Giau4Pupu kerékpározott a Dolomitokban. Nem egy szokványos túra volt gondolhatjátok.

Játssz nagyban!

Az Alpok Európa játszótere, és a Dolomitok a bringapark benne. Montizni is remekül lehet ott, az országútisokat pedig valóságos paradicsom várja. Aki a nagy tétet szereti, halmozhatja az élvezeteket: hány nagy hágót tud megmászni egy nap alatt? Most egy olyan kört írok le, amely hat „kétezrest" fűz fel, és sűrítve mutatja be a vidék szépségeit.

 

Mit csinál egy alpinista, miután félretette a csákányt és a kötelet? Bringával megy hegyet mászni! Valóságos szenvedélyemmé vált minél több és minél magasabb hágóra országúti versenybringával felkapaszkodni. 1990 augusztusában beraktam a Dusika bringát az 1.3-as „kocka-Lada" csomagtartójába (milliméterre kiszámítva éppen belefért, kiszedett kerekekkel), és néhány szendviccsel felszerelkezve nekivágtam az útnak. Graz, Klagenfurt, Villach, Lienz felé nem túl nagy út a Dolomitokig (kb. 700 km), sietség nélkül belefér egy napba. A szállásra nem volt gondom, azaz pénzem, így a kocsi hátsó ülése lett a nyoszolyám, kevéssel Cortina d'Ampezzo után, Pocol helységnél (1543 m). Nevét ugyan pokolnak kell ejteni, de mennyei táj ez, a Tofana őrületesen nagy sziklafalai meredeznek függőlegesen fölébe. Leálltam, ahol volt egy kis hely az út szélén, megettem egy halkonzervet, ittam rá egy kis vizet, és fülemre húztam a pokrócomat.

 6hago

Ilyen zsugor-pózban nem sokáig lustálkodik az ember, már kora hajnali szürkületben előbújtam, egy kis gimnasztikával életet lehelni elgémberedett tagjaimba. Az ég kék, az időjárás jónak ígérkezik, rajt!

 

Bemelegítés? Nem kell jobb annál, ami magától adódik: rögtön rajta vagyok az első emelkedőn, amely fenyvesben, majd havasi rétek között tekereg-kanyarog felfelé. Közben a nyakamat sem győzöm tekergetni, mert a kelő nap meleg fényében ragyogó sziklaormok szolgálnak lenyűgöző látvánnyal. Szinte észre sem veszem, fenn vagyok a Passo du Giau magaslatán (2233 m). Ha csak ennyi lett volna mára, már elégedetten gurulhatnék vissza az autóhoz, mint ahogy sok bringás be is érné vele. Én azonban le vagyok maradva a helyiektől, ők régóta járhatják ezt a hegyvilágot, én meg csak mostanában kezdtem, mohóságom csillapíthatatlan.

 Giau5

Túloldalt csodás szerpentin hajtűkanyarjai adnak alkalmat kihegyezett fékezésekre és a bringa döntögetésére: remek, sima az aszfalt, az egyenesekben jól meg lehet ereszteni a gépet. Nem csekélység ez a lejtő, Colle S. Lucia helység érintésével és némi ellenemelkedők leküzdésével levisz Caprile házainál 998 méterre – ez az egész túra legmélyebb pontja.

 

Utána újabb „leg" következik, a legnehezebb és legmagasabb hágó. Mivel a mélypontról megyünk most a csúcspontra, ez a legnagyobb kaptató. Barátságosan indul, nincs semmi vész Ciapelláig, ahol nyugati irányból északnak fordul az út, és nekiveselkedik a Passo Fedaia (2056 m) emelkedőjének. Szerpentin nehezen férne el a keskeny völgyben, ezért csak úgy hetykén nekivágtak az aszfaltozó géppel az oldalnak, pár kilométeren 600 méter a szintkülönbség. 42-28 volt az áttételem, nagyon meg kellett dolgozni ezért a szakaszért. Néha szükség volt egy-egy rövid pihenőre is, míg némileg visszaesik a pulzus. Igaz, alig nagyobb ez a szintkülönbség, mint az Alföld és a Kékestető között, de azért számít valamelyest, hogy ott indul, ahol amaz véget ér.

 Fedaia1

Odafönt pihenő jön, gyakorlatilag vízszintes, helyenként galériában vezetett országút egy duzzasztott tó partján, amelyben a tőle délre égnek tornyosuló Marmolada tükröződik. Rajta csillog a Dolomitok egyetlen gleccsere, másutt csak hómezők vannak, de még jellemzőbb, hogy virágos rétekből és sötét fenyvesekből nőnek ki a sziklaormok. Itt jól ellazulnak a lemerevedett lábak, majd megint az alsó kar izmai jutnak főszerephez, mert jön némi kontúrrepülés lefelé, Canazei (1440 m) irányában. Persze mindenütt akadnak szerencsétlenkedő autósok, akik egymás mögé beragadva, a leglassúbb nyomorulthoz igazodva, kiguvadt szemmel küzdenek halálfélelmükkel, ezeket ördögi élvezet merészen megelőzni.

 

Canazei szépségei és turistatömegei ezúttal balról elmaradnak, mert mielőtt beérnénk a festői faluba, jobbra térünk, persze emelkedőre. Nemsokára elágazás következik: jobbra fordulunk, a Passo Pordoi (2239 m) felé, hogy majd visszatérve a baloldali ágon folytassuk a túrát, a Sella felé. Szóval egyelőre jobbra, sífelvonókat keresztezve, a szokásos menetrend szerint: fenyves, aztán rétek, tehénkékkel. A hágó a Giro d'Italia híres helye, kerékpáros emlékmű és Fausto Coppi márványtáblája hívja a bringás vándort, hogy hajtson fejet a nagyok szelleme előtt. Különben csak a lélegzetelállító táj megcsodálására érdemes időt szánni, mert autóból és emberből egy kicsit sok gyűlik össze ahhoz, hogy maradásra csábítson.

 Pordoi4

Jó, ha ugyanott mehetek le, ahol feljöttem, mert megnéztem az utat, tudom, hogy nincsenek kátyúk vagy murvaszórásos kanyarok, lehet menni, mint a szél. Ej, de hamar itt van megint az elágazás... Aki egyébként azt hiszi, hogy lefelé pihen a bringás, aligha tévedhetne nagyobbat. Alsó kormányfogásban púposodik, meredten felszegett nyakkal, hogy lásson valamit, a nagy fékezések közben szinte kézen áll, kanyarokban váltogatja az alsó lábát, közben őrülten koncentrál, előz, igyekszik nem kirepülni a hajtűkből, és nem szétesni a kőkemény gumijú bakkecske rázásától. Néha, mint most is, megváltás a következő mászóka.

 

Ezúttal 1870 méterről a Passo Sella (2176 m) nyergébe kell felkapaszkodni. A túra végig „alacsony kétezreseken" vezet, érezhetően sűrűbb a levegő, mint a Nyugati Alpok 2600-2800 méteres óriásain, igazából nincs akklimatizációs probléma, a síkságról jött ember egyből nekivághat, legfeljebb jobban zihál egy kicsit. De hát épp azért jött, nem igaz? Ezen a szakaszon inkább attól kell félnie, hogy elakad a lélegzete, olyan pazar a látvány. Jobbról a Sella függélyes, sima falai emelkednek a magasba, előttünk pedig kibukkan a Grohmanncsúcs, az öt ujjat formázó, és arról is elnevezett Cinque Dita és a Langkofel hármasa. Aki ezek megpillantásakor nem fékez egy nagyot, és nem kapja elő a fényképezőgépet, az – én vagyok. Nem volt fotómotyóm, ezért a cikk képeit az Internetről lopkodtam össze... Ám a memóriámba élethosszig beégetve is ott van a kép.

Sella1 

Nagy kapaszkodás után nagy lejtő? Nem. Finoman gurulunk egy elágazásig (1900 m), majd a jobb ágban finoman emelkedünk a következő hágónkig, a Passo Gardenáig (2125 m). Ezt szinte ingyen kaptuk! A könnyű menet közben lehet tűnődni az elnevezéseken. Itt húzódik a német-olasz nyelvhatár, hágónk neve németül Grödner Joch. Nekem az olasz jobban hangzik, inkább azt használom. A helyiek nem problémáznak, kiírják mindkettőt, szellemileg valamivel előrébb járnak a szlovák és román nacionalistáknál. Közben azért ne mulasszuk el szemmel tartani a jobbról húzódó sziklaóriás-masszívumot és a balra nyíló grandiózus panorámát.

Gardena1 

Megint leadunk a fáradságosan megszerzett szintből, Corvaránál még nem fordulunk jobbra, csak majd La Villánál (1420 m). Az utolsó munkás szakasz következik, minden különösebb dráma nélkül, de a felső részen a napsütést tükörként visszaverő dolomitsziklák között, szomjazva kapaszkodunk fel a Passo di Valparolára (2192 m). Elég szűk völgybe esik, nem valami nagyszerű a kilátása, viszont magasabb az utána hamarosan következő Passo Falzaregónál (2105 m), amelyet teljesen potyán zsebelhetünk be. A Dolomitok főútjára fordulunk rá, amelyet a Passo Pordoin is jártunk, ezúttal balra vesszük az irányt, hogy enyhe lejtőn, levezető gurulással könnyedén elérjük Pocolt és az otthagyott autót.

 Valparola5

126,6 kilométert mutatott a végén a bringaműszer, 6 óra 52 perc tiszta menetidővel, ami 18,5 km/órás átlagnak felel meg. Az akkori műszerem nem mutatta a maximumot, valahol 70 km/óra fölött lehetett. A szintemelkedést sem tudom pontosan megmondani, akkoriban, a térképek alapján, 3650 métert jegyeztem fel, most, jobb térképekről 4310 métert adtam össze, a Google Earth-ön utólag megrajzolt (GPS-be követendő nyomvonalként letöltésre nem alkalmas!) nyomvonal pedig 7496 métert mond, de ez biztosan őrült túlzás. Figyelembe véve a kisebb hullámzásokat, 4000 méter környékén lehet az igazság. Ezek a számadatok azonban nem érdekesek a lényeghez képest: gyönyörű túra volt, nagyszabású, tájilag lenyűgöző, végig jó utakon, eszményi körülmények között. Folytatása Svájcban következett, az egy másik írás tárgya lesz.