1992Bringa012Csúcsok között, csúcsformában, csúcstechnikájú gépen, csúcs-szuper időjárásban bringázni a Riviérától Innsbruckig – egy beteljesült álom!  2. rész

4. nap: Hannibál útján

Ismerős hágóval kezdek, de fordított irányban, mint négy éve: a Col d'Izoard (2361 m) híres „sziklasivataga” vár, de azelőtt még a fenyves-régión kell felkanyarogni. Csodás az idő, végre látom azt a sok szépséget, amelyet első alkalommal eltakart előlem a felhőzet. Egy fotós pihenő után veszem észre, hogy ott maradt a kulacs. Ördög vigye, én aztán vissza nem megyek érte, legfeljebb szomjazok egy kicsit, egy púpos teve legyen igénytelen! De ki törődne apró kellemetlenségekkel, amikor a Tour egyik királyszakaszán pedálozik, héroszok nyomában, szinte érezve a jelenlétüket! Olyan, mintha a nagy, örök peloton része lennék, még ha az én nevemet nem is látom sehol az aszfaltra festve... Ismét megállok Coppi és Bobet bronz portréjánál, de még hány bringásnak lehetne itt emléktáblája! Ahogy ereszkedem Briancon (1321 m) felé, találok az út menti szemetesben egy ásványvizes palackot, amelyik pontosan illik a kulacstartómba, kissé odébb meg is töltöm forrásvízzel, ez tehát rendben lenne.

A város után egy kis kerülő: aszfaltozott mellékút visz fel, rétek, tanyák között szerpentinezve a Col de Granonra (2413 m). Önmagában is értékes túracél lenne, mint magas hágó, de még érdekesebbé teszi, hogy a híres erődépítő, Vauban ide föl is rakott néhányat a művei közül, például a híres Tortabunkert (Fort Lenlon). Ezeket most csak a távolból nézegetem, durva kövekkel beszórt útjaik majd csak később, montival nyílnak meg előttem, egyelőre jó, ha baj nélkül lejutok a keleti oldal eléggé terepjárónak való sziklás, vagy éppenséggel mélyen poros földútján Val des Prés faluba (1340 m). Megúsztam bukás nélkül, jöhet az elefántos hágó!

Úgy tudom, hogy Hannibál a mai nevén Col de Montgenévre hágón (1854 m) kelt át seregével és ormányosaival. Egy ilyen művelet még a jelenkor aszfaltútján sem lenne könnyű, hát még akkoriban! Igaz, hagyott magának időt a pun vezér, alighanem építtetett is valamiféle ösvényt. Nekem könnyű a dolgom, mégsem élvezem a szakaszt, mert erős a kamionforgalom, csak úgy dől a füst az erőlködő gépekből. Lefelé viszont visszaelőzök közülük néhányat, mire Cesana Torinese (1358 m) városka albergójához érek. A fogadósról kiderül, hogy maga is bringás, rögtön tudakolom tőle, hogy javasolja-e országúti géppel a kétezres hágókat sorakoztató Assietta gerincet. Nem, terepes járműnek való a murvás út, hangzik a kategorikus válasz, úgyhogy le is mondtam róla – de alig egy év múlva már pótolhattam is, montival. (Ma: 94 km, 3127 m szint.)

 1992Bringa007

5. nap: felhők között

Esővel végig nem volt bajom, inkább kánikulával, de ez a nap felhőjárással telt. Először is egy kis felruccanás a Colle di Sestriere hágóra (2099 m), amely csak az utolsó pillanatban mutatta meg modern és csúf épületeinek csoportját, aztán vissza le Cesanába, és tovább Susába (501 m), többnyire lejtőn, de azért néhány kis púppal közben. Ott megint kitérő következett, ezúttal nem jobbra, hanem balra, a Col de Montcenis (2083 m) magaslatára. Noha alacsonyabb az előzőnél, vagány környezetben vezet az út felső része, mellette néhol alagút-szerűség húzódik, de nem bent a hegyben, hanem csak úgy, falazva. Régen egy vasútvonal vezetett erre, azt védték így a hótól. A tó és a vidéket hajdanán őrző erődök eltűntek a ködben, de mivel később kétszer is bringáztam még a környéken, sikerült pótolni az elmaradt látványt. Már csak annyi maradt hátra a napból, hogy lesüvítsek vissza Susába, ahol elegem is lett, és bekvártélyoztam. (Ma: 108 km, 2423 m szint.)

 1992Bringa008

6. nap: nyomasztó hőségben

A völgyek nagyjából párhuzamosan mind kifutnak a Torino környéki lapályra, de síkvidéki kerülő helyett inkább egy kis kaptatót választottam: a könnyedén elért Avigliana (344 m) helységnél észak felé ráfordultam a Colle del Lis (1311 m) útjára. Nem nagy ügy, gondoltam, egy jó ezressel elmarad attól, hogy komoly hágónak nevezhessem, mégis megdolgoztatott. Elvégre az alacsony kezdet miatt csaknem egy kilométernyi a szint, ráadásul nyomasztó kánikulában, kevés vízvételi lehetőséggel. Megkönnyebbülés volt elérni a felső, fenyves régiót. A túloldalban összekerültünk egy olasz bringással, aki jó tempóban végigvezetett tévedésveszélyes lakott vidéken, egészen San Maurizióig (210 m), ez nagyon jól esett.

Cuorgne városában találtam egy bringaboltot, ahol pótolhattam elveszett kulacsomat, nem csúfolkodott tovább az ásványvizes palack a gyönyörű új gépemen. Utána egy kis izgalom: a hegyekbe újra felvezető út, amelyen egy bringás párral hajtok együtt, lezárva! Rendőrök állják el, nagyon komolyan viselkednek. Tán még be is tartanám a tilalmat, de ha hágó van előttem, nem ismerek tréfát! Egy kis mellékúton megkerülöm őket, aztán valahogy visszajutok az országútra, és nyomás! Egyébként azt olvastam nemrég, hogy ezt a részt egyáltalán nem javasolják kerékpárosoknak, mert a régi utat elvitte az árvíz, az új pedig hosszú, erősen emelkedő, kanyaros alagútban visz, ami veszélyes. Én még alagút nélkül, elég fáradtan jutottam fel Ceresole Realéba (1513 m), ahol örömömre első kísérletre szobát és vacsorát kaptam egy szállodában. (Ma: 158 km, 2470 m szint.)

 1992Bringa017

7. nap: egy kis meglepetés

Utazásom egyik fénypontjának a Col de Nivolet (2617 m) ígérkezett, a francia oldali Col d'Iseran olasz megfelelője. Kapitális trófea, az Alpok főgerince és a négyezres Gran Paradiso között, nemzeti parkban. Ha egy ilyenen mérhetem meg magam, mit sem számít olyan apróság, hogy a térkép csak innen mutat folyamatos, bár vékony piros vonalat, a hágó túlsó felén már csak szaggatottat. Úgy látszik, nem aszfaltozták még le, annyi baj legyen, a nehézségek arra valók, hogy leküzdjük őket, sikerünk értékét növelve!

A feljutás mindenesetre gyönyörélvezet. Gránittáblák tűnnek elő a füves lejtőkből, néhol látszik a régi öszvérút, mellette kőlapokkal fedett, ódon házikókkal, feljebb pedig tavak tükrében nézegetik magukat a hegycsúcsok. Mesterséges tengerszemek ezek, egy erőmű-rendszer részei, de nagyszerűen illenek a tájba. Ilyen körülmények között észre sem venni a strapát, már fenn is vagyok a hágóban.

A lejtő is aszfalttal kezdődik, majd egy üres, elhagyatott parkolónál, csakugyan murvásan folytatódik, ám nagy kőtömbökkel elzárva. Autót tán megállíthat, de engem nem: óvatoskodva ereszkedem tovább az út füves szélénél, ahol nem olyan mélyen süllyed be a kerék. Aztán, egyszer csak: hoppá! Itt az út vége, eddig jutott el a dózer. Nincs tovább. Azért rajzolták szaggatott vonallal, mert még csak tervezett út. Messze-messze lent látszik Pont helység (1964 m) néhány háza és autóparkolója, oda lenne jó most siklóernyővel leröppenni... Ehelyett gyaloglásra váltok, meredek, földes-sziklás, tekervényes ösvényen, kipi-kopi Look cipőben. Néhol lejjebb rakom a bringát, úgy mászom utána, aztán megint és megint. Eljutok egy főbb ösvényig, amelyen a hegymászók mennek fel a menedékházba, komoly bakancsban, nagy hátizsákkal, jégcsákány és kötél van náluk. Döbbenten bámulják a szembe jövő figurát, passzentos rövidnadrágban, egy szál pólóban, a vállán versenybringával. Egyesek keresztet vetnek.

1992Bringa013B 

Mégsem ez volt a legveszélyesebb szakasz. Lassan, de biztosan lejutva ebédelni tértem be, de az étterem a magasföldszinten volt. A síkos lépcsőn kicsúszott a cipőm, és ha nem tudom elkapni a korlátot, ott érhetett volna a dicstelen vég.

Aosta városában keresztezem a hasonnevű völgyet. Ismerős 16 évvel korábbról, amikor a Mont Blanc megmászására jöttünk, most csak áthaladok hamar, és már következnek is a Nagy Szent Bernát hágó (2469 m) kanyarjai. Forgalmas útvonal, ezért enyhe emelkedéssel vezették, egyáltalán nem nehéz felkapaszkodni rajta. Már Svájc területén mogorva hangulattal fogad a ködbe burkolózott kis tó, hideg van, nem vágyom lefelé száguldásra, inkább egyszerű szállást veszek a Hospizban.

Mellette, a kifutóban a hely emblematikus állatait tartják, bernáthegyi kutyákat. A közhiedelemmel ellentétben ezek feladata nem az volt, hogy rumos flaskát vigyenek a hóban eltemetettnek, hanem az, hogy a hágó veszélyes ösvényén végigvezessék a vándort, a két végpont kolostorai között. Ma már német juhász a lavinamentő kutya, mégpedig prózai okból: több fér el belőle egy helikopterben, hamarabb vizsgálják át a lavinamezőt. (Ma: 102 km, 2890 m szint.)

8. nap: Napóleon hágóján

Hát igen, a magashegyi hágóutak létesítését nem egyszer indokolták hadi szempontok... A Simplon Pass (olasz nevén Passo del Sempione, 2005 m) kerekes járművel, azaz kordéval és ágyútalppal járható útját Napóleon építtette, hogy jobban hozzáférjen Észak-Itáliához. Többszöri tökéletesítés után 1970-re készültek el azok a lavinagalériák, amelyek jóvoltából egész éven át járhatóvá vált ez a viszonylag alacsony, de azért „kétezres” hágó.

Mielőtt nekivágnék, előbb le kell süvíteni a Nagy Szent Bernát hágóból Martignybe (471 m), ami didergős, de élvezetes száguldás lett a reggeli hűvösségben. Utána elég eseménytelen menet jött Brigbe, közben meg lehetett csodálni a vadászrepülőgépek sziklafalba mélyített hangárait. Ha kell, lezárhatják az autópályát, kifutónak. Ügyes...

1992Bringa021 

A Simplon svájci oldalát csak néhány hosszú betongaléria és viadukt teszik érdekessé, de annál lenyűgözőbb az olasz oldal. Domodossola felé a Gondo szakadék őrülten magas és meredek sziklafalai közé szorul az út, nagy dilemma megosztani a figyelmet a grandiózus táj és a kanyarok között. Persze ezt a részt is a franciák kis termetű, de annál becsvágyóbb császára tette járhatóvá, nem sejtve, hogy innen kapja majd az osztrák ellencsapást...

A domodossolai (277 m) vendégfogadóban, dörzsölt utazóként, már este kifizetek mindent, és megtudakolom, hogyan surranhatok ki a házból, hajnali órán. Oké, a hátsó ajtó nem lesz kulcsra zárva! (Ma: 187 km, 1534 m szint.)

A fotók diapozitívra készültek, ezeket jól-rosszul portalanítva, egyszerű háztartási készülékkel szkenneltem be. A minőségükért megértést kérek.

(A képeket GIMP képszerkesztő programmal utólag kicsit tunningoltam! -szerk.)

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass.