az indulás, de aztán lassan kigurultunk a településről és folyamatos emelkedéssel haladtunk a rendkívül jól hangzó Kalte Küche nevű hely felé. Nem diktáltunk nagy tempót, de azért jól haladtunk egyre feljebb. Végül, közel 800 méteres magasságban értük el a gyönyörű pihenőhelyet. Rengeteg motoros és autós pihent itt ill. voltak medencék is, amelyekben sok gyerek és felnőtt talált felfrissülést. Itt van a Via Sacra egyik állomása is, amelyet már messziről látni lehet.

Innen már a 21-es úton haladtunk tovább nyugati irányba. Előbb megmásztuk az Ochsattel hágót majd egy csodálatos panorámájú gurulást követően leértünk St. Aegyd településre. Innen már ismét volt kerékpárút, melyet a régi vasúti töltésből alakítottak ki. Kernhofig még csak finoman emelkedett az út, de utána következett a Gscheid hágó (970 m) ami nem volt könnyű feladat. Itt már a völgyben is érezhető volt a szél ereje és el is borult az ég. Nagyon hosszúnak tűnt a hágóra vezető kerékpárút, de végül sikeresen abszolváltuk.

 A Gscheidhago kerekparutja

Azt gondoltam, hogy innen már egyetlen lendülettel elérjük célunkat, de tévedtem. Nem álltam meg ellenőrizni a térképet, mert emlékeztem, hogy a hágó után jobbra kell tartanunk. El is jött ez a kereszteződés és még meg is nyugtatott, hogy láttam kiírva Máriacellt egy kerékpáros piktogram keretében. Először jött egy rövid emelkedő, majd egy hullámos útvonal következett, amely többnyire lejtett. Komoly elágazásra nem is figyeltem fel útközben. Sagemühle falu végén azonban igen csak megdöbbentem. Arra számítottam, hogy itt majd jobbra kell mennünk és 8-10 km múlva elérjük Máriacellt. A kereszteződésben azonban Máriacell balra volt kiírva és 28 km-re jelezet azt a tábla. Elhűlve vettem elő a térképemet és véltem felfedezni, hogy egy kereszteződéssel hamarabb kanyarodtunk el korábban, amely ide vezetett bennünket. Kissé mérges lettem ekkor, hiszen már este hat felé járt az idő, újabb hágó várt ránk és sötét fellegek is fenyegettek nyugati irányból.

Kellett pár kilométer mire megnyugodtam és elfogadtam a helyzetet, eltökéltem magamban, hogy mindenképpen elérem Máriacellt még ezen a napon. Szótlanul kezdtük meg a mászásunkat a Josefsberg hágóra (1012 m). Közben elfogyott a vizünk is, de bíztunk a segítségben. Az emelkedő tetején egy kedves kis család ki is segített bennünket a bajból, amely után hosszú gurulás következett. Aztán még egy lendületre volt szükségünk és végre megpillantottuk a Máriacell táblát. Beérve a városba már elkezdett cseperegni az eső, így szinte szó szerint a szakadó eső előtt „estünk be" a bazilikába. A körülmények tekintetében talán elnézhető nekünk, hogy a kerékpárokat is betettük az előtérbe.

Leírhatatlan érzés volt térdet hajtani és keresztet vetni a szentelt vízzel. Még hosszú percekig az az út járt a fejemben, ami mögöttem volt. Megvártuk az esti mise végét és bementünk a sekrestyébe. Az atyák nem nagyon értették, hogy miért kérek én tőlük emléklapot, de végül kaptam pecsétet a zarándokkönyvembe és eligazítást, hogy próbáljuk meg másnap a plébániahivatalban. Az ajándékasztalnál ismét vásároltam a családomnak pár szépséget és szentelt vizet is töltöttem egy arra készült üvegbe.

 Mariazell3

Teljesen megnyugodva, feltöltődve léptünk ki a bazilikából és indultunk el a már csak csepergő esőben szállást keresni. A zarándokszálláson már nem akartunk ilyen későn zavarni, más faluba már nem tudtunk volna a sötétben kimenni, így elkezdtük bejárni a központi hoteleket. Az első kettőnél meg sem jelentek a recepción. Ám ekkor felfedeztünk egy vendégházat, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket és szállást valamint vacsorát is kaptunk. Pedig már fél kilenc felé járt az idő.

Másnap reggel még körbejártuk a bazilikát és bent is eltöltöttünk egy kis időt. Aztán átmentünk a hivatalban, ahol szerettük volna átvenni emléklapjainkat. Ez kissé nehézkesen ment, mert ott még nem hallottak a Via Margaritárium zarándokútról. Szerencsére megértettük egymást és végül egyedi emléklapot készítettek nekünk. Aztán ismét kerékpárra pattantunk és két nap alatt - egy másik útvonalon - visszaértünk Szombathelyre.

Mit mondhatnék ezek után?
Ez az út tényleg nem csak kirándulás, túra volt, hanem egy vándorlás oda, ahol az ember úgy érzi kaphat valamit, és vihet belőle másoknak is. Én már útközben részesültem a kegyelmekben és azóta is könnyebbnek érzem a terheimet ha visszagondolok zarándokutamra. Máriacell elérése az életemet is jelentette.

Az alapút adatai:

  • Távolság: 251,7 km
  • Szintemelkedés: 1865 m

A hosszú út adatai:

  • Távolság: 842,6 km
  • Szintemelkedés: 7705 m

Kapcsolódó cikkek:
Via Margaritarium 3/1
Via Margaritarium 3/2